SUTBA HÁT a farkos barokkal. Félre a szepegő szecesszióval. Félre a bunkós bújócskával oldalnyi labirintusmondatban. Amivel is Téged kívánlak megtisztelni, Szilágyi András. A Téged már nem olvasónak, rólad írván. Egyszeri stíledet. Feszes és dühös tőmondataidat. A tőmondatokra tépett egyszerű bővítetteket. Expresszionizmust tagadó expresszionizmusod. E tagadás-tagadását.
FORRADALMAT CSINÁLTÁL ezzel is. Egy stílbravúrt. Egy építő tagadás-remeklést. Teremtettél utánozhatatlan magatartás-modellt. A haragét. Az irály felkelését ugyancsak. A szavakét. Mindenféleképpen nyakig az európai testvéri avantgarde-ban. Amíg a barna és más színű kötelet össze nem húzták a nyakán. Az az avantgarde testvéri volt valóban. Francia, német, angol, orosz, cseh, szerb-horvát, román és magyar. Csak „kozmopolita gané” nem volt. Sem afféle „zsidó dolog”. Hanem internacionalizmus. Emberségként többszörösen akasztottan. Kötélen himbálózva is.
EGY RÉGI fotográfiát nézek éppen. Az egykör Kossuth Lajos utcai szerkesztőség-lakószoba. A földdel egy szinten. Előszobájában lábas pléhmosdó. Klozett udvaron. A Korunk szerkesztősége volt az. Festett bútorral. A fotón s annak is közepén Gaál Gábor. Szerette a fényképezkedést. A látás és láttatás e műfaját komolyan vette. Mint az irodalmat. Mint önmagát is. Vagy hiú volt tán? A harmincas évek legeleje az. A láttató dokumentum korszaka. Egy zendülés. Gaál Gábor középen. Körülötte mi. A régi kolozsvári csempekályhának támaszkodva. Kemencecsempék. Te, Szilágyi András. Korvin Sándor. Méliusz. Fiatalok voltunk.
ARCOD MAJD hogy ki nem csattan a hegyi egészségtől. Korvin e képen már olyan okos-képű. Amilyen valóban volt. Méliusz elmálézón elmélázó. Gaál a komoly. Ama percben alighanem meghatott. Mögötte már egy viharos élet. Forradalom. Bécs. Berlin, üldözött élet. Menekülő élet. Hont teremtő életet teremtett éppen. Velünk. Mögötted a rebellis Prága. Korvin előtt a Népfront-Párizs. Méliusz mögött dada, Zürich és vörös Berlin.
TE VAGY közöttünk a legpeckesebb. Demeter, a disznópásztor. Fülöp, a nagytüdejű úszó. Marci, a szökött katona. Szilágyi, a kiáltványkiáltó. Nagy veszekedő. Káromkodó. Bolond. Hogy van az? Hogy mindenkivel összevesztél? Hogy van az, hogy csak Méliusszal nem vesztél össze soha? Miért? Mert védelemre szorult? Mert védtél egy sokszor feljelentett nímandot az irodalomban? Te nagylelkű! De nem róla van szó. Gaállal is összeveszekedtél. Nem viselted el soha a zablát. Fegyelmezhetetlen.
TE NAGY érzelmes. Nagy érzékeny. Valójában a nagy tömegek fájdalmainak megszenvedője. Igazság könyörtelen szenvedélyese. Különben mindannyian e képen nagy érzelmesek. Nagy meghatódók. Gyengédek. Kitagadottak és önkitagadók még. S éppen attól meghatottan, hogy így együtt vagyunk. ünnepélyesen. Akinek volt, szép ruháját vette fel fényképezkedésre. A sápadt és vérszegény Kohn Jenő volt a fotográfus. A titkár úr. A gépírókisasszony. A kifutófiú. Ő nem látható. Nem, mert évtizeddel később füstre ment a lágerben. Lehet, hogy hazakerült? Hanem, mert ő úgy van a képben, hogy velünk szemben áll. És megcéloz ő is meghatottan. A szentimentális ünnep csupán egy kattanásnyit tartott. Kattanásnyi színjátékban mindenki a tulajdon arcával. A tulajdon szerepében. Mi tagadtuk volna? A személyiséget? A személyességet?
