Nincs másfél éve, hogy Kuti Botond szovátai műtermében jártam. Rogyadoztak a festék súlyától a keretre feszített vásznak. A festészet határait feszegető, domborműszerű képek jelezték, folytatódik a nagy tehetségű, fiatal festő útkeresése. Az anyag, a szenvedély lendületével vastagon felvitt paszta uralmát nem csak a festmények tanúsították, a műtermi asztalon formálódott olajfestékhegyek is spontán műalkotásként hatottak a látogatóra. Az akkoriban készült munkák később Transit sorozatcímmel kerültek az itthoni, majd a magyarországi közönség elé.
Kuti Botondot egy évig jellemezte ez az alkotói hozzáállás. Amikor úgy érezte, kifutotta magát a sorozat, lezárta, továbblépett. De hamar terjedt a hír, Boti megint meglepetést fog okozni. A marosvásárhelyi Téli Szalon decemberi megnyitóján már új kompozícióit csodálhatták az érdeklődők. Sileo és Intus címmel mutatkoztak be az „első fecskék”. A tavasz esélyét is felvillantották, de az egész emberiségre nyomasztóan rátelepedett járványos, karanténos, távolságtartó esztendő hangulata határozza meg valamennyit. Sok képről van szó, mintegy húsz új, nagy méretű alkotásról, az igazi minőségi piktúra jegyében született, 2020-as Hiberna ciklus darabjairól, amelyeket néhány korábbi vászonnal együtt rövidesen a budapesti Kárpát-haza Galériában mutatnak be virtuális kiállításon. Közérzet-szeizmográfként működő, komplex, letisztult, pengeéles festmények. Megőrizték a korábbi gesztusok lendületét, de visszasimultak a finom képfelületre, és a meditáció diktálta lelassulás, a várakozás okozta feszültség is bennük van. Felismerhetőnek tűnik, itt-ott konkretizálható a felkínált látvány, de elvont is. Közelről nézve absztrakt képnek véljük, távolról tetszetősen színes, mozgalmas optikai játéknak.
Nézzük például a Sileót, ezzel találta szemben magát az, aki a Maros megyei tárlat idején belépett az Art Nouveau Galéria ajtaján. A címkét észre sem vette, csak lenyűgözte, amit lát. Szilánkos, darabos, töredezett, szakadozott, szúró, vágó tárgyak, növényfoszlányok egymásra hányt, egymásba gabalyodott, véletlenszerű festői halmaza. Ott van. Hol is? Nem tudom, a festményből nem derül ki, de olyan valósághű, hogy az az érzésem, nem lenne jó megközelíteni, könnyen megsebezne valami a halomból, egy fém, egy deszkadarab, egy ág, egy tüske… Furcsa, élőlény nélküli, mégis humán kapcsolódású életkép. Különös csend lengi be. Vihar előtti, robbanás előtti csend? Némaság, mely mintha jelezné, nemsokára valaminek történnie kell. Nyugtalanságot, bizonytalanságot kelt az emberben. Mint a koronavírus pandémia idején. Le is bénítana, védekezésre késztetne, egyben a megkötések, a béklyóink lerázására is biztatna. Nehéz eltávolodni a festménytől, nagy a vonzereje, eleven színei csábítanak, fehéres, szürkés dominanciája, aranyosan felfénylő sárgái, rozsdás, zöldes árnyalatai, a sokféle tónus rendhagyó összharmóniája, a részletek hiperrealista megjelenítése mind bentebbre hatoló elmélyülést sugall. Persze, hogy a mű címére is kíváncsiak leszünk. Latin szó: Sileo. Magyarul: csend, hallgatás, tétlenkedés és még pár hasonló fogalmat sorolhatnék.
A művész, akit mint sok embertársát, szintén lebéníthatott volna a kényszerű bezárkózás és a sokakat érintő depresszió, nem tétlenkedett. Alkotásra sarkallta a falak közé szorított idő. Befelé nyitott, önmaga, önmagunk felé. Alkalmat látott a korábbi korszakait hasznosító alkotó megújulásra, s az új kihívás lázában lelkileg is feltöltődött. Felvértezte magát türelemmel. Lassan száradó anyagokat, nehéz, munkaigényes technikát választott, emlékeit mozgósítva, sejtelmes, sok mindenre emlékeztető látomásokba burkolta életérzéseit.
A sorozat egésze a Hiberna (Tél) címet viseli. Nyilván köze van a hibernáláshoz. Némiképp ehhez hasonlíthatók a karantén miatt magunkra erőltetett túlélési módszerek is. Tárgyi, állati, növényi fragmentumokat, alakzatokat, olykor még emberi utalásokat, arcvonásokat, tulajdonságokat, párhuzamokat is sugall képein. És mindenik mű egyszavas címet kapott. Van, amit értünk, felismerünk a latin szavakból, van, amit kikövetkeztetünk a képi megfogalmazásból. A megbizonyosodáshoz szótár kellene. Az a kiállításon aligha van kéznél, de utóbb otthon ellenőrizhető, jól gondoltuk-e, amikor a festményt néztük. Ha nincs is lexikon, a látvány még sokáig velünk lesz, olyan képek ezek, amiket nem lehet egy-kettőre elfelejteni. Soroljunk néhányat: Intus (Benn), Glomus (Gomolyag), Relictus (Elhagyott), Dolens (Bánatos), Belua (Vadállat), Cavatus (Üreges), Vivus (Élő), Anima (Lélek), Aluvio (Hordalék) és így tovább. Remélhetőleg itthon is találkozhatunk majd velük.
Feltételezhetően annak is van üzenetértéke, hogy egy holt nyelv, a latin igéihez, névszóihoz fordult a festő. Talán ezzel is jelezni akarta, mennyire kötődik az emberi civilizáció máig megőrzött értékeihez. És azt is, hogy nem csak romlásból, pusztulásból áll a világ. Ami valódi érték, az így vagy úgy, többnyire megmarad. A fentebb említett kettősség ebben is érzékelhető: ború és derű, optimizmus és pesszimizmus egyaránt testet ölt a kompozíciókban. Maradjunk abban: a Hiberna inkább azt hirdeti: van remény!
