Bányai Éva századvégi beszélgetése Huszár Sándorral
A hatvanas évek közepétől, Ceauşescu színre lépésének következtében, elkezdődött egy liberalizációs hullám, új, magyar intézmények jöttek létre, kicsit szabadabban lehetett gondolkodni, tevékenykedni. Hogy emlékszik vissza erre az időszakra?
Semmiképpen sem úgy, hogy ez egy szabadabb időszak lett volna. Ceauşescu bekerült a történelemnek egy csapdájába, tudniillik ő nem vonult be Csehszlovákiába akkor, amikor a szovjetek és magyarok. Ezért a magyarokat biztatták fel a szovjetek, hogy megbüntessék őt, mert a romániai magyarság nagyon rossz helyzetben volt. Tulajdonképpen védekezésből alapította akkor Ceauşescu a romániai magyar intézményeket. Előbb maga mellé vette Fazekas Jánost és több magyar nemzetiségű aktivistát, végigment a Székelyföldön, mindent megígért, és ezzel megnyerte magának a magyarokat. Nem lehetett megtámadni Ceauşescut, mert a magyarok mellette álltak ki, értem benne magunkat, értelmiségieket is. Bukarestben létesített három nemzetiségi intézményt: a televízió magyar adását, amelynek egyik alapítója a feleségem volt, A Hét nevű magyar művelődési, nemzetiségi hetilapot, és a Kriterion Kiadót, ez utóbbi volt a legfontosabb. Ha Ceauşescu ezeket megalapította, biztosítania kellett magát arról is, hogy olyan embereket szervezzen be, akikben megbízik. Domokos Gézáról azelőtt is mindent tudtunk, mert ő sokat dolgozott és nagyon megbízható ember volt a szónak magyar értelmében is, a televízióhoz Bodor Pált nevezték ki, bár előzőleg engem akartak, én javasoltam őt. Előtte Ceauşescu felhívatta a legtekintélyesebb magyar értelmiségieket, s megkérdezte, hogy ki mit óhajt ezektől az intézményektől, kivel akarják vezettetni, így kerültem szóba én is.
Mi semmiképp se valamilyen felszabadultsági érzettel indultunk, hanem azzal, hogy tudtuk: nagyon súlyos felelősség hárul ránk, bennünket fel akarnak használni arra, hogy a magyarságot úgy képviseljük, ahogy Ceauşescu elképzeli. Ennek tudatában voltunk, így indult az egész, sokáig vacilláltunk, hogy elfogadjuk-e egyáltalán ezt a munkát.
Miért fogadták el ezeket az állásokat?
Elsősorban a magyar értelmiségiek bizalma miatt. Ezek az öreg kommunisták, hogy így mondjam, bíztak bennünk, és ők biztattak, hogy „ti tudnátok itt valamit csinálni, fogadjátok el”.
Mi volt A Hét fontossága, a legfőbb jellegzetessége?
Ilyen lap még nem volt Romániában, mert nem irodalmi, nem (tisztán) politikai, hanem tudományos és közművelődési hetilap volt. Ez azt jelenti, hogy a romániai magyarság nem ismerte a magyar tudományos nyelvet. Lejön a lány a Székelyföldről szolgálni Bukarestbe, és meglátja a villamost. Csak azt tudja, hogy ez tramvai. Kialakult nálunk egy jelszó: hazám az anyanyelv, mert más hazánk nem volt Bukarestben, és ragaszkodtunk az anyanyelvünkhöz. Így lett jelentősége A Hétnek, amelyben a tudományos nyelv, szociológia, politika először jelent meg Romániában magyarul. Egy sokoldalú, húszoldalas hetilap lett, amelynek a fő törekvése az volt, hogy megteremtse a magyar tudományos nyelvet. Ennek a lapnak alig fele szólt irodalomról, a többi tudomány, és a tudomány többi vonatkozása.
Miért pont Ön lett A Hét főszerkesztője?
