A fekete hajón a Canal Grandén, ennek a dohogó, lassú negyedosztályú tömegközlekedési eszköznek fedélzetéről – I. osztály: vízi motoros taxi, II.: gondola, III.: gyors-vaporetto, IV.: fekete hajó –, az esőn át nem csak a velencei építőművészet egyedülien fenséges képének gyönyörűségei tárulkoznak ki a csodálatba (úgy tűnik) bele nem fáradó szemnek – ám ez első felfedező hajóúton, anélkül, hogy a kőfaragások mesteri részletei fölött, a stílusok megőrzött tisztaságán elédeleghetnénk, hiszen itt, valójában a stílusok két őrfala között haladva a vízen, első látásra is megfigyelhetjük, és épp ez a fantasztikus: az építkezés évszázadainak stílusát, történelmi-szellemi „nyelvezetét” még a bizánciságba oldottan is klasszikus tisztaságában őrizték meg az egyes épületek homlokzatai; egymás mellett érintetlenül, az időben egymást követő stílusok; volt tehát a kíméletlen hatalomnak erre is gondja, vagy voltak kétlaki részesei a hatalomnak, akik elsősorban erre fordítottak gondot, a szellem, a nyelvezetben, a stílusban fennmaradó humánum megtartására és ugyanakkor… – de ugyanakkor: rémisztő pusztulás, szívszorongató, a naiv gyönyörködést és a neofita rajongást lelohasztó romlás katasztrófikus jegyei a homlokzatokon, szemmel láthatóan belülről szivárgón, gyorsan terjedően a falakon, mintha egy járvány okozta bomlás bélyegei, amerre nézünk; egy hajdani nagyhatalom arisztokratikus városcivilizációjának végnapjai a Csatorna két partján, egy destruktív Arrabal-látomás élő díszletei… – Fellinit is kezdjük jobban érteni, de hiszen nem újdonság ez; Rómában nem ugyanezt éreztük?, még ha talán nem is ilyen töményen, nem ennyire a pusztulással hivalkodóan, nem ily közvetlenül és nyíltan, a széthullással nem ily szemérmetlen-kérkedően és rikoltóan, bár hát ott is némán, hangtalanul a régi Róma romjai között –… lassan úszunk lefelé a fekete hajón mintegy ha vízi-temetésen vennénk részt, már eleve tudva, a kezünkben lebegő térképről olvastuk le, hogy a fordított S második kanyarja után, a jobb oldali Punte della Dugana, a régi vámerődítmény után az előbb elképzelgett ʅ alsó vége végül is kitágul, ólomszínű vize belefolyik majd a San Marcó öbölbe – már, már Bancino di ʅ an Marcót írtam – vagy a Szent Márk öböl sötét leve a Gran Canaléba, ami egyébként és éppenséggel mindegy számunkra, a kérdés nem bír semminő fontossággal, holott a válasz nyilvánvalóan azonnal kiderülne, hogy ha tegyük fel gondoláról (II. osztály a Csatornán) olyasfajta kis papírcsónakot bocsátanánk a vízre a hajdani vám és a Justinianus palota között, a Csatorna végének mértani végvonalán, mint Párizsban nyáron az iskolások, a szerelmesek, a gyermeteg nyugdíjasok a Luxembourg kert mesterséges zsebtavára, de mondom, mindegy, kifelé vagy befelé csurog-e ezen a Styxen a nemlét vize, amely a napsugaras levelezőlapokon elbűvölően ultramarinkék, akárcsak útikalauzunk színes képein, és ellenállhatatlanul álmodozni, ábrándozni csábít, esetleg mézeshetekre vagy még erkölcstelenebb, még kevésbé tartós kalandokra, ámde ebben az őszi esőben ez a víz sötétszürke, ólomszínű, s a felületére csapódó cseppek nyomán, akárha tüzesített hegyű tűszúrására fekete hólyagok fakadnának fel valamiféle megfordíthatatlan, végzetes