Ez bizony nem parazsat nyelő, táltos paripa, aki pillanatok alatt bárhova elröpíti lovasát, még ha annyira törekszik is, hogy nyújtott nyakkal, roggyant lábakkal majd beleszakad! Elszántan rúgkapáló, groteszk gazdája se tűnik makulátlan máltai lovagnak. És mégis van bennük valami felemelő, magával ragadó, rokonszenves attitűd: akkor is kitartóan igyekeznek kitűzött céljuk felé, ha érzik, tudják, az övékét meghaladó erők kötik meg kezüket, lábukat. Mi, nézők pedig nekik szurkolunk, azoknak az eleve bukásra ítélt „hősöknek”, akik akár köznevetség tárgyává válva is kitartanak ideáljaik mellett, képesek hitük, meggyőződésük szerint élni. Mint a marionettfiguraként dróton rángatott Don Quijote és hűséges társa, a rozzantan is megduplázódni látszó Rocinante VETRÓ ANDRÁS bizarr domborművén. Mert nyilvánvalóan róluk, a híres búsképű lovagról és szeretett lováról van szó, a kiváló kézdivásárhelyi művész közel félévszázados alkotói pályáján gyakran ismétlődő, felfrissített, megmintázott, lerajzolt, újraálmodott témáról.
„Időnként előveszem a bánatos lovagomat, mert az álmát kergető ember számomra az emberiség egyik legszebb, legizgalmasabb története. – vallotta nemrég egy interjúban az idén már 73. esztendejét taposó szobrász. – Aki nem tud álmodni, az nagyon szegény lehet.” Ő tudott, és mert is álmodni, így aztán nagyon gazdaggá vált. Nem anyagilag, a mi tájainkon vagyon tekintetében a legtöbb művész alig lép fennebb a szegénység fokánál, de teremtett művészi értékeiben, tudással, humánummal felvértezett tanítványaiban, közmegbecsülést szerző közösségszolgálatában bármilyen milliomossal vetekedhet. Pedig mint minden magára adó alkotónak, neki sem volt, és most sincs könnyű dolga. A diktatúra idején a hatalmi önkény, a kisebbségi művészeket hatványozottan sújtó hatósági szigor, a rendszerváltás után egyre nyomasztóbbá váló társadalmi, politikai zűrzavar, a kultúra és művészet folyamatos térvesztése, háttérbe szorítása fojtogatta, apasztja vészesen az alkotókedvet mifelénk.
Ez a látványként különleges, üzenetében erőteljes, grafikai erényeket is gazdagon felmutató relief erre is figyelmeztet. A pókszerűen fenyegető kéz, a Cervantes-alkotta „megszállottat” és a hozzá hasonló délibáb-kergetőket gúzsba kötő béklyó-rendszer minden időkben fenn akarna maradni. Az igazi művészek ebbe sohasem törődhetnek bele. Akkor sem, ha küzdelmük „szélmalomharcnak” tűnhet.
Innen is származhat az a groteszkbe hajló, ironikus, nem ritkán önironikus megközelítés és látásmód, ami Vetró András kisplasztikái, rajzai kapcsán tűnik fel a nézőnek. Persze nem csak ez, hiszen a művész nem álcázza érzelmeit, nem titkolja alapállását. A korábbi, későbbi Don Quijote változatok, a Sancho Panzát, Dulcinellát is gyakran megjelenítő munkák bőven nyújtanak rá példát. Ahogy a ló ábrázolás többi sorozatai is, amelyek származhatnak mítoszokból, olvasmányélményekből épp úgy, mint e legendás, gyönyörű állat valós élethelyzeteiből. Az utóbbira a nagy hagyományú Incitato alkotótábor évente gazdagon kínálta a friss ihletet Vetrónak is. Sokan ismerhetik a szobrász szellemes Pegazus-ciklusát, a Sárkányölő Szent György és lova, a Bohóc és a cirkuszi ló ihlette műveket. Hagyományos és folyton megújuló megközelítések, újabb ösvényeket kitaposó próbálkozások egyaránt felfedezhetők ezeken a sorozatokon, ugyanakkor megnyugtató bizonyosság a Vetró-munkák ismerői számára, hogy pillanatig se kétséges a szobrász jellegzetes jegyeinek dominanciája.
Amint Kovács Árpád művészettörténész is jelezte egyik írásában Vetró András világáról: „Művészete egyszerre történeti és filozofikus, egyszerre mitologikus és groteszk. Fontosnak tartja érzékeltetni a szabadságharc küzdelmeit, de egy sor kitörési kísérlet is tetten érhető szobraiban a kötöttségekből, a világból vagy éppen az anyagból. (…) A tragikumban, a groteszkben és a fennköltben egyaránt benne rejlik a finom irónia.” Természetes, hogy itt már az egész eddigi életműre hivatkozik a méltató, amelyben meghatározó arányt képez az emlékmű-szobrászat. Vetró András jelentős köztéri, monumentális alkotásai, mintegy harminc szabadtéri és ötven beltéri szobra már rég nem csak Kézdiszéken, Székelyföldön, Erdélyben váltak a történelmi emlékezet megbecsült jeleivé, a Kárpát-medence több magyarlakta vidékén is fellelhetők a művei. És még mennyi mondandónk lehetne a remek Vetró-plakettekről is! Visszatérés nincs kizárva.