Hogy kerültem én oda? Messziről kell kezdenem. Én egy székely családból származom, a 16. századból szerzett, lófőszékely nemességgel büszkélkedhetek, ez a család háromszáz évig protestáns papi család volt. Én pedig megszülettem 1929-ben katolikusnak és ipari proletárnak. Időközben, ugye, elveszítettük az első világháborút, a szüleim eljöttek Kolozsvárra szolgálni, én már ott születtem. Siklódi Lajos voltam az iskoláig, amikor felszólított a tanító néni, hogy Huszár Sándor!, néztem hátra, hogy ki az.
Édesanyám még cseléd, édesapám már sofőr, bekerül a gyárba, a Dermatába, kikerülünk a világba. Egy kolozsvári külvárosba, a Szén utcába kerültünk, ott kaptak apámék lakást, ahol románok között éltünk. A román gyerekek csúfoltak, mert nem tudtam románul. Emil Crăciunnak hívtak egy nagyobb fiút, aki látta, hogy egy kedves gyerek vagyok, azt mondta a többieknek: „Idefigyeljetek, amelyik bántja a Sonit, azt én kinyírom.” Attól kezdve nem bántottak. Mikor elment a háborúba, megint megfenyegette őket, szeretett engem, mert egy szeretetre méltó és szeretetre éhes gyermek voltam, én ebből éltem, ez az életemnek a legfontosabb vonása, hogy szeretetre vágytam. Emil elesett a háborúban, de a gyerekek nem felejtették el, és én így lettem az ő testvérük, így lettem a román népnek egy befogadott embere, és általában érzékeny a nemzeti kérdésre. Mellettünk lakott egy család, a fiút Icignek hívták. Az édesanyja valamilyen számomra ismeretlen, németnek tűnő nyelven beszélt vele, fogalmam se volt, hogy milyen nyelv az. Iciggel átjártunk, amikor éhesek voltunk, a szomszédos kertbe szilvát lopni, ők aztán ’43-ban „elköltöztek”.
’45-ben tüntettünk, édesapám bevitt a gyárba dolgozni. Előzőleg a piarista gimnáziumba kerültem, mert édesanyám „bemosott” a Piarista Főgimnáziumba, ott minden hónapban az igazgató úr közölte velem, hogy a társadalomnak munkás emberekre is szüksége van, menjek vissza a gyárba. Elmélyült bennem a fájdalom, hogy idegen lény vagyok. Ez ment 1946-ig, akkor édesapám rájött, hogy Erdélyben Románia lesz, „gyere be velem a gyárba”, mondta. Szerettem a könyveket, elbújtam az egyik raktárba és olvastam. A szakszervezeti elnök megtalált ott, azt hittem, kirúgnak. Ehelyett letolta apámat, hogy egy ilyen embert, aki szeret olvasni, behoz napszámosnak, a munkásosztálynak értelmiségiekre is szüksége van. Mondtam neki, hogy azért jöttem el a gimnáziumból, mert kiutáltak. Másnap bementünk a Piarista Gimnáziumba, egy pap volt az igazgató, Károli János. Hideg volt, a szakszervezeti elnök küldött tíz vagon fát. „Mivel tartozunk?”, kérdezte az igazgató úr. „Azzal, válaszolt a szakszervezeti elnök, hogy ezt a fiút visszaveszik a gimnáziumba.” Erre aztán én lettem a védett ember. Az érettségi után visszamentem a gyárba. Megérkeztem, azt mondja Penkei Tibi, aki azóta mérnök lett: „Elvtárs, írjál valami faliújság cikket!” Másnap kijött Kovács András, az Igazság szerkesztője, és bevitt az Igazsághoz. Gáll Ernő azzal fogadott, hogy: „Öregem, nekem az a feladatom, hogy munkáskádereket toborozzak. De van egy kérésem, ne mondd meg senkinek, hogy érettségiztél.” Így lettem én munkásíró!