VALAKI HIÁNYZOTT. Az ötödik. Nagy István. Ő épp a kép hátlapja mögé rejtőzködött. A Kerekdombra bizonyára.
A FÉLHATODIK bedugja kassákosan hegyes kalapját az ajtórésen. Tamási.
AZ EGÉSZHATODIK is jön. Salamon Ernő. A hetedik útban felénk. Kovács Katona Jenő. Aztán a nyolcadik. Kahána Mózes. Visszajött Moszkvából. Ott vannak velünk a képen mégiscsak. Nézem, nézem a fényképünket.
AZTÁN JÖTT a kilencedik író. A tizedik. A tizenegyedik. Stb. Mert itt csak az írókat emlegetem. Jöttek mások is. Jöttek. Mentek.
AZ A FÉNYKÉP ez utolsó másfél évtizedünkben bejárta az irodalomtörténet haloványabb oldalait. Nem éppen mindegyikét. Volt, aki úgy kommentálta: íme a gonoszak. Pedig a lemezen nem heten voltunk. Rendhagyó gonoszok. Valóban elhagytunk egy rendet. A Negyedik Rendért. Igazuk van. Gonoszok.
S HA valóban haramiák voltunk? Te voltál a Sobri Jóska. Nézlek. Hallom ólomgombvégű, szemkiverő, gigát összeszorító karikás ostorod erdei csattogását. Látom pandúrok ferdeszájú kávéházi mosolyát. És egy édes-huncfut mosolyt. A Tamási Áronét. Ahogy testvérsorait rója az akkori Petőfi Sándor utcában. Borsostokány-ebéd után Demeterről. Ki Ábelnak előtte költözködött alá nyugati hegyeinkből irodalmunkba. Fészket rakni a keleti hegyeinkből lejövendőnek. Írt aztán Fülöpről is Áron testvér. De ezek a Tamási-lapok kimaradtak hívei emlékezetéből. Könyveiből. S velük Te is. •
TEHÁTLAG: NINCS rezesbanda. Handabanda. Csoportkép körülötted nincs. Bütykös nem jár körbe. Felköszöntők nem pántlikáznak. Dalkar sincsen. Sem kardal. Hódolók küldöttsége nem járul elébed tövig ihletődten. Csend van. Még csak szülőfölded sincsen. Legalábbis 74-es irodalmi évkönyvünk szerint nem. Nem SZEREPELSZ köztünk. HEJDENAGYÍRÓK között, akik vagyogatunk. Ragyogatunk. Csend van. Mindennap van.
ERDÉLY hegyei nem ájulnak el. Felhők nem zokognak. Villámok nem dörögnek görögösen. Fehérfátylasszűzikék nem vizelik össze magukat kéjjel féltükben Sobri Jóskától. Angyalkák sem repkednek borzas főd környül rokokó virágkoszorúcskákkal koronázván költőkobakot.
MÉG CSAK meghótt szegények sem emlékeznek Reád föld alatt. Feledhetetlen újságlapok is feledés lakatja alá altatva. Fölkapja fejét egy-két mutatóba maradt régi irkász. Talán író. Az irodalom vaja után maradtan a köpülőben disznyót hizlalni. Meg kopasz csontvázként az öreg Grósz zsidó. Akit mégis elvittek a fenék. Minthogy az áldott méhű Szabina Demeterhez pártolt. A lázadáshoz.
