Menjünk ma az ókori Egyiptomba. Nem kell hozzá dzsinn és csodalámpa, sem bonyolult időgép, elég Árkossy István mellé szegődnünk. Ő egykettőre visszaröpít a múltba, hogy ott pillanatok alatt beszippantson a fáraók titkokkal teli, hátborzongató és gyönyörűséges világa.
Az igaz festő, aki kellő tehetséggel, tudással, kreativitással és stílusérzékkel rendelkezik, könnyedén előidézhet ilyen csodákat, pláne, ha kedvére való az időutazás. Márpedig az 1987-től Budapesten élő kolozsvári művész mindezzel bőven rendelkezik; ráadásul köztudott, hogy reneszánszi sokoldalúsággal megáldott, illetve felvértezett munkásságának egyik fő jellemzője a szabad csapongás térben és időben.
Jelenleg éppen szülővárosában bizonyítja, hogy a bűvös 77. éven túl is lendületesen ered az eltűnt idő nyomába. A Kolozsvári Művészeti Múzeum termeiben, a felújított Bánffy-palotában nagy érdeklődés övezi az Időutazás című kiállítását. Húsz olyan vásznát állította ki (100cmx100 cm), legutóbbi időszaka olyan látomásos termését, amelyet még nem láthatott a közönség.
Mint Árkossy írja a tárlatra küldött szövegében, az új ciklus arra hivatott, hogy „osztozzon az egykori történések képnyelven előadható eseménysorán,” sok mindent felidézve „az egyiptomi óriásdinasztiák kihalásától kezdve, a Start címmel jelzett, mindennapjainkat átszövő, felpörgő versenyszellemig. S ahogy egyre terült a festék a vásznakon, formát öltöttek a különféle idézetek: az inkvizíció motívumai a vörös-zöld komplementer színekkel, „Néró, az őrült”, ahogy felgyújtja Rómát, majd Mátyás után Mohács a bukás erjedő folyamatának érzetével, Savonarola szellemi és testi lángolása, Jeanne d’Arc nemzeti hősként üdvözült fehér példája, a gépek vörösbe ágyazott forradalma. Vagy a mindent feketébe öltöztető háború krónikusan visszatérő szelleme. És emellett Szent István színtiszta alakja.”
Mindenik festmény előtt hosszasan elmerenghetünk, megpróbálhatjuk mozgósítani ritkán használt történelmi ismerettárunkat, vagy egyszerűen hagyjuk, hogy a képek, jelek, színek, formák megtegyék a magukét, és továbbítsanak valamilyen üzenetet, kiváltsanak bennünk valamilyen hangulatot.
Bennem a fáraók álma, a fáraók átka keltette a legerősebb visszhangot. Vajon azért, mert mostanában a média meglepően sokat foglalkozik az óegyiptomi emlékekkel? Vagy azért, mert a karanténos bezártságban filmként, olvasmányként is mindegyre elém toppant az a mágikus kor és téma? Vagy egyszerűen amiatt, hogy úgy tűnik, most már végleg elmarad a piramisokhoz és a Királyok völgyébe tervezett kirándulásom, noha a néhai egyiptológus dédapám szelleme még mindig erre buzdítana? Netalán mindez együtt? Maradjunk ennél, és nézzük meg a képet.
A színfelületeit vonalrendszerek közé szorító, grafikai elemek uralta, mozaikszerűen összeálló festmény jelképekkel telített. Nagyobbak, kisebbek, hangsúlyozottak, rejtettebbek a szimbólumok, de mindeniknek megvan a maga jól meghatározott szerepe. Persze valamennyinek aligha ismerjük a jelentését. Ha lexikonokban, világhálón megpróbáljuk kideríteni, az tisztábban is láttat, de még jobban össze is zavarhat, hiszen mindenikre többféle magyarázat van, különböznek az értelmezések. Az Ankh vagy kopt kereszt óegyiptomi hieroglif jel például az élettel, halállal is kapcsolatba hozható, de az ég és föld egyesülését is jelképezheti, a híres Howard Carter pedig az emberi nemi szervek primitív ábrázolásának tartja és így tovább. Árkossy István alkotásán sok hasonló többértelmű szimbólum, alak, tárgy – Hórusz szeme, kosfejű, madárfejű ember, múmia, küllős kerék, szkarabeusz és több pontosan meg se határozható alakzat – kínál megfejtendő képi üzenetet a piramisok alól és belsejéből. Jó tudni, hogy külön-külön mit sugallnak, mire vonatkoznak, fontosabb azonban az összkép keltette benyomás, az emberi civilizáció több ezer éves nagy korszakának lényegi megidézése, annak tudatosítása, hogy évezredeken át magukat istenségekhez mérő, valóban felbecsülhetetlen kulturális kincseket teremtő hatalmas dinasztiák is eltűnhetnek az idő, a történelem süllyesztőjében. Ez az összegző mű tónusaiban visszafogottabb, mint amilyennek a világ nagy múzeumaiban látott óegyiptomi régészeti leletek színvilága az emlékezetemben megőrizte. Nyilván tudatos festői szándék tette ilyenné. Vagy Árkossy látta ilyennek ezt a kort, amikor rányitotta az Időkaput. Meglehet, hogy magasan a magyar főváros fölött, a budai Testvérhegyen Erdélyre emlékeztető szép otthonukban máris készül a mostani sorozat újabb lenyűgöző látomása. Talán az is a Nílus tájaira, esetleg a titokzatos Nefertiti idejébe vezet. Azt is megcsodálnánk szívesen.
