Hiába is lapozzuk fel irodalomtörténeteink végén a névmutatót, hiába irodalmi lexikonokat, Reiter Róbert nincs.
Nem létezik a romániai magyar irodalomban. Vagy tíz éve itt-ott emlegetik, fel-feltünedezik a neve mégis. De ki tudja, hogy valójában írt-e, írt-e egyáltalán és mit ez a fantom-költő, Reiter Róbert a megszólalása és elhallgatása, 1918 és 1925 között? Valóságos irodalomtörténeti krimi. Hogyan még kinyomozni egy literatúrai Sherlock Holmesnak, miért maradt ki a korai romániai magyar irodalomból? Maga marasztotta volna ki magát? De hiszen írt. De hiszen itt írt. Egyetlen hang kérte számon: hol van. 1927-ben, a Helikon-koncepció kialakulása közben, egy ugyancsak kimarasztalt „jövevényé”, egy ugyancsak elhallgatott, legföljebb még álnévvel fel-feltünedező, a Reiterhez hasonlóan avantgarde költő az írók között, akik az erdélyi irodalomnak nem kellettek.
Gaál Gábor emlegeti fel a Korunkban: kihagyták Reiter Róbertet – és a még expresszionista Szántó Györgyöt –, s ez „legyen elégséges arra, hogy a Helikon… milyen stílustörekvéseket még nem bezárólag, de kizárólag kezel”. Figyeljünk!
Még korántsem ideológiáról, hanem „stílustörekvésről”, tehát esztétikáról és ízlésről van szó. – Persze kihagyatott Benedek Elek is, holott mi, ha nem a stílustörekvése lett volna több, mint akceptábilis. De ez egy más történet. Elolvasható Kacsó Sándor emlékező írásának nemrég megjelent második könyvében. – Gaál Gábor nem fordult elő a MA című legendás folyóirat oldalain. Mi több, futó Korunk-beli vendégszereplése után, Kassák hamarosan megjelenő önéletrajzában őt fel is transcírozza. A MA oldalain először megszólaló és végig hűséggel kitartó Reiter Róberthez Kassák ugyancsak mindvégig ragaszkodik, ám bécsi lapjának megszűnte után már hiába. Örökre elhallgatott ez a magyar költő. Bizonyára nem helikoni mellőztetése miatt. De miért?…
Öt esztendő alatt negyven verse jelent meg a háborúellenes, forradalmas pesti és a Horthy-fasizmus szörnyűségének ellenálló, emigráns bécsi MA-ban az Európa-szerte lázadó művészet és irodalom Kassák vezette nemzetközi szócsövében.
Találkoznak itt a dadaisták élükön Tristan Tzarával, a német expresszionisták, az orosz futuristák, Marinetti hívei, a holland konstruktivisták és a Romániában megforduló magyar emigránsok közvetítésével kialakul a kapcsolat Ion Vinea Bukarestben megjelenő Contimporanuljával is. Reiter Róbert utolsó költeménye, az 1925-ben írt Jeromos, Raith Tivadarnak – még a bécsi MÁ-ban kibelezett – Magyar írásában lát napvilágot, Jeromos „a felkelő napot tartja kezeiben s a szél, mely fölötte csillámlott, meghal mint egy érintetlen leány: ó csodálatos idő, melyben Jeromos a bajokat megosztja velünk s a hatalmas ég megmozdul csöndesen”.
Ezek Reiter Róbert utolsó magyarul megjelent verssorai. Már-már reneszánsz falfestmény, hajdani flórenci kolostor cellájában. Miért hallgatott el Reiter Róbert? hogy előbb német nyelven újságírással folytassa, majd jóval később Franz Liebhard álnéven a román szocialista irodalom német költőjeként jelentkezzék.
Ám épp most derítette ki Kovács János, hogy kurta költői pályáján a temesvári munkássajtóban közlik a helyi Reiter Róbert verseit. Alighanem a MA-belieket veszik át. Ez persze nem az erdélyi irodalmi sajtó. De viszont utal, a költő itthoni politikai hovátartozására, arra ugyanis, hogy kik vállalják. Ámbár versei nem hagynak kétségben afelől, hogy a költő, akárcsak Kassák köre az emigrációban tőle elszakadókkal egyetemben – legalábbis a fővonalon – merre tartott a társadalomban. Ami már azért is fontos mert épp e szakadás idején Reiter Róbert fogalmazza meg a MA oldalain, 1922-ben, azt a 31 pontból álló – a levert forradalmak utáni pesszimizmust kifejező és transzcendenciák felé hajló – „tézis-sort” a költészet szuverenitásáról, amely majdnem fél évszázaddal a MA megszűnte után, Kassák és a MA újabb politikai kritikája alkalmából először hívja ki Reiter Róbert nevének említését (Tanulmányok a magyar Szocialista irodalom történetéből. Bp. 1962.).