NO MEG örök álmot alvó botrányaid. Emlékezetes, ám ugyancsak köddel-napsugárral szertefoszlott inas inas-káromkodásaid. Bevert ablakok. Bevert szalontükrök recsegése. Felborított szerkesztőségi íróasztal. Falhoz vágott kalamáris. Luthernek még a megcélzott ördög se rótta fel. Nem voltál. Te Luther. De az írás Huttenje igenis. Bocskay büszke lett volna rád. „Hit és lelkiismeret szabadsága.” Ezt olvastam mostanság a genfi emlékművön. Szakállas, nagybajszú Bocskay szemével-szájával éppen egy vonalban, domború rézbetűkkel deákul felírva. Fene dühös veszekedéseid. Ki is tudná még, milyen is volt akkoriban egy dühös író. Mai európai szóval „nonkonformista”. Manipulálhatatlan. Egy Sobri Jóska a iiteratúrában. A megzabolázhatatlan. Istentelen. Az voltál-maradtál. Ma nyugdíjas haramia a meleg kemence padkáján. Rád jött a tél. Nagyvilágszerte farkasok az Új pásztor oldalairól. S Demeterek. Legalább puha-é bolhás subád? Amin feküszöl. Micsoda skandalumok emlékei öblös horkolásodban. Mert hiszem: jó alvó maradtál. Vén haramia a meleg kemence padkáján. Vagy kihűlt a kemence is? Elvékonyodott aluvásod is? Te csupa szív. A piculátfanok orvosa. Héják, sasok rémisztgetője. Vaddisznók, farkasok, pandúrok üldözője. Ócska flintáddal. Expresszionista fustélyoddal. Micsoda érzékeny szív. Jól dübög-e még? Megalázóitok befogadója.
DICSÉR ÉS szeret Méliusz. Alighanem még néhány zsivány. Legalább ő bizonyosan. Másik vén szegénylegény. Melletted csupán skandalum inas. Haramiatanítvány. Mi a frászt akar furtonfurt ő is az épp harminc éve megégetett zsidókkal? Csakhogy hazajöttél a kényelmetlenebb kemencék alól, Sobri Jóska. Dicsérlek? Pirulsz? Fészkelődsz? Melyik kupec nem dicséri a tulajdon lovát? Ha már pénzzé kell tenni vásárban. Nem adlak el. Mi nem kupeckedtünk az irodalomban. Nem is fogunk. Nem fogni persze nincs már sok időnk. Arról az íróképről is ketten maradtunk csupán. Meg Nagy István még. Elmentek mind a többiek. A képen nem láthatók is. A félhatodik. Vagy elmenesztették őket. A hatodikat. A hetediket. Éppen most ment el a nyolcadik. És ki a népi író? Ha Te nem? Sobri Jóska. A szűzmáriáját! Avagy más nép a Te néped, Sobri Jóskám? A szegények népe más nép? Nézem a képtelen fotográfiát. Hát igazán nem kupeckedtünk. Hanem provokáltunk. Bűn volt egy rendet felöklelni? Arculköpni? Nem voltunk mi nemzeti stricik. Másféle kitartottak sem.
HOL AZ a 300-400 oldal? Az a Remek? A talán négy-ötezerből. Amit összefirkáltál? Elég sok rosszat is dühödben. Szíved jóságában. Türelmetlenségedben. Rendetlen írásoddal. Mert a zsivány mindig hajszolt. Hajszálon lóg az a vacak élete. Hajkurászott voltál Te. Amióta anyád megcsinált. Száguldó. Vakmerő. Meggondolatlan. Nincs annyi rossz, amennyit fejedre ne olvashatnék. Te csupaszív. Te agresszív. Te hűséges az Igazsághoz. Sebtiben írtakkal a Remeket elbarikádozó, elfeledő, ködbe elrejtő. Hogy csak azt lássák. A kiáltványt. Ne téged. Sobri Jóska bokrok alatt hált. Sűrű, áthatolhatatlan rengetegben. Ködködmönben. Éjszurokban. Pistollyal lövöldöző. Petárdapattogtató. Szavakkal bicskázó. Szókimondó. Bolond. Szilaj. Zsivány.
