Érvelések Kós Károly egy épülete érdekében
Ha már itt járok, hogyan is szalasztanám el említeni, hogy Sepsiszentgyörgyön, ha nem is az étterem betonhodálya, rossz, böfögtető ebédje, de ezeknél sokkalta fontosabbak emlékeztetnek nosztalgikusan és provokálóan, hogy negyed éve még alig múlt, s aranyló őszben Darmstadtba zarándokoltam. Azért, ugyanazért, amiért viszont abban a városban emlékeztem haza révedezően, s amiért többek között, most ide, Sepsiszentgyörgyre is kívánkoztam…
Darmstadt sem éppen nagyváros, s persze nyugat-európaiasan, amottani méretekben nem az… Egész Európa feldúlva – emlékeztet ma a kis Sepsiszentgyörgy –, mindenütt építkeznek, tombol az önmagát befalazó tovább-szuperurbanizálódás. Párizstól Moszkváig és Hamburgtól Konstancáig. Ám, mi a korszerű iparosítással a korszerűbb urbanizálódást, úgyszólván, alighogy elkezdhettük, s ha vidékünk késett legalább fél évszázadot – hogy ne valljunk be többet, pedig úgy lenne őszintébb –, most derül ki, mit nyerünk a veszteségen: embert formáló feladataink, ha nem is drámaiatlanok, de talán egyszerűbbek, naivabbak; emberibbek itt Keleten, mint amott…
Valahol a nagy erővonalak között az igazán tenyérnyi Sepsiszentgyörgy is, ugyancsak feldúlva, mintha éppenséggel föld alatti játékvasutat építenének – incselkedik a képzelet –, alighanem építik is a sáncok s földbuckák szerint, ki, az új blokkház-városnegyed irányában, talán, s úgylehet, mert odakint az új, a reprezentatív könyvesbolt; éppen filmezik, néhány kockát részletül Domokos Géza színes dokumentumszalagjához szülőföldje tájairól. S az úton is ide, rozogácskán zörgő, kicsi hivatali autójában két passzust, két éneket mutatott meg nekem a forgatókönyvíró Mikes Kelemen leveleiben, mivelhogy ő Szentgyörggyel szomszédos születésű. Zágoni.
Az első a 27. levélből. Jenikő, „18 juny 1719” dátumozással: „Azt írta volt kéd a minap, hogy már ért franciául. Aztot igen jól cselekszi kéd, hogy idegen nyelvet tanul. Bár a mi földink azon volnának, hogy idegen nyelven tanyitatnák gyermekeiket…” A második, a 88. levélből, már Rodostóból, kilenc évvel később, s „24 marty 1728.” keltezéssel: „György herceg [mármint Rákóczi] tegnap elmenne innét egy francia hajón Franciaország felé. Legnagyobb fogyatkozást azt találom benne, hogy magyarul nem tud. De nem az ő vétke, németek nevelték, akik csak a miatyánkot sem engedték volna, hogy magyarul megtanulja… ahová megyen, az az ország még nagy hasznára lehet, mert jó iskola”. .. Mely nyelven értekezett a fejedelemmel a zágoni Mikes a tizennyolcadik század legelején? Franciául, németül?…
Hát igen, Zágon egy körömnyi falucska Mikes idején, de levelei tanúsága szerint: Európában, valahol a nagy erővonalak között… Legutóbbi évtizedekig nem sok változott itt, még ha persze változott is. Ma is, még ha szocializmusban is, agrár világ közepén ütött az urbanizálódás órája… Egyébként itt bent, a régi civis és földész belvárosban – a most épült kinti városnegyed avatta hirtelen belvárossá! – minden kéznél. Lábnál pedig, bokáig sár; idebent is, odakint is. Az „Európát hoz Európa ellen”-t parafrazálva, sár a sár ellen…
De ha e tenyérnyi dimenziókban minden kéznél, akkor nékem bizony a leginkább Kós Károly Székely Múzeuma; ekként pillantottam meg hajdan először, s most már valljuk be, egyebek között s mellett: épp ezt újra látnom vonzott engem ma ide.