fertőzés mindent elborító kelevényeiből felfröcskölve, s korántsem a hajdanvolt nagyság, erő, gazdagság és minden gyalázaton diadalmasan átsugárzó művészi látomás erejére figyelmeztetve, hanem egy apokaliptikus, elborzasztó részletekkel váltakozó fenségesség rohanó pusztulását mind inkább kiemelve… mindegy, merre folyik a Styx, lefelé vagy fölfelé, velünk szemben vagy nyomunkban, a mérgezettnek tűnő csatornavíz ugyanúgy locsog-csobog a kelésektől kikezdett, rothadni látszó falakon és fekete hajónk két oldalán, miközben persze a deszkafedélzetet remegtető motor a lábunk alatt a gépházban öregesen, köhögve és haragvón dohog-morog… kezdetben még találgatni próbálom „Ferien in Venedig” című útikönyvem (54 Textbilder 27 Farbtafeln Copyright 1965 by Ed. A. Storti – Venezia S. Marco, 3579 – Tel. 37868) nyomán, hogy: melyik palota melyik?, s melyik a Fondaco dei Turchi, a Török Raktárház és melyik a német, a Fondaco dei Tedeschi, vagy az egészen keleti – a velenceieket a lerombolt Konstantinápolyra rossz lelkiismeretként emlékeztető – Ca’d’Oro palota, „a legjellegzetesebb velencei építkezés”, amint a turistáknak való reklámszövegben olvasom, – és e megvetett Szöveg nélkül honnan is tudhatnám? –, de íme, épp feltűnik fenyegető, sötét űrjeivel az épületet mintegy a víz színén tartó négy tömörebb oszlop mögött, fölötte a hat karcsúbb oszloppal, a nyurga-oszlopos erkélyekkel, miket ijesztgető oroszlánfők tartanak, a csipkés kőfaragásokkal és időtlen türelemmel kivésett gótikus ívekkel és közöttük a kecses rajzolatú rozettákkal – akár egy pazar, de néma orgona a fenyegető fekete vizek fölött – de a csatornára lejtő márvány lépcsőből már csak kettő emelkedik ki a vízből, azon is zöld moszat és moha, a többi víz alatt… a Pisanl Motetta palota falain pedig – emeletig penészes, nedvező hullafoltok, és amott a másikon is, a harmadikon, a negyediken is, az ablakok pedig rozsdás pléhzsalugáterrel elzárva vagy korhadó deszkával beszegezetten a márvány ablakkeretek… Juhász Ferenc tollára való biológiai korhadása az ember-teremtette s az ember-elhagyta civilizáció romlatag anyagi foglalatának, emlékezés a felbomlásban… a kép mind hideglelősb, egyre rémítőbb; riadalom fog el… a látomás önmagától indítja fel önmagát: Konstantinápoly 8 és ½ száz év előtti legyilkoltjai láthatatlanul végzik szörnyű bosszúművüket: a paloták – nem bírják már sokáig – hamarosan beomlanak, falaik, köveik, faragásaik, cserep eik, az oszlopok és a csodálatos boltívek be fogják temetni az utcául, a Velence „főutcájául” szolgáló csatornát; nem tűzvész, a korhadás, a néma bomlás, egy szörnyű betegség végez a várossal, egy járvány, amelynek rothasztó mérgeivel a hajdanvaló Konstantinápoly fantomjai ölnek meg minden részletet bosszúból, lassan ható méreggel… marad-e majd hírnöknek az időben oszlop, márványdarab, egy-egy román vagy gótikus ív a holnap vízbe dőlő, a csatornába fúló Velencéből, mint odalent Rómában a Forum Romanumból vagy legalább mint a Trajanus Fórumán a szétszórt oszlopos faltöredékek (csak ha ott jártunk – hiszen onnan jövünk – fedezzük fel a méreteket és arányokat; az antik Róma egy 2000 évelőtti New York lehetett!), de mi marad meg Velencéből?, mindebből ami már ma a pusztulás végállapotába jutott, a megmenthetetlen Velence?