A TÖRTÉNELEM elkötött lova neked sose volt elég gyors. A szegények testén a seb neked sose hegedt elég szaporán. A szó sosem rohant tollad alatt eléggé sebesen. A mondat sem ócska írógépeden. Az ilyen ember csak egyre-másra a bokáját ütheti meg. Csak lesántulhat az ilyen író. De azt a szikáran átpoétizált 300-400 oldalt pányvával sem lehet kirántani a nyeregből. Nem csekély dolog az efféle. 300- 400 oldal az irodalomban. Egy ilyen Sobri Jóska. Egy realista irodalomban. Egy ilyen kisokos irodalomban. Egy ilyen legokosabb literatúrában. Messiás kántálásban. Boldogok a lelkiszegények. Akik tízezer oldal remekművet írtak. És pendelyes korukban a terítetten konyhaasztal körül kergette őket a mamájuk. Sodrófával, ciroksöprűvel. Ha nem voltak már akkor klasszikusok. Gyorsan meg lehet szokni a klasszikusságot. Csak valóban annak kell lenni. Vagy gügyének. Fürgének, ügyes nek. Jóbarátkozni. Te nem vagy gügye. Fürgének sem éppen ügyes. Barátkozó sem. Hanem haramia. Magányos vad. Baráttalan meglehetősen. Minden nagy könyvünk felkelés a praktikus okosság ellen. A Te egyetlen összefoglalólag még meg nem jelent egyetlen és teljes nagy könyved is az esztelen mérésé. Az a 300-400 lap, Sobri Jóska.
VAN EGY gyanúm. Te valamely erdőalji csárdában Csokonaival is poharazgattál. Aztán végigkopogtattad a kiálló bordáit. Sztetoszkópodat szívére nyomtad. De előbb jól meglehelted. Tenyeredben melegítetted. Nehogy megfázzon a hektikás költő. Vele se vesztél össze. Pedig elég könyörgő levelet írt szegény hiába. Méltóságos, kegyelmes gróf urakhoz. Te nem. Soha. Arcul bántalak, András. Csokonai is elvétett elég verset. Ahhoz képest, amilyen tüneményesen írt. A kenyér- s fedélkolduló versezeteit. Csak Sinkó Ervin merte róla megírni. S hogy miért. Csodálatos Csokonai-könyvében. Egyszer Te is megírtad. Nem a kéregető episztolát. A mosakodót. Csokonai is, Te is hittétek, ez a helyes. Az Új pásztor 1956-os kiadása előtti előszavad említésével rontom kedved, ünneped rombolom. De hát én szűz vagyok-é? Avagy Grál lovag? Efféle piszkosságot én magam is elkövettem nem egyet. Nálunknál ki volt manipulálhatóbb? Mondd, manipulálhatatlan!