S valóban, ahogyan a Múzeum elém toppan a csendes, nyáron árnyas, tipikusan régi polgárutcán – akarjuk, nem, ez is a történelmünk, pontosabban az ország történelme – ezen az utcán, a Múzeum telkén, hogy megnőttek a fák! – felvillan bennem mindjárt az évszázadváltás másik Európára utaló szimbóluma is: odébb, fentebb, a Maros mentén egy másik arc, a Lechner Ödöné: a marosvásárhelyi Kultúrpalotáé, a fémmáz-csempés vásárhelyi magyari szecesszió, amit azért nem kell olyan nagyon szidni, ahogyan némelyek, esztétizálók vélt modernségük címén szidalmazzák! Mindjárt kiderül, s épp a huszadik századi esztétikum történetisége felől odafigyelve, hogy miért nem… Már csak azért sem, mert az bizony nem a dzsentri-lateiner magyarkodás rojtos-bojtos, kirakós-játékszerű millenniumi tulipán frinc-franca, még ha annak is sajátította ki a vármegyei potentát úri világ. S már azért sem, mert micsoda akkor Európa másik szögletében a Gaudi barcelonai látomásszecessziója? S különösen nem az, ha itt – Sepsiszentgyörgy hirtelen lett belvárosában vagyunk –, a Lechner Ödön arrébbi palotájához hozzátartozóan a Kós Károly szecessziós Múzeuma. Mondhatnák, éppenséggel ellentétezett plebejus puritánságával vagy inkább angol módra célszerű polgáriságával.
A századváltás darmstadti művésztelepe: kis városnegyed domboldalon, néhány tucatnyi ház, fölötte a dombtetőn egyfajta művelődési emlékpalota, s szecessziós liget, mint Barcelonában a Güell-kert, mely a német rendszerelemmel szemben: átcsapás a szürreálisba, abszurd; itt pedig Szentgyörgyön fantáziadús liget helyett, mint leírtam, csupán kis telek; megnőttek rajta a fák…
Sepsiszentgyörgyön a Múzeum mégis egyszeriben olyan művelődési érzetet kelt, mintha a múlt század végi Darmstadt művész „mikrorajon”-jából ültettek volna át Keletre egy, a stílus képleti lényegére összevont darabot, egy zseniális absztrakciót; azt is leírnám, hogy „mondelljét”, ha nem koptattuk volna el zsurnalisztikusan ezt az értékes szót is, ámbár akad jobb: mintadarab. Mintha az európai szecesszió egy mintadarabját lopta volna hát onnan ide a hajdani korszerűség; a Múzeum-épületnek a környező táj ősibb, feudális architektúrájából magába olvasztott külső-belső stíluselemei ellenére is: a század eleje ide szöktetett egyfajta sűrített európaiságot…
Mit jelenthetett vajon akkoriban ez a kisded művelődéstörténeti szentély? Mert a szecesszió még, görögösen, szentélyekben gondolkozott. Itt emígy, a kelet-európai, patriarchális földközelség szerénységével. Barcelonában a gótikával mérkőző, őrületet súroló, pazarló feudális dimenziókban. Darmsfadtban az e századi modern ipar arányait magára öltve. Párizsban meg éppenséggel a felfedezett metropolis-sebesség antiszentélyének, a Metro lejáratainak máig fennmaradt öntöttvas díszein: a szecesszió klasszikus dekorációs elemei; s volt egy roppant szecessziós korszaka Párizsnak is…
Mi volt hát akkoriban a Múzeum, ha nem teljes és korszerű jelenlét a századforduló határokat fumigáló esztétikai zendülésében? Részvétel az időszerű haladó, a fékeket és szabályokat szétvető új, rugalmas szabályokat teremtő világpolgáriságban, melyben a polgári létformák megmeredtsége először csapott át a viszonylagosságba, s indult el válsága lejtőjén, a művészet pedig, az elégedetlenség e töltésével mindinkább a válság művészeteként ívelt a megújulásba, a huszadik századiságba.
