Francisco Goya (1746-1828) alkotásán vidám leányok csoportja dobálja kifeszített lepedőn a gavallérnak öltöztetett szalmabábut, közben szinte ott lebeg a levegőben a makacsul visszatérő, örök kérdés, vajon legközelebb melyik önfeledt, további játékra, örömökre sóvárgó hajadonnak kötik be a fejét? A kép vidám, derűsen mozgalmas hangulata, már-már légies tere a nézőt is bevonja a csupa jót ígérő várakozásba.
Henri Rousseau (1884-1910) életművében visszatérő motívumnak számítanak a babák, a Gyermek marionett bábuval című festménye egyszerre derűs és döbbenetes. Tévedés lenne azt hinni, hogy az ambivalens érzés véletlenszerű, esetleg a naiv művész érintetlen látásmódjából adódó ráhibázás. A képzőművészetben, általában a művészetekben nincsenek véletlenek. Találomra még közepes alkotásokat sem lehet létrehozni, jókat végképp nem.
Miért válhatott a marionett bábu a századok során a kiszolgáltatottság, manipulálhatóság jelképévé? Mert a pálcikákra függesztett zsinórok segítségével mímelt mozgás eleve erre predesztinálja. A mű központi alakja az alacsony horizontvonalnak köszönhetően olyan monumentális megjelenítésű, pasztellszínekkel ábrázolt derűs, ártatlan „óriásgyermek”, aki a virággyűjtésre magával hozta kedvenc fabábuját, egy nagy bajuszú bohócot, amelyet csak úgy mellesleg, könnyedén a felemelt bal kezében tart. Mitől döbbenetes a látvány? Attól, hogy a Rousseau által ábrázolt bohóc, pojáca élő ember, a méretétől eltekintve erről árulkodik egész lénye. Olyan személy, akinek a rémült tekintetéből kiolvasható, hogy mi minden történhet vele a következő pillanatban.
Babák, bábuk olykor társaságban vagy elhagyottan, esetleg főszereplőként elég gyakran feltűnnek képzőművészeti alkotásokon, a századok során ugyanis számos művész fedezte fel a megjelenítésükben rejlő kifejezésbeli lehetőségeket. Lényegében Watteau Gilles nevű bohóca is bábu, bár első ránézésre olyan élő, érző ember benyomását kelti, akinek bábszerűsége a tartásából, kézmozdulatából, a ruházatából, a helyzetéből adódik, tehát a szerepkörét nem az arckifejezése, hanem a kiszolgáltatottsága, függősége sugallja, határozza meg.
Mi a végtelen, semmi máshoz nem mérhető szomorúság forrása, amely egész lényéből árad? Antoine Watteau (1684-1721) a francia rokokó festészet egyik legjelentősebb képviselője volt, aki rövid élete során egy, a szerepjátékokat nem csupán kedvelő, hanem a felsőbb körökben rutinosan művelő, képmutató korba született. Ennek köszönhetően különös érzékenységéből adódóan gyakran megtapasztalhatta a kiszolgáltatottságot, a magányt, a kilátástalanság, kirekesztettség érzését. Műve lényegében önarckép, olyan értelemben, ahogyan Csontváry Magányos cédrusa is az.
Képek jegyzéke
- Francisco Goya: Szalmabáb (olajfestmény, 1791)
- Henri Rousseau: Gyermek marionett bábuval (olajfestmény, 1903)
- Antoine Watteau: Gilles (olajfestmény, 1718-19 k.)