LESZÁLLTÁL FÚJTATÓ ménedről, Sobri Jóska. És megkövetted a füvek közt sündörgő realizmust. Mondván, Te biza eltévedtél a naturalizmusban. Meg kifelejtetted a vezetőszerepet. De az istenért. Sobri Jóskám. Haramiatársam. Dagadtbokájú. Karikás-ostoros a szíjszál végin az ólomgombokkal. Elvetted, kiradíroztad saját szép magyar paraszti szavaidat. A szerelem, és a lázadó és a büntető káromkodás magyari szavait. Kiherélted a legszebb ösztöniséget. Penitenciát járva. Hogy ez naturalizmus. Holott a Te kelet-európai hegyi embereid „naturalistául” egy antropológiai síkon beszélnek. Egy élő valóságban. Egy művészi valóságban. Mi realistább, mint tükörben beszélni? Szét kellene vernünk az indiai, a prekolumbiánus, a kínai, a japán, a perzsa, a görög, a római művészetben bizonyos jeleket? Brâncuși-nâl a szerelemnek a népiig redukált jelét? Amik képben és szoborban élnek a mozdulatokkal, amiket a te erdei embereid a tulajdon valóságos szavaikként ejtenek ki. Ebben az évszázadban. Mert nekik még semmi sem idegen, ami emberi. Akárcsak neked, az újrateremtőnek sem. A mi kedves Rózánk tíz évig főzött, takarított, mosott ránk. Amikor megmutatta nekünk pár hetes Ibikéjét. Kibontotta a patyolatfehér pólyából. Ott feküdt mezítelenül Ibike, és sírt. A kicsi Rózácska szeme megharmatosodott. Melle buggyanásig tele tejjel. Boldog mosoly. Odabökött repedt begyű mutatóujjával a leányka ágyékára. „Nézze meg a nagyságos asszony. Nézze, Méliusz úr. Milyen szép …ja van.” Ez 1967-ben mondatott. Tiszta lelki ártatlanságban. A líra micsoda pillanata! Elragadtatás. Zsoltár egy mondatban a leendő fiziológiai nőhöz. Akiben tovább él majd az emberi nem. És az anyai szó. Álszemérem nélkül. Mi is a szemérem? Avagy, hogyan káromkodunk mi naponta? Az Új pásztor nemcsak A születő forradalom regénye. Egy antropológiai állapoté is. Ami a szóban érhető tetten. Hegyi gondolatok. Hegyi lázadás. Hegyi szavak. Istenhátamögöttiség. Idő mögöttiség. Fügefalevél mögöttiség. Egy társadalmi rend fonnyadt fügefaleveleit tépted szét. Tapostad a kelet-európai úri világ sarába. Vágtad a szemébe. Durva hegyi kezekkel. Demeter, a disznópásztor kezével. Miközben Demeterben a forradalomra nyílt ki az emberi értelem.
EGYSZERI EGYETLEN könyv. Mely új OLVASATOT kíván. Valóban. A Te forradalmi könyved irodalmi feltámasztása a strukturalista OLVASATRA vár. A szociológiait tudjuk. Többféle is vagyon belőle.
MEG HOGY hiányzik az Új pásztor lázadásából a vezető erő. Azaz, ha 1918-19 küszöbén történik Isten s történelem háta mögötti hegyekben. Azaz, ha félfeudális parasztok, disznópásztorok, erdőlők, cselédek között. Ha. Akkor miért nem 1950 tanrendje és iskolakönyvi zsargonja szerint. Holott. Holott megírod. Azt, hogy a forradalom alulról indul fel. Hogy a forradalom kipréselője, a gondolat felcsiholója a munkaerő barbár kifosztása. Ott, ahol már nincs mit veszteni. Csak a tetvet. A rongyot. Meg az éhséget. Amit Marx már 1848-ban tudott. Csak 1950 táján mindentavilágontudó tanmesemesélők nem. Hogy Kelet-Európáról van szó. Hogy Demeter Hutten szintjén prédikálja: csak minden érdekelt összefogásával. Aki külön harcol falatjáért, elvész. Az Új pásztor írása közben fogalmazod meg előre a Népfront-gondolatot. 1930-ban súgsz már a spanyol köztársaságiaknak. Nekünk 1944-45-ben. De 45-46-ban nem közénk jöttél. Nem írók közé. Móc parasztok közé a lágerből. Háború sebeit gyógyítani. Kevesebb volt az orvos, mint az író.
A BIBLIA, a próféták szavai. Károli Gáspár hangja sétálgat kurta soraid között. Szerémségi Tamás és Bálint. Sobri Jóska? Egy huszita prédikátor. Egy kelet-európai iskolakönyv forradalomra. Ha kell. De ez már nem „irodalom” ügye. Az „irodalomnak” nem is kell. Milyen irodalomnak? Annak, amelyik kondérból kanalazza a „realizmust”? Meg a „strukturalizmust”? Meg az „esztétikát”? Pedig realizmus ez az iskolakönyv. Persze „más” realizmus. Avantgarde-ságában éppen. Struktúra. Meg esztétikum.