… íme, szemünk előtt, az esőben, a nedvességben, a mediterrán antik civilizáció eltűnte és szétporladása után jelenként a rá következő katasztrófa: a bizánci és reneszánsz klasszikus kultúra maradványainak romlása, elsüllyedésének félelmetes – és félelmetesen szép – képe, hióbi látomás az ólomszínű vizek fölött… sehol egy lélek, de persze hogyan s miért is, hol is?… a Canal Grandét e mostani nyomasztó óráig egyfajta világvárosi bulvárnak képzeltem, valamiféle metropolis-víziforgalommal, de a víz partján sétányokkal, tüneményes üzletekkel, ám a part sehol, csak falak, ablakok, erkélyek, márványbejáratok lépcsői a vízre, fedett fogadó-csarnokok a víz fölött, amelyek mind azt mímelik, mintha egy körútra nyílnának, de a palotákba, a raktárakba egyenesen a vízről, a csónakból lép be a ház népe, a vendég, az orvos, adótisztviselő és a végrehajtó, ha ugyan még élnek, laknak emberek ezekben az épületekben… vízi főutca, vízi körút, ám, mondom, egy lélek se rajta: vízi pusztaság, a pusztulás birodalma… a vizen s a falak között a miénken kívül egyetlen hajó sem, egy motorcsónak vagy gondola sem – az ablakok mögött senki, még csak szobalányok sem leselkednek itt-ott a függönyökön át, még csak kalandról álmodó szüzek sem, a kihaltság teljes és tökéletes képe: a halott állapotát előrevetítő, elhagyott, nem, a már halott Velence –, pedig a Canal Grande valóban olyan széles, mint ahogyan képzeltem, mint a Champs Elysées vagy Barcelonában a kikötőre nyíló Ramblas, ahol a sugárút közepén felállított sátrakban ma is virágot, papagájt, egzotikus madarakat és majmot lehet vásárolni, újságot, könyvet és ilyenkor, ősszel, sültgesztenyét, akárcsak Flórencben, és alighanem divatos drogokat is… itt: sehol egy lélek, várospusztaság, mondom, rozsdás pléhlapok és korhadó deszkák az ablakokon, és emeletig szivárgott nedvesség a falakban; az az érzésünk, hogy egy váratlan vihar, felhőszakadás, gyenge földrengés, egy alacsonyan szálló turboreaktoros repülőgép döreje, és beteljesedik az időszerű vég: minden összedől… a lépcsőkön fekete és méregzöld vízi mohák, amiket évtizedek óta nem érintett evezőlapát, emberi láb… a málladozó piros falakon azok a penészes foltok!… Velence legcsodálatosabb épületeinek ereibe, zsigereibe, húsába, csontjaiba, kőbe, fába és vasba és bronzba, tégláiba és cementkemény habarcsába belefészkelte magát egy gyilkos és immár leküzdhetetlen, mindent ellepő kór: belül, a falak alatt, a homlokzat mögötti szerkezetben végzett már bizonyára e még egészségesnek tűnő épületcsodákkal is… ismerjük gyönyörű asszonyoknak ezt a rejtett, ezt az eltitkolt, de végzetes beteg-állapotát, amikor az arc még rózsás, a szemek még ragyognak, a haj fénylő és sűrű, a hús látszólag még kemény, a bőr sima, de belül már a halálos kór az úr; még vannakitt ilyen épületek, de a halálos betegség többnyire már kitűzte félreérthetetlen jegyeit, nem játszik bújócskát, hivalkodón kiült a felszínre egy betegség: a falak pestisei… pestis Velencében… keresem: hol vannak a kézzel felmázolt fekete keresztek a falakon, a vízi bejáratok mellett, jelezvén: itt a pestis, a halál az úr, ne lépj be!; keresem – miért nem lengedeznek fekete zászlók az erkélyekről alácsüngve, hol vannak a gyászlobogók, miért nem tűzik ki őket?, miért ez az öncsalás, a gyász eltitkolása?