Kós tehát a maga módján részt vett abban a folyamatban, abban a, rossz kedvvel írom le a szót: „kozmopolitizmusban”, amely németül, spanyolul, franciául, magyarul, románul, szecesszióként úgy volt új, hogy a meglévő uralkodó formák közönségességével szemben a totálisan elkülönböző „más”-t tette meg stílussá. Ez a „más” Európa-szerte szomjas kultúraigényt mért, a műveltség ember-testvériségének szent állítását; nálunk a ki- és felemelkedést is az itt hosszabbra nyúlt középkor keletiségéből. Adyból nem hiányzott a szecesszió… Látjátok feleim – prédikálhatnám –, miként jut a sárbanapjainkra egyik klasszikus magyar fogalmunk, magjában a nyugtalan és tagadó szellem internacionalizmusának szunnyadó sejtelmével, hiszen ezt a fogalmat, „világpolgáriság” – az előbbi Mikes idézetek magyarázzák, hogyan értjük – egy büntető szellemi pragmatizmus váddá degradálta, s nem csekélyül, épp Kósra hivatkozva… „A »gyökértelen kozmopolita«, gorombább közép-európai fogalmazásban a »hazátlan bitang« … olvasom épp most a fogalomtártól is viszolygó Sükösd Mihálynál. (A jelek szerint ez a görcs végre nálunk is feloldódóban van.)
No nem, Kós akkori világpolgárisága, azaz szecessziója, amely magyar, semmi által sem inkább determinált, mint a közép-európai, a környező tágabb-szűkebb maradiság által, amely ellen „más” voltában fellázad, s persze, hogy ilyenként – stíluslázadásként – egyik európai gyöngyszeme a szecessziónak a Múzeum, itt és nem másutt…
Hát még a grafikája!? – Gyermekkorom vizuális könyvélményeit a szecesszió vonalvezetése gyújtotta első formaélménnyé, fantáziává; no meg a bútorok, a tárgyak. – Szecessziós mondatokat írok? Belém oltotta, már a gyermekkor a manírt, fedezem fel emlékezetemmel fél évszázad előtti kis világom maradékai és roncsai között botladozva. De honnan került az újszecesszió Juhász Géza költészetébe? Mindenünnen a szecesszió néz rám, ha nem a régi, az új.
Kós grafikája megint csak eredetien, keletiségével elütően ugyan, de jól illenék a Katalán Múzeum páratlan szecessziógyűjteményébe, éppenséggel odavaló. A francia szecesszió dísztárgyai, bútorai a kettős, Bukarest-Párizs honosságú román arisztokrácia fővárosi kis palotáiból szétszóródtak; itt-ott az állami régiségboltokban tűnnek még fel. De megmaradtak vagy újra egymás mellé rázódtak más könyvtárakban a könyveik abból az időből: egy bizánci reminiszcenciákkal átszőtt szecesszió – effélének nyomára még a grúz Tbilisziben is rábukkanhattunk, a végső ponton, ahol Nyugat elválik Kelettől –, és megmaradtak az írók is. Matei Caragiale páratlansága: a szecesszió. Akárcsak a Szomory Dezsőé, akinek visszhangtalan születési centenáriuma fedeztette fel Hubay Miklóssal mostanában, hogy az annyi viszolygást keltő Szomorys „magyartalanság” nem egyebet hozott vissza irodalmunkba, mint a Bornemissza és Pázmány stilisztikáját. Kós és Szomory? Micsoda abszurditás? De való: az építész és az író egy európai tőről fakasztja művészetét, a stílus nonkonformizmusát mindenképp, s a maga idején meghökkentően „más” voltát. Kós és Krúdy? Lehetetlenség. De való. Akkor is ha a magyar romantikára visszhangzó, népi hangvételű Varjúnemzetség ellenpólusa Szomorynak is, Krúdynak is. Sőt épp ekként: szecessziós a balladaisága, és épp ezért is, ám talán még nem is tudom, pontosan miért, van benne valami távoli, valami a századváltás északi irodalmából…
