1973-ban kilencven esztendeje, hogy Urmuz megszületett – 1883. március 17-én. Fél évszázaddal ezelőtt – 1923. november 23-án – lett öngyilkos…
Nem ünnepelni való, ha egy férfiú csupán gyötrelemre és megaláztatásra, félelemre és viszolygásra, költőnek született. Még kevésbé, hogy ha az önkezével magára irányított pisztoly ravaszát a kíméletlen kor mutatóujja húzza meg. Nem ünnepelni való, ha egy költői mű csupán vádolni tudja korát, és az sem, ha a költő világirodalmi érvényű művet alkotott, de a világ erről semmit sem tud, ha egy kis kelet-európai nép irodalmában, s annak is csak egyik szegletében bebörtönzött marad. Még ha megannyi post mortem hódolatban volt is része…
Életmű?… Az. Holott mindössze 30-35 gépelt lapról van szó. 30-35 lap, de az olyan roppant intenzitású, olyan semmilyenhez sem hasonlítható eredeti jelrendszer, elejétől végig egységes esztétikai struktúra, amely Ilarie Voronca szerint íróját évszázadunk egy kézen számolható legnagyobb költői közé rangsorolja… Egy kézen vagy kettőn, ezen lehet vitatkozni. De Ionesco belőle, Urmuzból lépett ki, belőle indult. Az ő objektíven abszurd környező világából hersent fel Tristan Tzara. Az ő kalapjából röpült ki a román szürrealizmus: Geo Bogza, Gheorghe Dinu, Ion Călugăru, Saşa Pană, M. Blecher, majd meg Gellu Naum és Virgil Teodorescu. Testvére Ilarie Voronca, B. Fundoianu, Ion Vinea. Unokája Geo Dumitrescu. Dédunokája Marin Sorescu. Hát a piktorok? – Brauner, Marcel Iancu, Maxy, Perahim? Felfedezői: az őt először közlő Tudor Arghezi, meg Perpessicius, Tudor Vianu és az iránta szkeptikusabb G. Călinescu. Urmuz szürrealizmusa alaposan megelőzte a párizsi André Bretonét és fegyvertársaiét. Méghozzá Kelet-Európában.
Nicolae Balotă kitűnő szintézist írt e 30-35 lapról. (Urmuz, Dacia, 1972.) És Urmuz kísértete vonul végig Balotă páratlan erudíciójú könyvén az abszurdról (Lupta cu absurdul. Univers, 1971.), amely Kafkát, a Dadát, Camust, Ionescot és Beckettet vizsgálja. Marin Sorescu az előd nélküli Urmuz előfutárát Odobescuban fedezi fel.
Művét a költő egészen fiatalon fogalmazza meg először, akárcsak világirodalmi rokona, Jarry, az Übüt, vagy az álnevű álgróf Lautréamont, vagy mindannyiunk elődje s őse: Rimbaud. Lewis Caroll (Alice a csodák országában) más eset, de a román költőnek Jarry mellett hozzá van a legtöbb köze. Vajon ismerte-e őket? Aligha… Sok mindenben emlékeztet Karinthy életművének legjobb, a világirodalmi érvényesüléstől szintén elzárt vonulatára. Ha, mint Jarry, ő is Apollinaire-rel sétál Párizs holdvilágos éjszakáiban, ha franciául, angolul vagy németül ír, ma a huszadik század Pantheonjából azok társaságában pillant alá szkeptikusan a mai európai literatúrára, akik túlhajtották az irodalmat Prouston és Joyce-on. Ahogy a francia új kritika mondja: a „nulla-pont”-ig, ahol mindent újra kell kezdeni… Urmuz folytathatatlan.
Ezért is dolgozott élete végéig ezen a folytathatatlan 30-35 lapon, amely azt a látszatot kelti, hogy egy félelmetes, de meglepő-könnyedén lebegő fantázia megdöbbentő és hökkentő látomásait csak úgy mellékesen, játékból vetette papírra… Költészet, próza vagy tán egy pesszimista létfilozófia irodalomba öltöztetése lenne, amit Urmuz alkotott, és hamis látszat szerint maga sem vett komolyan? Tanítványai rebellis rajongása és a náluknál pontosabb Ionesco és Voronca szerint, amit Urmuz írt: költészet. A legjavából. Prózának valóban csak az akadémikusan betokosodott műfaj-kézikönyv-házőrzők vagy kincstári funkcionáriusok minősíthenék. Hogyha egyáltalán zöld utat engednének konzervatív irodalmi szentélyükbe Urmuz kánonellenes merényletének.