Az élet ott avatkozik bele, hogy véletlenül nem voltam tehetségtelen és kezdtem írogatni. S megszerettek. Erre Gáll Ernő kezdett hozzám ragaszkodni: „Huszárka, van pénzed? Nesze, itt van, nem kell visszaadnod…” Ragaszkodott hozzám, annyira ragaszkodott, hogy mivel ő volt a Bolyain a Filozófia Tanszék professzora, beíratott az egyetemre: „Huszárka, holnaptól kell menni egyetemre. Egyetemista vagy.” Elmentem egyetemre, megint csak kiderült, hogy nem vagyok tehetségtelen, másodéven kineveztek tanársegédnek. Így végeztem az egyetemet, közben írtam az újságot, és kezdtem irodalmat is írni, ez 1948-ban volt, ’50-ben megjelent az első novelláskötetem. Nem is annyira a tehetség volt a fontos, hanem a származás, munkásszármazású voltam, ez akkor nagyon fontos volt. Közben Gáll Ernő átvitt az Utunkhoz. Író lettem. Gáll Ernő egy nap azzal fogad: „Huszárka, hallom, kineveztek írónak.” Ugyanis meghívtak a fiatal írók első országos kongresszusára. Ment a dolog, kezdtem divatba jönni. ’59-ben kerültem a színházhoz. A Kolozsvári Magyar Színház a legrégibb magyar színház, de nagyon rosszul ment, mert egy régi öreg társaság vette hatalmába, és nem engedte a fiatalokat érvényesülni. Mindenhol bírálták őket. Azt mondták a románok, miért szidjanak bennünket, itt van ez a Huszár, könyve jelent meg, tehetséges, magyar, szidják őt, és kineveztek harminc évesen a magyar színház igazgatójának. Ami nem lett volna baj, csak fogalmam se volt, hogy mi az. Ha én nem értek a színházhoz, olyan embereket kell odahozni, akik értenek hozzá! Vaida Vasile, akinek a felesége annyira magyar volt, hogy az már zsidó, azt mondta, hogy ő segít. Olyan embereket vittem oda, mint: Harag György, Taub János, Rappaport Ottó, Kovács György, szereztem lakást is nekik, elértem, hogy két-három-négy éven belül hatalmas fejlődésnek indult a színház. A Scînteia azt írta, hogy itt csoda történik. Én a románokkal összedolgoztam, a legjobb színházakkal volt kapcsolatom, a Bulandra hozzánk jött vendégjátszani, mert a magyar színházban magyar közönség is nézi őket. Constanţa Crăciun művelődési miniszter volt, látta, hogy becsületes emberrel van dolga, aki békét és barátságot akar a románokkal. Liviu Ciulei volt a legjobb barátom, rendezett nálunk is. Az a bukaresti turné, amit szerveztem, egy diadalmenet volt. Most jön a dráma: amikor kiderült, hogy milyen nagy színház vagyunk, elkezdődött a színházban a könyökölés, mindenki hatalomra akart kerülni, nekem akkor már öt-hat könyvem jelent meg, tudtam, hogy az emberek szeretetéből élek, ezt nem akartam elveszíteni. 1964-ben, amikor láttam, hogy milyen könyökölés van, otthagytam a színházat. Támadtak, hogy miféle dolog ez, fiatalon kerültem hatalomra. Erre azt mondtam, hogy nem bírom ki: ha itt maradok, ilyen gonosz leszek. Változtatni kell: író vagy gonosz színházi ember legyek.
Az újabb dráma: a pártnak és a hatalomnak megfeleltem, mindenki szeretett, a közönség is, ha én lemondok, az a hatalom ellen van. Nem akartak elengedni. Visszakerültem, a párt erőltetésére, az Utunkhoz: takarítónői állásba. ’64-től én mint takarítónő dolgoztam az Utunknál.
Ceauşescu zseniálisan gonosz ember volt, volt egy ötlete: ha ő rákényszerül arra, hogy csináljon Bukarestben állást, lapokat, nem nevez ki embereket a saját szakállára, mert ő lesz a hibás, ha nem jól sül ki. Összehívta a magyar értelmiségiek legjavát, Balogh Edgár mesélte el. És kérdezte, kit nevezzünk ki. Edgár mondta, hogy szünetben elkezdtek tanakodni: „Itt van ez a Huszár, ez olyan tehetségesen megy neki a fejjel falnak, mert nem tudjuk, mit akar ez a gonosz, de ha Huszár elbukik, kiderül”.