De Kós első szépírása, a sztánai Attila királyról ének nem tiszta szecesszió-e? Benne Bornemissza és Pázmány nyelvezete. Kós akkor kezd írni, amikor építészpályája kettétörik és a szecessziót első szülöttje, az expresszionizmus váltja fel, s ha nem az avantgárdot, evidensen csak a teljes ellentétet vállalhatta Kós, a népiséget, és nem is árulásként. A magyar romantika a legsajátosabban színezi az ő szecessziós stílusát, amelyben a sepsiszentgyörgyi múzeumot is fogalmazta. Egy, a századvégi, eleji egész művelt Európát lerohanó művészeti, fogalmazási zendülés lecsapódása hát itt Keleten, akkori sár, akkori zsindelytetők fölébe emelkedve, s akkor is legalább akkora, az égre írt kérdőjelek alatt, mint ma ismét a nyugati világ fölött, hol már apokaliptikuson lovagol végig e narancssárga, barkazöld, cinguluslila és mályvapiros új szecessziós pop-művészet fogyasztó-társadalmi grafikája, de többre, architektúrára az új szecessziónak már nincs ereje…
A szecesszió jó háromnegyed évszázad múltán önmagába fordul vissza, a szupermarket-kor színvonalán, s a körön közbül, huszadik századi művészeti és érzékelés-struktúraként Európa költészeti, képzőművészeti avantgardjaival. – Nini: odabent a Kós múzeumában egy folklórkiállítás maradványai, nemrég zárták, s éppen rendezik az új kiállítást, a szűkebb táj piktorainak tárlatát, akasztják a képeket a falakra, s némelyiken új-szecessziós színeivel, formáival a pop-művészet nyomai, Sepsiszentgyörgyön a Kós Múzeumában. Az új szecesszió az ősi falai között. A kör bezárul.
(A cikk befejező részét lapunk következő számában közöljük).
Megjelent A Hét III. évfolyama 5. számában, 1972. február 4-én.
[…]
Képzeljük el szentségtörően, az egyfajta divinizáló, a népies Kós-kép megrajzolóinak haragját is vállalva, amire eddig nem gondoltunk, de mindezek szerint mégiscsak elgondolhatóan: Kós plebejus puritán szecessziója itt, akárcsak részletező, orientális, pompázatos csillogásával a Lechner-féle odébb, európai nyitás volt a nonkonformista, az „elidegenített”, Brechttel szólva „elidegenítő” tizenkilencedik század ellenes, relativista avantgardizmusba. Mégpedig, írjuk újra s újra, az egykori, a belülről, kívülről megbuktatott Monarchia legelhanyagoltabb, iparról, kapitalista fejlődésről, technikáról, polgárosodásról lemarasztalt és patriarchális tájban, a vasúti végállomások vidékein, aminek ezt a provinciát a húszas évek végén, amint Mikes Nyugatot-járt, Gaál Gábor a tájat megnevezte…
A Múzeum: hallatlanul, forradalmasan fogalmazott nonkonformizmus, zendülés az elnyomó magyar dzsentri-kapitalista-földbirtokos lateiner hatalmat kifejező, s nem itt, ahol még a manufaktúra sem honosodott meg, hanem a nagyvárosokban a hatalmat kifejező reneszánszt, barokkot mímelő, klasszicizmust utánzó Monarchia-architektúra ellen, és hol, ha nem e sárban marasztalt, polgárilag fejletlen provinciális, bigott, félfeudális kárpáti szögletben, írjuk ismét és ismét, hol még a halcsontos míderbe és díszmagyarba bújt méltóságos asszonyok is jószerivel budira kényszerültek. Ó, Ferenc József-i díszmagyaros és budis úri „ezüstkor”! Olyan „ezüstkorban” szecesszió itt, amelyben Petelei, Thury Zoltán, odébb Gozsdu, szegény!, és két évig Kolozsváron a fiatal Bródy Sándor a vármegyei úri barbárokkal hadakozva – tudjuk meg Kozma Dezsőtől, század eleji hagyományaink kutatójától – a szecessziót hozták a maradiság ellen, akárcsak Kós a Múzeumát, Lechner a Kultúrpalotáját a másképp képzelt művelődésnek, önmaguknak bizonyítván: Európának lennünk szükséges és nem lehetetlen. Egy lehetetlen ánti-Európa-világban sem.
