1846-ban Mezei József Szatmárnémetiben Daróczy Bálint mérnök mellett dolgozott, ekkor ismerkedett meg Petőfivel, akinek Riskó Ignác szatmári költő mutatta be. Képzőművészeti tevékenységének legfontosabb tanúja ebből az időszakból az a kisméretű arckép, amely a ritka, élő modell után festett Petőfi-arcképek egyike. Ezen kívül Barabás Miklós és Orlai Petrich Soma készített képet közvetlenül Petőfiről. Jókai Mór is említi, hogy 1842-ben lefestette barátját, de ennek sajnos nyoma elveszett.
Mezei arcképéről reprodukció jelent meg Rózsa György írásának illusztrációjaként is: Petőfi képmásai, Irodalomtörténet, 1951. 2. szám., egy másik látható még a Petőfi Irodalmi Múzeum ARCpoetica című, 2013-ban megjelent kiadványában, a borítón. A Vasárnapi Újság is közölte Székely Bertalannak az arcképről készült rajzát (1880. 3. szám), így vált pár évtizedes késéssel ismertté ez az alkotás. A Vasárnapi Újság fenti számában véleményeket is találhatunk a festményről különböző szerzőktől, akik egyebek mellett megállapítják, hogy autodidakta munka, valamint azt, hogy a képen Petőfinek kemény tartása és merev nézése van, de ennek ellenére az arckép kifejező és valósághű.
Csak sejtjük, milyen volt valójában Petőfi, de ismerve nyughatatlan természetét, életútját, lázadásait, szinte biztosra veszem, hogy nem olyan, mint amilyennek Barabás Miklós vagy Orlai Petrich Soma ábrázolta. Nézem Orlai Petrich Soma festményét, amelyen Debrecenben ábrázolta az álmodozó, elmélázó költőt, és nem hiszek neki. Számomra nem eléggé hiteles Barabás Miklós romantikus hangvételű Petőfi-arcképe sem, amelyen a keményített gallérú, karszalagos szelíd ifjú bizakodóan tekint a jövőbe. Ezek az arcképek lényegében nem a költőre, hanem elsősorban a korra jellemzőek ugyanúgy, mint a Feszty-körkép, amely alapján nem a honfoglaló magyarokat, hanem a millennium korának ízlésvilágát, gondolkodásmódját, történelemszemléletét ismerheti meg a néző. Hiteles ábrázolásnak érzem többek között a dagerrotípiát és Ferenczy Béni Petőfi-szobrát. Az utóbbi sem a szelíd, hanem az indulatos, lázadó, feltartóztathatatlan Petőfit idézi
Mezei arcképe mai szemmel jó karakterérzékű, megfelelő ábrázoló készségű, a festészetben már jártasságot szerzett, a képzett elődök, kortársak munkáit ismerő, jó színérzékkel megáldott, de még kialakulatlan ízlésvilágú, kezdő, kiforratlan alkotóról tudósít. A fentiek ellenére munkája érték, amely amellett, hogy irodalmi és kultúrtörténeti dokumentum, egyben jó minőségű, igényes szakmai szinten kivitelezett alkotás. Kicsit romantikus, szépelgő, hízelgő atmoszférája a képzettség hiányán, a kordivaton kívül az elfogultságból is adódik. A festő egyidős Petőfivel, aki 1846-ban, 23 évesen már országos hírű költő, és akinek a közvetlensége, barátsága akkora megtiszteltetés Mezei számára, hogy feledtet vele minden ösztönös, tárgyilagos megközelítést, és részéről csak a megszépítés, idealizálás, mint az egyetlen lehetséges megjelenítési mód jöhet szóba. Az pedig, hogy némelyek még a fentiek ellenére is kifogásolták a „kemény tartást” és a „merev nézést”, nem a festményre, hanem szintén a korra jellemző. Nagy nyereség az is, hogy Mezei arcképének köszönhetően nemcsak Petőfiről, de a mű szerzőjéről is többet tudhatunk meg.
Ui. A Mezei Józsefről készült kismonográfiában (Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2015.) bővebben írtam erről
