Ha azt hallom, lélekember, elsők közt az alkotás, a cselekvés szenvedélyét nyolcvanon túl is fiatalos hévvel megélő csíkszeredai festőművész, Márton Árpád jut az eszembe. Sokan mások is így lehetnek vele. Ezt sugallja magával ragadó, rokonszenves egyénisége, ezt tükrözi az emberség tüzében felizzó, lényegkereső, tiszta művészete, erre vall az idő teltével sem lankadó, önkéntes közösségszolgálata. De maradjunk a festészeténél, időzzünk annál a sorozatánál, amely már címében is jelzi a művek „lélek-jellegét”. Persze értékes, jó képet az érzelmi jegyek, a lelki indíttatás hangsúlyozása nélkül is lehet alkotni, és ezt ez a több mint hat évtizedet felölelő, bő termésű életmű mindenik szakasza meggyőzően példázza, néven nevezett sajátossága miatt azonban most erre a ciklusra esett a választásom, ebből is elsősorban A lélek lajtorjája című, álomszerűen elénk toppanó olaj, tempera látomásra.
Legutóbb 2020 júliusában találkozhatott élőben a festménnyel a marosvásárhelyi közönség. A Bernády Ház ezzel a tárlattal köszöntötte közelgő 80. születésnapján a közkedvelt alkotót, aki ebben a városban leshetett bele először a festészet titkaiba, és vált a szépteremtés örökre megszállott rabjává. Érdekes, hogy miközben írok, akaratlanul is fellengzős, ünnepélyeskedő szavak jelennek meg a számítógép képernyőjén, noha Márton Árpád festészetére egyáltalán nem a dagályosság jellemző. Ő a tömörítés, az egyszerű, közvetlen beszéd, a lényegre törő képi fogalmazás híve, így hát mindegyre törlöm a sorokat, és próbálom másképp kifejezni magam. Vajon valamilyen észrevétlen lelki hatás alá kerültem? Meglehet.
Ha rájuk hangolódunk, A lélek fája, A lélek asztala, A lélek kenyere, A lélek lángja, A lélek lajtorjája könnyen kiválthat egyfajta átszellemült állapotot, és elindíthat képzeletbeli kalandútra. Máris felfelé próbálunk lépegetni a lajtorján, követjük a festőt az égbe emelkedő létrafokokon. Vagy maradunk vele a lélek asztalánál, ahol övéivel, a föld fiaival beszélgethetünk a mindennapok és a világ dolgairól, szelhetünk a lélek tápláló, friss, meleg kenyeréből, amelyből mindenkinek juthat legalább egy szeletnyi, szót válthatunk velük bármiről, annál is inkább, mivel körülöttünk minden az otthont, a szülőföld óvó kincseit idézi. És minden ott van Márton Árpád többi festményein, közismert nagy kompozícióin épp úgy, mint a titkokat sejtető bársonyos pasztelleken.
Emberközpontú univerzum ez, és ha erről a sorozatról a maga fizikai mivoltában hiányzik is az ember, a lelki, szellemi jelenléte annál nyilvánvalóbb. Együtt próbálhatjuk felderíteni a lélek fáját, becserkészni sűrű lombozata rejtekeit, érezni fészekmelegét. Hagyjuk máskorra. Izgalmasabb visszatérni a lajtorjához, ennek megmászása emberpróbálóbb minden egyébnél. Bátorság, vakmerőség kell ahhoz, hogy felkapaszkodjunk az égig ezen a viharvert, ősi alkalmatosságon, vagy nem is, annál sokkal több: hit, meggyőződés, hogy erre hivatottak vagyunk. A festőben ez megvan. Őt kell követnünk, és akkor nem lesz baj. Nem könnyíti meg a dolgunkat, nem szépíti meg a valóságot. Az általa kínált lajtorja nem olyan, mint a Jákobé, ezen nem angyalok közlekednek le s fel. Nem is olyan, mint a mai csodafelvonók, amelyek pillanatok alatt felröpítenek a magasba. Erről bármikor le lehet zuhanni. De kezdetlegességében is csodásabb bármi másnál, önmagunkat is legyőzhetjük, ha kitartóak, eltántoríthatatlanok vagyunk. Elérhető a cél, a szellem fénye, a lélek ki nem alvó lángja.
A művész tudatában van a nagy titoknak: a siker rajtunk múlik. Helyesebben: rajtunk is! Emlékezzünk a költő, Weöres Sándor figyelmeztetésére: „Alattad a föld, feletted az ég, benned a létra.” Így törekedhetünk a Teljesség felé. Ha ezt megjegyeztük, nincsenek lehetetlenek. Az ellentétek is összebékülhetnek: kék a vörössel, fekete a fehérrel, mély tónus a világossal, barna a zölddel, sárga a lilával biztató, reménykeltő harmóniába simulhat. Igen, a remény, az mindig megmaradhat. Akkor is, ha kicsi az esély csúcsra érni. De akár látszik, akár nem, a lajtorja adott, arra mindig lesz lehetőség, hogy önmagunkat egy fokozattal meghaladjuk.