A Kósék építész-szecesszióját – nem így az írókét, az ő nyakukon az Európa-fóbiás úri-magyari maradiság ugyancsak összeszorította a hurkot, Peteleit meg éppenséggel mibe kergette?; s tehette az úriság: ő volt a hatalom teljhatalmú előneves és czímeres bürokráciája – a Kósék szecesszióját meg éppúgy kisajátította ez a batáros dzsentriség és a disznótoros, megyei fiskális és finánc-végrehajtó lateinerség – milyen kár, hogy lejáratta egy zsurnalizmus ezt a régi-szép betyárköltészeti szónkat is: „népnyúzó”, s már nem használhatja viszolygás nélkül az irodalom! – mint odébb, s épp az európai Európában a virulens német burzsoázia, amelyet Heinrich Mann a németül megvető hangzású „alattvaló” jelzővel bélyegzett meg. Az uralkodó rétegek kisajátították maguknak a nonkonformizmust – beléje költöztek! – éppúgy, mint ma a nonkonformista új-szecessziót a fogyasztói társadalom manipulációs szupertermelése.
Olyan világban jelent itt meg, égre kiáltó ellentmondásban a hatalom szellemével Lechner és Kós, a Kárpátok karéjában, ahol Mikes Kelemenből nemcsak nemzeti romantikus, de polgári nacionalista lecke is lett, akárcsak Kőrösi Csomából, a Bolyaiak emlékét meg mindössze néhány megszállott liberális polgári radikális tanár és jakobinus-reminiszcenciájú szabadkőművesek őrizték, s úgy lehet egyfajta konspirációs közük is lehetett ahhoz, befolyásuk is arra, hogy ezek az uralkodó maradiságnak ellentmondó szecessziós művelődési szentélyek mégiscsak a hatalom pénzéből épültek. Egyébként sár borított mindent, sár és hamarosan vér, alighogy felépült a Múzeum, tizennégyben megindult a véráradat, vér, de nem a Harbsburgoké, nem az országló czímeres arisztokratáké. A parasztoké.
Mert a munkásosztálynak, itt az ipartalanságban, épp csak hírmondója ha akadt; Szentgyörgyön még hírmondója sem. – Nézzetek körül: ma mi épül! Megjelent-e az ipar vagy sem? – Gaudi Cervantes hallucinációinak dimenzióit építette bele barcelonai abbamaradt katedrájának még töredékébe is, a darmstadti dombon a rendet követelő ész bölcs relativizmusa uralkodik előjátékul az egész európai építészetet végleg korszerűsítő Bauhaushoz – az avantgarde-művészetek és architektúra e „kozmopolita” iskolájához –, hol a Korunkba író Moholy Nagy László is tanított, ámde itt, a Kós Múzeuma bármennyire is őszinte, bármilyen feszültségű, végső soron radikális polgári lázadás remek kifejezése is, mégiscsak magán hordozza keleti, agrárius szegénységünk nem kifelé, befelé táguló méreteit, épp szerénységében, ami által plebejusi.
Kafka, a száztoronyú, legurbánusabb és gazdag Prágában, időben a szecesszió és az expresszionizmus összekötő mezsgyéjén a Monarchia hazugságszövevényének áttekinthetetlenségét világította át, e hatalom – Lenin által politikailag oly félreérthetetlenül megnevezett – misztikusan személytelen és eldologiasodott struktúráját: alján a lélek elszegényedettsége, nyomorúsága.
Kós – az építész – művészi racionalizmusa arról tudósít, hogy a szerénység tulajdonképpen a szegények erénye; páratlan történelmi stílusérzékét dicséri, hogy itt, így építkezett; akkor itt a sárban és a zsindelytetők között. Hiszen épp Lechner Ödön közelében nagyobb szabású építkezésekhez is volt köze a körváltó angol filozofáló esztétákat olvasó építészként, angoljai gondolatait, a szecessziót tulajdon keleti környezetére alkalmazva, s hogy nem minden megrendelésében valósíthatta ezt meg itteni szellemben, az más kérdés. Itt mindenesetre, építőművészként, önmagával azonosan fejezhette ki magát.