A bírálatban régi és közelebbi ideológiai tisztáznivalókról van szó. Ám a politikai kategóriában nem merül fel a kérdés, vagy a tény, hogy Reiter Róbert nem ideológus, hanem költő, s így természetesen az sem, hogy mi ennek a sűrített s az időben rimbaudian, csupán elvillanó költészetnek a történelmileg is maradandó töltése, s hogy milyen költő is Reiter Róbert. Mert hiszen gondoljunk Lukácsra, amikor az író és a mű ideológiája közötti inkoherenciákat vizsgálva a mű értékeinek ítéli az elsőséget. Az irodalomban, az irodalom-ideológiában miről is lehetne szó, ha nem a műről; amely már nem az író, hanem a tőle függetlenedett, objektíven is szuverén valóság.
Közben ez a költészet valóban nem ideológiai illusztráció, sem program-irodalom – némely expresszionista kiáltványszerűségeiben sem – hanem „csak” egyike a kor nagy lírai sikolyainak, háborgó jajdulásainak, a szó és a lélek felzendülése a kiszolgáltatottság, a determináltság kényszere ellen – egy hallatlan költészeti és erkölcsi opponálás, vijjogó és búgó kitörés a szavak törvényekre épült világában a nyelv, a személyiség társadalmi lebéklyózottságából a szabadság messze szívárványló birodalma felé. Az avantgarde-tagadásban egy tiszta lélek frenetikus azonosulása az emberi teremtmény gyötrelemre ítéltségével. Mégis: egyetlen forradalmas lobbanás, ám korántsem valaminő voluntarista taktikai vonulaton, hanem az egyetemes humánum expresszionista emberstratégiájának legszemélyesebben hangzó nyelvi és költői kép-birodalmában. Avantgardizmusként a költészet forradalma.
A társadalmi vetületben: forradalmi költészet a forradalom előtt és alatt, azután pedig a „rézistence”, a nonkonformizmusé, a nem alkuvás humanizmusáé a közeli megoldás illúziója nélkül. Reiter Róbert lírája Ady és a korai német expresszionizmus nyelvi, emberi és társadalmi lázadásának a benne történt találkozásából született. No meg a Kassák-élményből, az irodalomnak azon a pontján, amikor „Kassák Lajos alakja sokak szemében majdhogynem az Adyéval egyenlő nagyságúvá nőtt” – ahogy abban a tanulmányban olvassuk, amely Reiter Róbert nevét jelen évtizedeinkben először említi újra, bár nem költészete vonatkozásában.
Van-e szerepe ebben az oly hirtelen elnémulásban, mint talán Rimbaud esetében is, annak a történelmi válságnak, amely levert forradalmak után áll be, amikor a hámori megismétlés lehetőségének illúziója összeomlik, és bekövetkezik a defenzívába vert szellemi arcvonal bomlása, mert hiszen a valóság dialektikája új utakat és új programokat követel, új magatartásokat szül, a pesszimizmus és az optimizmus, a fegyverletétel és az új fegyverkezés ellentmondásai pedig egymás elleni harcba keverik az eredetileg összehangolt csoportokat, mert lám, mint az 1919 előtti-utáni művészi avantgarde-ot is.
Az ilyen rendkívülien bonyolult történelmi és művészi jelenség-körbe tartozó költő és költészet jelentését – az objektív mentséget keresem? – a még csak születő, szerveződő, az önmaga pontos megfogalmazásáért küszködő kisebbségi irodalmunk nem fedezhette fel; a „távoli és idegen” Reiter Róbert e struktúrának úgy lehet valóban érthetetlen és idegen volt, akárcsak a maga idején általában a romániai magyar avantgarde-kísérletek disszonáns töredékjelenségei. De hát az avantgarde, valóban mindig is disszonáns volt, mindig is „másképpen” protestált – polarizálóan – és nemcsak itt, de mindenütt Európában.