… pedig Camus Rieux doktora e bomló díszletek között bolyongva bizonyára már rég felfedezte a penészes, nyirkos és sötét folyosók mélyéről, a vízzel borított pincékből, a penészes padlásokról előtántorgó, egyensúlyukat vesztett, nedves szőrzetű patkányokat, amelyek mielőtt meghalnak és kibuggyan a vér éles foguk közül, sivító hangokat hallatnak… esik az eső!… a házmesterek – a neorealista olasz filmekből ismerjük őket –, no meg a szállodások, akik maguk látják el vendégfogadóik körül a munkát, már gyűjtik a felfordult patkányokat, százával, ezrével, mindennap többet és többet… éjszaka bizonyára bűzlő máglyák égnek a Ca’d’Oro oszlopai mögött a barlangszerű, elhagyott, víz fölötti megfeketedett márványcsarnokban; szerte a városban szállong a máglyák füstje, mint Visconti filmjében, amelyet a Thomas Mann-novellából fordított a mozgógép nyelvezetére e brutális rendező, az esőben a halálos ragály foltjai még inkább előtűntek a falakon… ha elkiáltanám magam itt, a kóros falak között, a vizen senki sem hallaná hangomat, azonhelyben meghalna a hangom, esetleg csak rövid sivításként szólna, mint amikor a halállal egyesülnek a pestises patkányok… kiáltásomat a komor kormányos sem hallaná – amikor a hajójára szálltunk udvariasan köszöntem neki, rám pillantott, de meg se biccentette a fejét, most értem, miért: már nem érdemes; a patkányok sivítására figyelt… hiába kiáltanék hát, mert bár háromlépésnyire tőlem a kormányos, nem hallaná kétségbeesésem remegő felindultságának jelzését, vészkiáltásomat… a fekete hajó kormánykereke mögött előrehajlik, sötétkék sapka a tején, aranygombos, duplasoros sötétkék kabátot visel, az inge hófehér, fekete nyakkendő, gyásznyakkendő, így figyel előrehajolva, mintha csak hemzsegnének a gondolák, a motorcsónakok, a hajók a Gran Canalén, pedig sehol semmi, egyetlen vízi jármű sem, egyetlen lélek sem, hacsak nem valamiféle vesztünkre törő láthatatlan fantomhajók, amiknek ködös körvonalait csupán a kormányos fedezi föl az eső függönye mögött: a vesztünkre törő, hajdan elsüllyesztett konstantinápolyi hajókat; a paloták összeomlására várnak, talán hatalmas szikladarabokat kilövő gépeiket az épületekre is irányítva már, hogy alkalmas pillanatban és ki nem várva, amíg magától a vízbe nem torpad a város, szétlőjék, lerombolják, ami magától is hamarosan bedőlne, összeomolna… hajónk a pestises épületek között halad hát célja felé; há tha elérjük még a 12. pontont, a 12. állomást a 12. óra letelte előtt, s így a Szent Márk teret is, és mögötte a Piazetta San Gallon vendégfogadónkat a lélek, a képzelet micsoda kalandja hát ez az utazás; el is feledtük már minden viszolygásunkat Velencétől, már tragédiáját éljük át e Styxen, mert a Canal Grande ez: a Styx, a senkivize a még élő világ partjai és a holtak pestises birodalma között, a napsütésben készült anzikszok és a kultúra egy reális nagy drámája között… végre!… csak hogy kijutottunk e nyirkos pokolbugyorból… végre!… itt a 12. állomás… végre!