Nicolae Balotă érzékeny eszközökkel bontja ki az Urmuz-mű esztétikai szerkezetét, az alkotó személyiség szexuálpatológiai, tudat-küszöb alatti világát, és elhelyezi egy értékrendben. Két megközelítés várat még magára. A művészi struktúra matematikai vizsgálata, amely egyben Urmuz paralogikájának szigorú rendszerességét is láthatóvá tenné. És a szociológiai átvilágítás. A felelet a kérdésre, hogy konkrét idő és tér miért így determinálta a társadalom és az alkotó költői személyiség „nulla-pont”-ra jutott viszonyát; a művön hogyan süt át a történelem, a környező valóság, amelyen a költő nemcsak kívül, de vele szembe is helyezkedett? Sőt: elvetette. Mi több, szimbolikusan elégette. Képromboló volt. Ami Matei Caragialénál a bizantin dekadencia utolsó lírai fellobbanása, Urmuznál a bizantin örökség erkölcsi, logikai, formai szétzúzása. Vége a szenteknek, vége a kánonoknak, vége a mozdulatlan összhangnak; minden: mozgó disszonancia, amelyben minden lehetséges, mert semmi sem lehetséges már. Sem erkölcs, sem logika, sem az Urmuzig ismert írásművészet. Urmuz 30-35 lapján: az elkésett kelet-európai polgárosodás tragikus bábjátéka; Ion Luca Caragiale maró gúnyjának és fia, Matei, pesszimista lírai dekadenciájának végkonzekvenciája. Egy kelet-európai osztálytársadalom szociológiai végszituációjának egyetlen pontba, 30-35 lapra sűrítése. Párhuzam egy másik síkon: a szimbolista Bacovia enyészetköltészete.
„Egy szörnyű üvöltés…” – jellemzi Ilarie Voronca, aki Urmuz mellett még csak egy huszadik századi román formaromboló és így formát teremtő szellemet ismer el: Brȃncuși-t. Urmuzban persze semmi népi. Ha műve transzcendentálisan mechanikus világában a nép képzetként egyáltalán megjelenik, csupán áldozatként, amelyet az objektív viszonyok abszurditása dehumanizált. A mű egy bestiárium. Az elembertelenedés modern mitológiája, amely mindent denunciál, ami az emberben és az istenekben aljas. Ezen a ponton – a „nulla-pont”-on – Urmuz meg is áll. Nem volt mit folytatnia. Ezen túl kezdődhetne az ugyancsak irodalmon kívüli ítélkezés. Nem is egy, több ideológiai szempontból is.
Sokan fordították. A német Urmuz rossz. Az angol, amennyire meg tudom ítélni: a felszínen maradt. Ionesco franciára, Ionescová fordítja. Szellemében és nyelvezetében a legtökéletesebb Voronca franciára ültetett darabja; megőrzi a szemantikailag azonos nyelvi formákat. Sorok írója is megkísérelte Urmuzt magyarítani.
Két esztendeje vesződöm ezzel a fantasztikus 30-35 lappal. Lefordíthatatlan. Az Urmuz használta gyakori többértelmű igék miatt is – ezek színeket-játszóvá teszik a stilárisan némileg régiesen szikár, s mégis szecessziós mondatok értelmét vagy „értelemfölöttiségét”.
De azért is, mert a két nyelv szavainak jelentéstartalma annyira eltérő és Urmuz fordíthatósága – mert humora – jórészt épp ezen fordul meg, nem a képtelen helyzeteken. Amikor már-már úgy véltem, hogy sikerült egyfajta magyar megfelelőt teremtenem – mint épp mostanában is – az eredmény ismét összedőlt. Végül is nem „hasonlót”, hanem az Urmuz szöveg magyar adekvációját kell kitalálni az új-szecesszió vonalán.
A 30-35-ből az alábbi néhány lapot jelzésnek szánom; ez az esztendő, sok minden mellett, ami bizonyára fontosabb a költészetnél, többek között Urmuzra kétszeresen is emlékeztet. Ám nem a születés és halál évfordulós emlékeztetője a fontos, hanem ami a kettő között műként, költészetként fennmaradt. Különösen hogy mindez, ez a bizarr 30-35 lap abszurd tragikuma ellenére a „józan észt” provokáló meglepetéseivel oly roppantul mulatságos is. Nyelvi humora, ismétlem, lefordíthatatlan, stilárisan egyébbel kell helyettesíteni, illetve: egy magyar Urmuzt teremteni. A kísérletezést nem adom fel.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 14. számában, 1973. április 6-án.