Amióta e sorok írója a teljes mű összekapargatásával foglalkozik – kiderült: ez negyven vers és húsz műfordítás, amelyből semmit sem lehet elhagyni, semmit sem vetett ki az idő; lehet teljes mű, lehet életmű –, úgy fogalmaz magában, hogy bár nem a költő fizikai személye, de egy egész költészet, egy terjedelmére csekély, de annál intenzívebb opus veszett el az egykori emigrációs hontalanságban. Egy költészet emigrációban. Hiszen az a maga idejebeli életében nem talált haza, de nem is szólították vissza: haza. Egy irodalmi sors, egy költészet sorsának minő abszurd színjátéka! Teremtő személy és az általa megteremtett szellem egymástól elhasadnak. Az írónak van hona, a műnek nincs. Az abszurdum megbékéltető feloldása nyilván ez lenne: a halottat hazahozni. Mert hát mi, ha nem halott, az irodalom közös emlékezetéből teljességgel kihullott mű? Kihulott? Hiszen még az árnyéka sem suhant át ötvenöt esztendeje számbaveendő irodalmunkon. S ha valaki a „rehabilitálni” igét használná, nem a Reiter Róbert-versek szorulnak rá. Reiter Róbert joggal, soha egy lépést sem tett ezért a rehabilitálásért, öt esztendővel ezelőtt, hetvenesztendős korában is csak akkor és azért szólaltatta meg emlékeit, ha és mert erre felszólították. Igaz, inkább csak helyi, szűkebb szülőföldi szinten, irodalmunk maga nem figyelt oda, ki-ki a maga helyi szintjével volt elfoglalva.
Reiter Róbertról, a negyven versből struktúrált, kerek életmű írójáról Liebhard Franz címszó alatt – ugyancsak groteszkül – nem magyar kézikönyvben, hanem az 1971-ben megjelent és pontatlanságáért sokat bírált Dicționar de literatura română contemporană szolgál első ízben pontos lexikális adatokkal. Egyebütt csupa pontatlanság, tehát nincs – bebizonyítván, hogy a nincsen is talál magának formát –, és maga Franz Liebhard, az egykori Reiter Róbert, cáfolja Mag Péternek adott s irodalomtörténetileg fölöttébb figyelemre méltó interjújában. (Előre, 1969. július 4.) E sajtóbeszélgetésben – persze anélkül, hogy irodalmunk, irodalomtudományunk odafigyelne – Franz Liebhard romániai szocialista német költő hajdani „másik énjét” idézi fel. Hiszen ő nemcsak kétnyelvű költő Romániában, de három néven egy személyben három különböző író is. Reiter Róbertet elhallgatása után Robert Reiter követi, akit a második világháború utáni szakaszban a ma ünnepelt Franz Liebhard vált fel. Ebben a névben költői gesztussal, egy civil barátja anyakönyvi nevét örökítette az irodalomra; hordozója mellette lelte halálát bányaszerencsétlenségben.
Tulajdonképpen, persze, nem kétnyelvű lírikus Reiter Róbert–Robert Reiter–Franz Liebhard, hanem nyelvet váltó költő. Ámbár néhány MA-beli versének német változatát ő maga költötte, akkor még talán ugyanazzal az ambivalens töprengéssel, amelyről Strukturális antropológia című könyve előszavában Claude Lévi-Strauss tesz vallomást; megírja, hogy angol előadásaiban csupán azt mondhatta el, amit azon a másik nyelven megfogalmazni tud, de nem amit akart. ,,Innen az idegenség érzése tulajdon szövegeim iránt, amikor most megkísérelem azokat franciára fordítani.” Az angolul író Lévi-Strauss magateremtette más nyelvű szövegeiben más személyiség, mint az eredetileg franciául alkotó; a nyelveknek ugyanúgy van személyiségük, mint nyelve által az egyes embernek. Reiter Róbert két személyiség. Az egyidejű kétnyelvűség nála csupán esetleges. A „magyar elnémulást” követően Robert Reiter, majd Franz Liebhard már valóban német költő, teljességgel más perszonalitás, még ha – mint valahol mondja – MA-beli hangja jó ideig tovább élt is német írásaiban. Esete egyike a lélektanilag, szociológiaiig legizgalmasabb és legérdekesebb művészsorsoknak, ami épp egyediségében mi mást tükrözne, mint történelmi viszonyokat, amelyek között eltűnik egy nyelv, egy irodalom költője, és helyette a más jelenik meg, végül ugyanazon az irodalmon belül egy harmadik. Reiter Róbert–Franz Liebhard hetvenedik születésnapján Temesváron magyarul, németül, románul felolvasott és alább közölt vallomása, majdnem ötven évi „magyar hallgatás” után is, azt bizonyítja; hogy a költő oly friss és remek prózai retorikája, stílje szerint változatlanul képes színre idézni az eltűnt írót, akinek a felfedezésére itt elindultunk. Reiter Róbert, ha emlékként, árnyként, ha a másikként is, de Franz Liebhardban tovább él. Méghozzá oly megdöbbentő nyelvi elevenséggel, hogy újra csak felhangzik bennünk a kérdés, amelyre Franz Liebhardnak sincs felelete: miért hallgatott el Reiter Róbert?
Vagy tán: miért nem kell? Mert hát előfordul ugye, hogy az irodalom se, mi több, az irodalomtudomány sem mentes az indolencia vulgáris bűnétől, amely így szól: „amit nem ismerek, amiről nem tudok, az nem létezik.” De hát mi dolga irodalomnak, tudománynak, ha nem a még nem ismertek felkutatására vállalkozni? Nem könyvelni, hanem felfedezni.