… pánikszerűen hagyjuk el hajónkat – végre! –, kezünkben a Locan da San Gallo világoskék kártyája az eligazító térképpel, végigfutunk a Calle Vallaressón a világvárosi kristályüveg-kirakatok között, oda se hederítünk; a sarkon, a postaépületnél jobbra fordulunk, aztán balra futunk, mintha valóban a pestis elől, és a váratlanul elénk nyíló árkádokon át, az eső ellenére is mintegy váratlan fényességre döbbenünk, s már kint is állunk a Téren, a kövekbe gyökerezik a lábunk, elakad lélegzetünk, a Piazza San Marcón állunk és lihegésünket visszafojtva hallgatunk… itt-ott egy-egy lézengő lélek mindössze, az is eltűnik – már csupán csak ketten vagyunk jelen, s állunk itt Annával a Téren, egymás kezét fogva; soha e világon szebbet!, soha lecsendesítőbb, nyugtatóbb látomás, sehol fenségesebb és arányosabb, mint ez, a Piazza San Marco… Európa nosztalgiája, a nyugalom, igen, az elérhetetlen arányosság iránt, amely itt megvalósult; fosztogatók, rablók, kényurak tették lehetővé megvalósulását… a mérték és érték fantasztikus dimenziói, amelyek az erkölcsi és fizikai, a lelki és a hatalmi nyomorúság, a lélek és a gondolat elnyomatásának évszázadain át diadalmasan fennmaradtak, s egy csoda: a semmi emberi értéket tekintetbe nem vevő háborúk megkímélték, s ebben talán van nekünk is érdemünk; a Duna tájain rekedtek meg a bennünket, a mi csodáinkat és a mi népeinket ölte, pusztította, tizedelte tatár és török barbár, a mi kultúránkat rombolta le s épp ezért elmaradtunk a javak és a lélek fejlődésében; védtük Európát, talán anélkül, hogy tudtuk vagy akartuk volna, de védtük Velencét, ezt a teret, ezt az eszményiséget – eleve ennek a mostani pillanatnak a feloldó csodáját is, ezt a frenetikus térélményt –, e hallatlan mértani kőmezőt, s mindazt, ami bekeríti, nézd, szemben Lüszipposz lovai, nézd a nyugodt oroszlánokat, nézd az oszlopsorok glódáin a boltívek tökéletes rendjét, a kupolákat, a Campenile karcsú felkiáltójelét, s odafent az eget… nézd: ritkulnak a felhők, elállt az eső.. nézd önmagadat: emeld fel a karodat, hajítsd el kalapodat, dobd el pisztolyodat, félelmeidet, gyászaid s halottaid, fújd ki pipád füstjét: szabadon mozoghatsz, álmodhatsz, az arány fenségességének elemévé válsz, nézd, nézd-nézd ezt… nézd azt… nézd: a kultúra… nézd: Európa egyetlen térségbe foglaltan, a harmónia, amely a kontinens számára ezred éve lehetetlen: a lélek megtestesült békessége… nem is felelhet ez a tökély önmagának csak a halállal, a pusztulással, amelynek partjai között érkeztünk ide… a szabadság lélegzetvétele együtt a torkunkra szoruló rémülettel, és a Téren a túlnani, az ólom tetejű börtönnel, és a pestissel, a kolerával… szépségimádó von Aschenbachnak itt nem lehetett csak a halállal találkoznia… végül is megérkeztünk hát Velencébe, ahová annyira szégyellettem érkezni, hiába védekeztem ellene, foglyul ejtett, és itt a Téren lesújt, megsemmisít a szépsége; s valljuk be: ez a látvány elnémította nagyszájú nonkonformizmusomat, Velence zsebre vágott; úgy állok itt és bámulok, mint egy kisgyermek a mesében, mert ha ez kispolgáriság, nincs mit tenni: kispolgár vagyok én is – tehát gyűlölöm magamat, mert gyűlölöm a kispolgárt, az érzelgősséget, az ellenkezés nélküli meghatódást… elég… irány a szálloda!
Megjelent A Hét IV. évfolyama 12. számában, 1973. március 23-án.