AZ IS rossz írás, Sobri Jóska. Amelyikben kanosszát jársz. Persze tudom. Hitted. Jártam én is kanosszát. Én is hittem. Azért bántalak arcul Téged. Veled magamat. Hogy ha még van pár napunk, pár évünk, addig se felejtsük el. Kanosszát egyebekért kell járnunk. Balekok. Nem a hit. Az értelem. Az értelmesség. Az ésszerűség. Az igaz a valóban.
EGY HALLATLAN irodalmi tűzijátékot te indítottál fel. Megannyi tűzgomolyagot. Az Új pásztor. Az Ábel a rengetegben. A Hat nap és a hetedik. A Korom és korona. A Nehéz kenyér. Az Anyám könnyű álmot ígér. Mindenik más tűzű. Más szavú. Más eszű. Más szenvedésű. Más lázadásé. Mindegyikben benne vagy. Te csak egy magyar népkönyvet írtál. De Te nem vagy népi író? S mert nem vagy, író sem vagy. Csak haramia. Ottfeledten a kemence meleg padkáján. Demeter disznópásztor csimbókos subáján. Irodalmunk fenegyereke. Kellemetlenje. Húsvét éjfelének fel nem támadója. Irodalomtörténeti pokolbugyor. Régiség. Múzeumi darab. Vén csont. Csillag csillagaink között.
HA MÉG élsz, egyen meg a fene, és Isten éltessen. Sokáig. Az élve feltámadásig. S hogy el ne feledjem. Mind a nyelvemen volt. Az Új pásztor s mindazok az oldalak. Az én képzeletem szerintiek egybe kerekítve Szilágyi András könyvében. Az a 300-400 oldal. A mű.
A SZERETET könyve. A SZERETET perzselő ostorcsípése. Sebe. Gyulladása, üszke. Hát szeretetre nem lenne szükségünk? Te is akkor káromkodtál. Amikor A SZERETET HIÁNYA elviselhetetlenné vált. Akkor vertél be ablakot. S vertél ki szemeket. Te szeretet-éhes. Szeretet-falánk. Szeretet-betelhetetlen. Szeretet-veszett. Te ember. Te író. Azt hiszem néha Bogár Imre, Rózsa Sándor, Sobri Jóska is sírt magában.
ÚGY JÖTTEM vissza a halálból és messzi országokból, mint akinek még ezeket elmondani a dolga. Nagyot kurjantottam, amikor betoppant hozzám A HÉT. Írj Szilágyi Andrásról. Lám, szeretnek Téged. El nem feledtek. S végre megint írtam. Irkáltam-firkáltam. Milyen régen nem írtam egy sort sem. Csak leveleket. Ez is csak levél, koma. Nem literatúra. Nem litánia. Mondhatnám tehát, magánügy. Szigorúan bizalmas. Nehogy magára vegye, akinek nem gubája.
KÖZBEN ELMARADTAK a tőmondatok? Sose halunk meg. Nem az ünnepléstől él az ember. Az író sem. Aki ember.
S HOGY ezt se feledjem. Rám hagyta Gaál, Korvin és a többiek, köszöntselek fel az ő nevükben is. Nem rég kiabáltunk át egymásnak a kerítésen. Tamási bedugta hegyes kassák-kalapját a sövénykapu résén. Odakívülről mondta fémes-magas hangján: Az se baj, ha nincs pezsgő. De feketekávé legyen. Egyedem, begyedem, tengertánc. Sobri Jóska, mit kívánsz? Nem kívánok egyebet, épp csak kicsi szeretetet. Ugye jól hallom? Szeretetet. Meghiszem azt.
FÉRFIMULATSÁG VOLT? Jól mulattunk. Majd a pokolban még duhajabban, Sobri Jóska, azon az ócska fotográfián! A mindenségit!
Megjelent A Hét V. évfolyama 17. számában, 1974. április 26-án.