Igaz, Sőni Pál 1973-ban megjelent Avantgarde-sugárzás című könyvében – nálunk elsőként – felvillantatja már Reiter Róbert költészetét, ám még csak utalásszerű megidézéssel, holott itt a romániai magyar avantgarde egy lírai „prototípusáról” van szó, mondhatnánk példás példáról, mely már nem sugárzás tükörképe, hanem konkrét mű, és amelynek arculatán a sugárzó struktúra jegyei részletesen kivehetők. De mihez kezdeni, ha az egybeszedett szövegek hiánya ezt nem teszi lehetővé?
A költészet egy huszadik századi lehetőségének a beváltásáról van szó ebben a kis életműben. Reiter Róbert hiteles lírai tehetségének gyors kibontakozása, versnyelvi és társadalmi forradalmi indulata, érzékletes képteremtő plebejus ereje mögött a fedezet: a pontos filológiai, a nyelvi világkép. Irodalmunk egyik legtudatosabb művészéről lenne szó. Lenne, hogyha Reiter Róbert zsebkönyvnyi műve nem a hagyományból kifelejtve létezne. De Rimbaud után sem maradtak vaskos kötetek. Trakl után sem. És Reiter Róbert érhetne nekünk annyit, mint a franciáknak Rimbaud és a németeknek Trakl, épp mert kicsiny irodalom vagyunk.
Senki se vette volna észre Kassák Lajosnak a Helikon 1964, 2–3. számában A magyar avantgarde három folyóirata című visszapillantó tanulmányának (215–235 old.) A Ma című fejezetét, amelyben a hajdani aktivista törzsfőnök visszapillantólag sorra veszi az ő, a MA költőit is? Reiter Róbertról ott írja meg a hiányzó lexikoncikket. Benne az öregkori objektivitás szikár higgadtságával ilyeneket: „a MA első időszakának egyik legcsiszoltabb hangú és legérettebb költője… Munkái – ha nem is a Nyugat, ha a Ma értelmében – halk hangú, jól kiegyensúlyozott ritmikájú költemények voltak. Nem annyira az expresszionistákhoz, mint inkább előfutáraikhoz hasonlított, de elsősorban az osztrák Traklhoz és az epikus lendületű cseh lírikushoz, Otakar Břrezinához… Négy-öt alapvető szenvedélyre visszavezetett idillikus költészet ez, amelyben a háború gyűlölete és az asszony szeretete, a forradalom kívánása és a szenvedés fölötti részvét motívuma forr össze.” Tudatosan hivatkozunk Kassák legilletékesebb tekintélyére, még ha Reiter Róbert költészetének más értelmezéseit nagyon is lehetségesnek véljük.
S emlékeztetünk arra is – de kit? –, és ugyancsak tudatosan tekintélyi okból, hogy Reiter Róbert volt az az erdélyi költő, akit Kassák azzal tüntetett ki, hogy nem is egyszer a MA egész első oldalán helyezte el verseit. – Az én szememben olyan dekoráció költőnek, amely felér legalábbis a Becsületrenddel! – Egy kiváltság, amelyet Kassák hébe-hóba saját magának tartott fenn. Más avantgarde törzsfőnökök, mondjuk Apollinaire vagy Tzara is így tettek volna tulajdon lapjuk szerkesztőiként, és joggal, s úgy lehet, ekként is cselekedtek; nem tudom.
Illyés Gyula is kapott egyszer a MA-ban egész első oldalt. Franciából fordított dadaista és szürrealista barátai számára.
Kassák különben Reiter Róbert költeményeit kötetbe foglalva szándékozott kiadni. Ez csupán terv maradt. Meg nem valósulása nyilván az átkozott, az örökké hiányzó, a gyalázatos és megváltó pénzen múlott. Reiter Róbert 1925-ből való utolsó, meg nem jelent versében első ízben fordul vissza a hagyományos formához: tizenkettes, párosrímű kétsorosak. Ez volt az a kötél, amelyet Reiter Róbert egyébként felnőtt és befejezett műve nyakán meghúzott. Miért?…
A többit a valójában már el is készült Reiter Róbert-kötet mondhatná el. Ha ugyan nem vész ez is a kocsonyás közömbösség homályába. Istenem, megértjük, az embereknek annyi egyéb, fontosabb, mindennapi s szívükhöz közelibb dolguk van. És a szakmabeliek is csak emberek. Értsük meg tehát, bármilyen rémisztő a fülnek a halmozott hangzás: ami nincsen, addig nincs, amíg nincsen. De ha van?…
Hogyan megérteni mindezt?
Megjelent A Hét V. évfolyama 24. számában, 1974. június 14-én.