Van úgy, hogy a szegénység a hatalmon kívüliség: a szabadság, de mindenesetre: a függetlenség. A szecesszió eredetileg a függetlenség művészete volt… Mondom, Darmstadt dombjain: a szecessziós műteremházak. Az egyikbe épp ottjártamkor költözött be a Német Irodalmi és Nyelvészeti Akadémia Központja – minden személyzete egy főtitkár és egyetlen gépírótitkárnő, úgylehet egy órabéres takarítónő is, pedig – banalitás! – Nyugat-Németország nem szegény, márkája szilárdabbnak bizonyult a dollárnál, a főtitkár pedig egyben a testes akadémiai évkönyv szerkesztője, neves egyetemi előadótanár és filológus is; büszkén mutogatta: halhatatlan műemlék falai között verhetett tanyát a magas intézmény.
Van Kósnak még egy építészeti stílusremeke Szentgyörgyön. „Csupán családi ház”. A darmstadti akadémiai székhely is „csupán” az volt; drága pénzen, nagy áldozatok árán vásárolták meg. Ez a másik szentgyörgyi szecessziós Kós-épület, ez a műemlék – úgy hallom – útjában áll újabb városrendezési terveknek. Különben is, „csak egy villa”. Mentsük meg ezt az egyedüli, európai értékű kis remekművet, melyhez elvezethetnétek a messzinél jött, művelt idegent: „Ide nézzen, uram, nézze, professzor úr, szerkesztő úr, nézze, kolléga úr, hagyományoson vagyunk huszadik századian európaiak; mit szól hozzá?…”
Az idegen hamarabb és könnyebben értené meg ezt az európai kapcsolódást, mint a fejedelmek korának számunkra izgalmas, de az ő számára érthetetlen bonyodalmait, még ha ezt a „honfi” igény rossz néven is veszi, miközben nem izgatja túlzottan „csak egy családi ház”, a Kósénak lebontása… Maradjon meg ez a korszerű művelődési kincs, lehet még belőle meghitt akadémiai fiókhely, művészház, műterem, képtár, nem tudom, mi, de a művelődés büszke és hagyományos, stílusos kis otthona.
Az elmúlt évtizedben tisztázta az összehasonlító irodalomtudomány, amit előre Kósék sem láthattak, az efféle csupán visszapillantólag derül ki – írom le újra s újra a tudomány jelzéseit –, Európa művészeti forradalmait, az avantgarde fénycsóváit, perzselő tüzeit minden tiltakozások, tilalmak, szidalmak, képrombolások és autodafék ellenére, a szecesszió hordta ki. Az „őrült” katalán, Gaudi nélkül nincs Picasso, aligha Miró vagy egy másik „elmeháborodott”, Salvador Dali, akinek pomádétól meredek, emeletes huszárbajszát mintha csak a toronyépítő Gaudi találta volna fel, miniatűr szecessziós, de kihívóan építészeti csodául, Gaudi, az a gérokkos, szakállas, barcelonai bankhivatalnoknak látszó öregúr. A Nyugat címlapjának szecessziós emblémáján a Kós íródeákja – tán épp Mikes ír nénjének a franciául tanulás dicséretességéről, hiszen Nyugat a szecessziósnak is szecessziós Adyék lapjának címe –, a bajsza búsan, keletien konyul alá. Fűzzünk-e még kommentárt szegénységünk, egy korszak nyomorúságának és elszántságának lekonyuló-bús bajszához?…
A Kultúrpalotának, a Monostori úti kálvinista templomnak, a Múzeumnak, a szentgyörgyi kis polgárháznak nem lehetett gyújtogató folytatása, mint a szecessziónak Nyugaton; száz, százötven évvel haladottabb ipar és társadalom kellett volna hozzá legalább. Igaz, a nyugati határ menti, már ipari és polgárosodott városokban fellobbant a húszas évek elején az avantgardizmus, hogy csak a temesvári Reiter Róbert ötven-hatvan remek versét említsük, vagy ott Gallasz Nándort, aki az orosz futuristák formanyelvét hozta a forradalmi Moszkvából, s ha jól emlékszem, 1926-ban a szecessziós Münchenből hazatért Nagy Imre még expresszionizmustól érintett első képkiállítása a polgári Temesváron, Aradon meg a Szántó György Periszkópja, Brassóban, itt a szomszédságban, a most feltámasztott Mattis-Teutsch expresszionizmusa, Szentimreiék kolozsvári szavalókórusa, a Korunk avantgard-vitái és expresszionizmusa. – Mindezek Kassákhoz is kötődően, ehhez a korai „munkásköltőhöz”, aki mégiscsak végrehajtotta az ugrást a szecesszióból az avantgárdba, nemcsak íróként, piktorként, grafikusként is…