Itt nem is hősiességről van szó, hanem racionális meggondolásról. Így kerültem én – egy kicsit áldozati bárányként – oda. Nem tudtam, és erről a naplóm tanúskodik, hogy menjek-e egyáltalán. Felhívtak a kolozsvári pátbizottsághoz, egy évig tartott ez a tárgyalás.
Megjegyzem, Fazekas János nagyon szeretett bennünket; tartott egy gyűlést ’57-ben, rettenetesen letolt engem, többünket, miért mondtuk, hogy nincs ellenforradalom, azt mondta, ha forradalom lenne, nekem csak fapuskát adna, mert nem tudná, hogy hová lövök. Fazekas később felhasználta, hogy ő már megbírált engem. Páskándinak nem volt ilyen háttere, őt is, másokkal együtt letartóztatták, börtönbe vitték. Engem megvédett Fazekas János.
Később felhívattak a párthoz, azt a feladatot kaptam, hogy Földest rúgassam ki. Tompa – a megyei párttitkár – volt az, aki azt mondta, hogy ha ezt nem csináljátok meg, kirúgok mindenkit. Földessel mi szomszédok voltunk. Este átjött Földes, szinte sírva mondta, rúgass ki, mert egyikünknek maradnia kell a pártban. Mi volt a vád ellene? Éjszaka Vásárhelyen Sütővel kapatosan beszélgettek, amit az továbbmondott Hajdunak. Az Utunk legjobb főszerkesztője Gáll Ernő után Földes László volt. Amikor kirúgták, akkor Hajdu Győzőék, Sütőék üldözni kezdtek bennünket, Paneket is, miért mondtuk, hogy nincs ellenforradalom. Amikor ki akartak nevezni A Hét főszerkesztőjének, konzultáltam a barátaimmal, abban maradtam, hogy vállalom: ha Földes lesz a helyettesem. Dumitru Popescu – a „Dumnezeu”, ahogy hívták, mert akkoriban Ceauşescu még nem önállósította magát – volt a KB titkár, ő felelt a sajtóért, rajta keresztül vették vissza Földest is a pártba. Azért ragaszkodtam Földeshez, mert egy hatalmas igazságtalanság történt vele. Kitették a lapoktól, pedig nagyon értett a szerkesztéshez. És nekünk is fontos volt, hogy egy ilyen hozzáértő ember, mint Földes, velünk jöjjön. Fazekas nem volt gonosz ember, egy hibája volt, hogy imádta Hajdut és Sütőt. Az volt a feltétel: rendben van, de legyen egy másik főszerkesztő-helyettes is: Gálfalvi Zsolt.
Miért lett a címe A Hét? Volt már két ilyen nevű elődje.
Örököltük a címet, én nem akartam, azt mondták, hogy ez semleges, mert már volt ilyen, nagy baj nem lehet belőle… Sőt, mondták, annál jobb, mert össze lehet keverni.
Az indítás napjában (október 23.) volt-e valamilyen mögöttes szándék?
Dehogy, sőt, amikor kiderült, hogy október 23.-án indítunk, én felszaladtam a párthoz, de ott azt mondták, hogy nem jelent semmit.
Hogyan állt össze a szerkesztőség?
Általában nem mi válogattunk, kijelöltek embereket. De jól alakult. Mi egy közösségi orgánum voltunk, nemcsak lapot csináltunk, hanem: A Hét kiállítását Kovásznán, a szárhegyi alkotótábort, a székelyudvarhelyi Népszínházat. Még ennél is több voltunk: érdekszervezet. Beszterce mellől, Szilágytacsról jött le egy pap még valakivel, Petőfi ünnepséget tartottak, és egy olyan Petőfi verset szavaltak, amelyik nem volt benne a Romániában kiadott kötetekben: „Te rác, te horvát, német, tót, oláhság, / Mit marjátok mindnyájan a magyart?”, vagy valami hasonló. Feljelentették őket, a besztercei hadbíróság vádat emelt ellenük. Hozzám küldte Fodor Sanyi őket. Nekem a legfőbb támogatóm Fazekas János volt, mi írtuk a beszédeit. Mindig lehetett hozzá fordulni. Elmentem Fazekashoz, felhívta a főügyészhelyettest, hogy fogadjon, s ott elmondtam: „Uram, én nem magukat vádolom, itt ezek a hibásak, tudniillik nem lett volna szabad ilyesmit szavalni, de gondolja meg, ha Európában valahol megtudják, hogy Petőfi verse miatt Romániában magyar embereket tartóztatnak le és ítélnek el, akkor nagy kára lesz az országnak!” Megköszönte a tanácsomat, felhívta a besztercei bíróságot, hogy hagyják békén őket. De volt egy kikötése: „rúgja seggbe őket!”. Szabadkoztam, de hát egy papot… „Nem számít, mondta, tanulják meg!”
