Csodavárásból áll az életünk és a csoda egyik legkézenfekvőbb, szinte magától értetődő, megjelenítésre kínálkozó jelképe a fény, amely egyben a képzőművészet egyik legfontosabb, szimbolikus tartalmakkal telített, komplex üzeneteket hordozó alapeleme.
Felsorolhatatlan, hogy kultúrtörténetünk évezredei alatt, milyen sok alkotás született a mécses világa mellett, vagy hány festményen vált esendő pislákolása reményt, bizakodást gerjesztő üzenetté.
Már mécses fényénél festett az őskori sámán is a barlang mélyén, ezek égtek a katakombák istentiszteletein a keresztényüldözések idején, és jelképpé nemesedett változatait láthatjuk napjainkig templomainkban, olykor köztereken is, gondoljunk csak a Batthyány Örökmécsesre.
Hogyan válhatott a különben nagyon is hétköznapi, gyakorlati eszköz – amely lényegében állati zsiradékkal átitatott növényi rost vagy kanóc egy edényben – jelképpé, annak a titkát sohasem magában a tárgyban, hanem a művészek alkotó erején túl az örök emberi csodavárásban kell keresni.
Nézem Correggio Szent éj című alkotását (Drezdai Művészeti Múzeum, 1530 k.), amelyen már nem a kézzel fogható, ismert formájú mécses ontja a fényt, hanem a festészet eszközeivel a ragyogás forrásává avatott csecsemő alakja. Neki, a most született „örökmécsesnek” köszönhetően válik reményteljessé a félhomályos képen ember, táj, esemény, minden. A vakító világosság ezen az alkotáson döbbenet, de ugyanakkor ámulat, remény, bizakodás, öröm forrása is. Mária és Jézus alakja a kép geometriai központjától kicsit jobbra látható, lényegében az ő helyzetük, és nem az alakok megjelenítésének módja a kompozíció mozgalmasságának valódi forrása.
Antonio da Correggio (1494-1534) a barokk stílus kialakulásának hajnalán, a nagy reneszánsz példaképek tudásának, kifejező erejének bűvöletében alkotott, a manierizmus egyik legjelentősebb képviselője volt. Műve a kor szellemének, ízlésvilágának betudhatóan jóval mozgalmasabb, mint az elődöké. Erőteljes, magával ragadó, meggyőző, hiteles üzenetét kizárólag a műelemzés eszközeivel lehetetlen tolmácsolni, hiszen ezt az alkotást a kivételes szakmai tudáson, újító bátorságon túl valami olyan mélységes, rendíthetetlen, meggyőződéses hit hatja át, amelynek lényegét érezzük, de szavakban nem fogalmazhatjuk meg.
Nagyon sokan, elődei, kortársai és utódai is megfestették ezt a témát, gondolok itt elsősorban Murillo, Bassano, El Greco, Rubens, de la Tour alkotásaira, számomra valamennyi közül a mindössze negyven évet élt, az itáliai Correggio nevű településből származó, eredeti nevén Antonio Allegri égi és földi dolgokat, eseményeket mesterien ötvöző, átszellemült alkotása tűnik a legmeggyőzőbbnek, legbensőségesebbnek.