A budapesti akadémiai tanulmányok, egy kis Don-kanyari kitérő után Szatmárnémetiben letelepedett Olajos Béla (1910-1991) alkotásai számomra elsősorban arról szólnak, hogy a festés nemcsak örömforrás, hanem életmód. Akár tájképeit, arcképeit, csendéleteit, kompozícióit, aktjait nézem, magával ragad munkáinak meggyőző ereje, direkt, áttételek nélküli, egységes képi üzenete. Megítélésem szerint kár, sőt hiba lenne cifra, a tájékozatlan emberek szemében esetleg érdekesnek, tudományosnak tűnő elemzések miatt ezt az egységet önkényesen izmusokra, divathullámokra darabolni. Olajos Béla nem volt expresszionista, kubista, szimbolista, ő csak egyszerűen, magától értetődő természetességgel, legjobb tudása szerint festett. Megfestette mindazt, ami környezetéből hatott rá, aminek a kapcsán úgy érezte, hogy mondandója, tovább gondolni valója van.
1986-ban készült Jégvirág című alkotása kiváló alkalmat nyújt arra, hogy ezt a közvetlen, kiérlelt alkotói módszert közelebbről megismerjük. Az alap a tél színszegény, de árnyalatokban gazdag világa, ahol az okkerek és sárgászöldek csak apró foltokban, jelzésként jelentkeznek a kékes, lilás tónusok között. Ha a művész nem fejleszti tovább festményét, akkor egy jól komponált, akár szokványosnak is nevezhető tájképről beszélhetnénk.
Olajos Béla alkotásainak ereje abban áll, hogy tovább lép, megszemélyesíti, egyedivé avatja a látottakat azzal, hogy jelen esetben mindezt a jégvirág rideg, személytelen és szövevényes hálóján keresztül láttatja. Nem kortárs alkotói tendenciák, divathullámok, vagy az Idegen Szavak Szótárában is csak nehezen található címszavak futnak át ilyenkor az agyán a 76 éves művésznek, hanem azt szeretné tudatni a kortársaival, a kollégáival, a családjával, barátaival, a gáncsoskodókkal, hogy rettenetesen fázik és kimondhatatlanul magányos. Olyan belső didergés ez, amin nem segíthet a tűzhely melege. Nem ő a jégvirág és nem azonosul a tájjal sem, hanem érzéseit a két látvány együttesével hozza indirekt módon a tudomásunkra.
Lehet-e figyelmen kívül hagyni ezt a kétségbeesett sóhajt, kiáltást? Sajnos lehet! Leszoktunk, leszoktattak bennünket az egyszerű, kézenfekvő, egyértelmű dolgok felismeréséről. Lassan már oda jutunk, hogy még a nyilvánvaló képi üzenetek is csak azok számára mondanak valamit, akik inkább érzik, mint megérteni próbálják a művész hangulatát, üzenetét, és eleve visszautasítanak minden körmönfont belemagyarázást, minden tudálékos adathalmazba burkolt, körmönfont szavak mögé rejtett tévelygést, amelyekről sokan hiszik napjainkban, hogy műkritika.