Mindez pedig nem zárt, autarchikus romániai hagyományunk. Hiszen nem véletlenül a szecessziós Berlinbe önkéntesen emigrált Caragiale fia, Matei, akinek modernsége: elválaszthatatlan a bukaresti korai avantgárdtól; s elvégre Blaga is expresszionistaként érkezett haza német tájakról Kolozsvárra. A szász irodalom meg éppenséggel expresszionistaként kelt ismét életre az új Romániában. Kassák pedig Bécsből nemcsak német, holland, francia, belga, olasz avantgárdokhoz keresett és talált kapcsolatot, de a bukarestihez is, akárcsak idehaza Mattis-Teutsch, akiben a román, magyar, szász művészi nonkonformizmus és zendülés egyetlen, művészettörténetileg még meg sem közelített egyszemélyes csomópontja valósult meg, s nem transzilvanizmusként, hanem már a nemzetiségi kultúra romániaiságának anticipációjaként, s épp ezért európai kitekintéssel és szellemi kapcsolódással Párizshoz, Bécshez, Németországhoz és Budapesthez.
Hogy ez az avantgardizmus, ott, ahol hű volt, hű lehetett önmagához, eljutott a forradalmi internacionalizmus politikumához, de legalább az antifasizmus és az idegen elnyomó pressziók elleni hazafiassághoz: természetes. De ez már a haladó művészetben élő gondolatok történetének egy másik hazai és európai fejezete. Az alapvetéshez Kósnak mindenesetre mély köze van…
Aztán Kós lett az érv az ellen a huszadik századi európaiság ellen, ő maga is érvelt ellene, amelynek alapvetésében oly sok jelentést, annyi bonyolult jelképet sugallóan alkotóként jelen volt, s ami mellett sepsiszentgyörgyi múzeuma és polgárháza máig is tanúságtétel és érv. Jelen volt egy európai értelmű nonkonformizmussal, művészi lázadással-tagadással, jövőbe pillantással azonosulva, mindabban, ami hamaros és többszörös kisajátítása ellenére a szecessziót jelentette szerte a kontinensen; Kós Károly nyolcvanöt éve hallatlan ellentmondások összesítője. Itt az egyik ellentmondásáról tűnődtünk el. De ez ebben a pillanatban talán kevésbé fontos, ámbár érvelésként talán mégis meggondolkoztató, hiszen ezért is írtuk mindezeket, és a fontos ez: minősítsék védett műemléknek a Kós építette szentgyörgyi polgárházat. Mert nem haladás az, amely saját maga alól robbantja le hagyománya lépeseit…
Hogyan is szalaszthattam volna el mindezeket elmondani, ha már itt járok Sepsiszentgyörgyön? Biztos vagyok benne, hogy egyetért velem Mikes, Kőrösi Csoma, a két Bolyai odébb, és közelebb az időben Orbán Balázs is. Ők a legnemesebb értelemben európai szellemek is voltak, mert haladók és újítók, akárcsak a szecessziós Kós Károly… Nagy baj lenne, ha a holtak s az öregek haladóbbak és megértőbbek lennének, mint az élők, s különösen a fiatalabbak. Legyünk európaiak, mert már lehetünk, elvégre elkezdtük itt is az urbanizálódást…
Méliusz József cikkének második, befejező része megjelent A Hét III. évfolyama 6. számában, 1972. február 11-én.
A cikket illusztráló képek most kerültek a szövegbe, nem ötven évvel ezelőtt…