Nekem szükségem volt az emberek szeretetére, magamért is tettem. Mellékállásom volt a főszerkesztés.
A kéziratokat kérték, vagy a szerzők jelentkeztek írásokkal? Ki döntött a kéziratok sorsáról?
Az emberek közötti suttogásban is ott voltunk, nem kellett csalogatni senkit. Mi kértük a kéziratokat becsületes emberektől, becsületes íróktól. Ivaşcu volt a Contemporanul főszerkesztője, nem ismert engem. Elkezdtünk dolgozni, a harmadik-negyedik szám után bejött: „Gyerekek, hát ti lapot csináltok!” Odajött hozzám és megcsókolt, ez volt talán a legnagyobb sikere az életemnek, hogy szellemileg is elismert, mert ő lefordíttatott mindent magának. Nagyon jó barátaink voltak Ecaterina Oproiu és Constanţa Crăciun. Amikor megrendezték a darabomat románul, ragyogó előadás volt, este otthon felhívott Constanţa Crăciun, hogy milyen boldog, mert láthatta, hogy az érték akkor is érték, ha az ember más nyelven beszél.
Akik nálunk közöltek: a romániai magyar irodalom krémje volt. Mi arra törekedtünk, hogy megnyerjük az embereket, mert Bukarestben jelenvén meg, féltünk, hogy megijednek tőlünk: attól, hogy Bukarestet képviseljük, az Előrével együtt, amelynek nagyon rossz híre volt. Kolozsvár, Marosvásárhely volt a romániai magyar irodalom központja, akkor Bukarest egy protokolláris világ volt. A Hétnek és a Művelődésnek nagy szerepe volt a változásban, mert új, értékes emberek jöttek oda.
Kikből állt A Hét olvasóközönsége?
Kik olvasták? Magyar értelmiségiek. Húszezer példányban jelent meg. Az elején jól működött a terjesztés, de aztán egyre gyakrabban hívtak Sepsiszentgyörgyről, hogy nem vittek oda lapot. Elvitték Moldvába és a falvakba, oda, ahol senkit nem érdekelt a lap. Minden lapszámban volt visszajelzés, ezt kultiváltuk is.
Hogy történt az eltávolításuk 1983-ban? Koholt vádak játszottak közre?
Nem egészen koholt volt: megunta az állam azt, hogy egész Erdély hozzám járt panaszra. Kerestek okot az eltávolításomra. Erdély Romániához való tartozásának az évfordulója volt, előtte voltak ünnepi számok, abban volt egy faliszőnyeg, amiről nem lehetett tudni, hogy micsoda, és a nyomdában megfordították. Nem én voltam a hibás, Szele Pétert nem menesztették, holott ő volt a nyomdai felelős, és Kovácsot se.
Kik ellenezték, vagy kik nem örültek a bukaresti lapnak?
Hajduék ellenezték Vásárhelyről, konkurencia voltunk számukra, féltek attól, hogy mi más nyelven beszélünk, és kiderül, hogy ők árulók.
Önöknek nem volt ellenérzésük Bukaresttel szemben?
Nem. Ellenkezőleg, bennünket mindenki azzal biztatott, hogy mi ott közel leszünk a vezetőséghez és tudunk intézkedni. Jellemző, az én egyik első tevékenységem az volt, amikor elfoglaltam a főszerkesztői helyet, hogy román kollégát, Gelu Păteanut vettem fel, mert ő jó műfordító volt, és tudtuk azt, hogy megindulnak Erdélyből a magyarok Bukarest felé, ha mást nem, egy kérvényt meg kell írni románul, vagy elkísérni az embereket a hivatalokba, ez nekünk nagyon fontos volt. Păteanu végig nagy szolgálatot tett ilyen értelemben. Nekünk nem volt ellenérzésünk, hogy Bukarestbe kerültünk.
Az otthonmaradtaknak nem volt?
Azoknak feltétlenül volt ellenérzésük, talán mert ők akarták ezt a bizalmi állást elfoglalni. Eleinte éreztünk is némi ellenségeskedést. De aztán amikor ránk támaszkodtak, akkor már nem. Akkor már mindenki a saját érdekeit nézte, hogy mit kapunk, mit adunk.
Önt a magyar irodalom kijáró emberei között tartják számon, azok között, akik sokat segítették az erdélyieket.
Sokmindenkit Dumitru Popescunak is köszönhetően húztam ki a bajból. Számos ilyen eset volt, de mindenre nem tudok visszaemlékezni. De ez a segítségnyújtás kölcsönös volt, mert azok, akiken én segítettem, jelezték, hogy szeretik a lapot, írtak bele, nem véletlenül volt egy jó lap, mert a legértékesebb emberek írtak oda. Dumitru Popescu „Dumnezeu” volt az egyik fő támogatóm, amíg fő funkcióban volt. ’83-ban már nem tudott megvédeni, akkorra már eltávolították, bár addig ő írta Ceauşescu beszédeit.
Mit jelentett akkor közéleti személyiségnek lenni, mennyire volt kötelező részt venni a politikai életben?
Feltétlenül részt kellett venni. Volt a román pártértelmiség között is ilyen szakadás, egy része bennünket támogatott, más része Hajduékat. Úgy, ahogy Fazekas Hajduék felé is hajlott, de tudta, hogy bennünk bízik a romániai magyarság, s a román értelmiség egy nagy része.
Volt-e valamilyen nemzedéki összetartozás a bukaresti magyar írók között?
Valamelyest volt, de nem feltétlenül, mert Méliusz József nem a mi nemzedékünk volt, mégis a legfontosabb tagja volt annak a társaságnak, amelyhez még Szász János, Majtényi Erik tartozott, és Domokos Géza, aki vezéregyéniség volt; velük testvéri viszonyban voltam.
Hogyan működött a cenzúra? Kik voltak a cenzorok?
Koppándi volt a főcenzor, a magyarság legundorítóbb figurája. Nekem nagyon sokat ártott. A leváltásom is nagyrészt az ő nevéhez köthető. Az volt a fontos, amit ő mondott, nem az, hogy mi történt tulajdonképpen. Nehéz ezekre visszaemlékezni, mert rég történt.
A különböző intézmények vezetésében részt vevő írókat késztette a hatalom, hogy valamiféle egyezséget kössenek? Nagy lehetőségeket biztosítottak A Hétnél is. Ezért cserében mit várt el a hatalom?
Mindent. Azt, hogy azt csináld, amit ők kívánnak, megsúgnak. A ceauşescui politikát népszerűsítettük, borzasztó nehéz volt úgy árulni el a magyarságot, hogy azért valami hasznunk is legyen előle. Ez volt a legnagyobb problémánk.
Kompromisszumot kellett kötni. Mi volt a határ?
A lelkiismeret. Én ezt teszem a hatalomért, s ezért milyen hatalmat kapok, hogy megvédjem a kortársaimat, megvédjem a lapomat, megvédjem a magyarságot, mert ez volt a legfőbb törekvésünk és legfőbb gondolatunk. Sok pártpropaganda-anyag jelent meg A Hétben, de tudtuk, meg kell jelentetni, különben bennünket fúrnak meg, és semmi hatalmat nem kapunk. Állandó játék volt az adok-kapok, s nagyon kínos helyzeteket eredményezett. Állandó volt a lelkiismeretfurdalás és a félelemérzet, hogy mit mennyiért adunk el.
Megjelent Bányai Éva Sikertörténet kudarcokkal. Bukaresti életutak – Beszélgetések bukaresti magyar értelmiségekkel című könyvében (Komp-Press, Kolozsvár, 2006)
