Kacsó Sándor: Fogy a virág, gyűl az iszap, önéletrajzi visszaemlékezések. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1974.
Nincsen nékem rózsafa-vonóm, csupán amolyan ki tudja, milyen fából s hol faragott. Szanaszét lóg róla a játék kezdetén oly feszesre húzott hajfürt is, illetlenül is tán hozzásúrlódni nagy zöngésű húrhoz, a te utolsó könyvedhez, hozzád, Kacsó Sándor. Aki isten tudja, hol vagy éppen, s hogyan vagy. Ámbár tudom persze, utóbbi két könyved főbb részei elejébe-végére írott s kurzívval szedetett vallomásaidból, meg a közben imitt-amott ugyancsak kurzívot kívánó e pillanati közbeszólásaidból, hogy amíg múlt évtizedek sorsait s egy gondolat, egy lét, egy feladat sorsát gombolyítod le, tudom, hogyan s miként vagy. Miként is lehetnél?
Így hát ismét élmény-közelbe hozott ez a könyved, ez a folytatás, melynek eleje az előbbiben, annak is a második felében.
Ám utóbbi, a húszas évek belső históriája – micsoda história! – nekem is csak olvasmányélményekből, mások történeteiből vált tulajdon memóriámmá. A te írói hitelességed, megidéző igazmondásod tette, ha úgy elevenedtek rneg előttem húszas éveink, mintha magam éltem volna őket. S persze megéltem én már azt a kisebbségi időt is, de még nem a jelentését. Nem tudhatta a gimnazista suhanc, amit te, az előtte járó, hogy körülötte történelem történik. De amit most itt írsz meg, e második könyvben, azt már úgyszólván mind megéltem. Úgy hallgattam hát korábbi s mostani könyved értelmének muzsikáját, mint az elmúlhatatlan zöngést az, aki már teelőtted a történelem hangszeréhez illeszté rózsafa-vonóját. Úgyszólván akkor és ott kezdődik ez új könyved, ahol-amikor valójában magam is elkezdődtem, azaz a kölyöklétből kiléptem a tanonckorba.
Kinézek kalitkámból, hányan vagyunk még, hányan maradtunk a mezőn, az aszfalton. Szomorún bólongok, mint odakünn e tavasszal-őszi szélben az ablakon túl az öreg fák: kinek mondhatja még könyved éppenséggel ugyanazt, amit nekem, vagy tán néhányunknak, a harmincas évek legelejéről jötteknek, ittmaradtaknak. Csupa bólogató aggodalom vagyok. Jól hallgatja-hallja-e üzeneted a később érkezett kortárs? Én kortársat írok, nem pedig ifjúságot. Ugyanazt mondhatja-e neki, mint annak, aki mindezt megélte? Ámbár lehangoltságra talán nincsen ok. Úgylehet ez a második könyv akként visszhangzik majd később érkezett kortársaimban is, mint énbennem az emlékiratos első kötet második fele. Kérdéseiben, vívódásaiban, tépelődéseiben és feladataiban úgy ismernek majd a tulajdonmagukéira, mint én is a magaméira a leírtad húszas években? Mert ha nem, mit korrigálhat még önmagán a később-jött: aki ha némán, ha zengve, ugyancsak történelmünk hangszere. Mindannyian, legyünk bár korábban-későbben érkezettek, a tulajdon dallamunkként tesszük ki egy kollektív személyiség történetét, történelmünket. Néha egybehangzás. Néha zűrzavar. Van úgy, hogy a zenekar legtávolabbi pontjairól illeszkedik egybe a muzsika. Van úgy, hogy egymástól távoli idők jajongása, brummogása, vijjogása vagy éppen dallama hangzik egybe, s már azt se tudni, mi a tegnap, mi a ma. A feladat és a kötelesség, az erkölcsi követelés mindenesetre állandó. Mindannyian a tulajdon dallamunk vagyunk. Ám éppen a te roppant egyéni, s épp ezért majdnem teljességünket magába foglaló dallamod, te példázod, hogy hány mesterre, milyen okosokra és gyakorlottokra, mily lelkiismeretesekre és emberségesekre, hány ellenfélre s milyenekre, mennyi csalódásra és mennyi időre van szüksége az írói léleknek, hogy nemesen szólalhasson a históriában a rózsafa-vonó érintésére. Nemesen, azazhogy az erkölcs hangján, mi több, hogy maga az irály, a stílus is erkölccsé legyen. Erkölcs, azaz felelős cselekedet. Hűség és férfias becsület: nem megtagadni, akiktől s amit tőlük tanultunk – igen szükséges példa. Sokáig tanultam én is. Tőled is tanultam a szót. Tanítgattál is a szóra. S megint tanulok tőled. Az erkölcs a Szónál kezdődik. A hűség konkrétságában, nem az általánosságok paláverében. Könyved a mi tulajdon valóságunk egyik legpéldásabb tette. Mindig konkrét. Oda se bagózz, hogyha ez a legklasszikusabb mércénkkel mérhető új erdélyi emlékirat provinciális máshoniakat untat. Kár volt rájuk szót vesztegetned e könyvben. Mi megértünk. S ez nem kevés. Még ha nem is elegendő. Merthát korántsem akarunk mi beszögezett ajtók, ablakok mögé zárkózott eklézsia lenni. Milyen szép az, ahogy a mítoszokat visszautasítod! Tiszta dallam, melyet nem temethet el a zűrzavar.
Az erkölcsről volt szó mindenesetre kezdettől fogva. Már akkor, amikor Kós plebejus demokratizmusa szólalt meg, és még nem volt palifogó halinakötés. No meg azok a forradalmár emigránsok, akik átsétálnak előbbi könyved második felén.
Már a húszas években realizmus volt ez az erkölcs. És stílus. Az antidemokratizmus, a hitbuzgalmi konzervativizmus, a nacionalizmus ellen. ‘Önnevelés a kisebbségi demokratizmusra. Melynek a harmincas évek második felére a történelem új nevet adott: antifasizmus. És hiteles tájékozódást a román demokratizmusra, antifasizmusra. Fasizmussal, reakcióval szövetkezni mindig is kisebbségi öngyilkosság volt. S történtek ilyen öngyilkosságok – mered kimondani, amiről általában nem esik szó, mert a magyari mítoszban mi csak angyalok lehetünk. Demokratizmus, antifasizmus – mindig az emberség, az emberi jogok deffenzívájában. Minden nacionalizmus, minden sovinizmus rohama ellen. A gondolkodás, a tartás, a cselekvés realizmusa. Nem a pőre betűk, nem a fedezet nélküli szavak kelekótya fellegjárásai, bicskavillogtatásai. A betű, az írás különben is csak akkor válhatott realizmussá, tartalmas szóvá, stílussá, logosszá, ha a parlagi realitások fölött fogalmazódott, ha a gondolattal önmagát rálátni segített arra, ami a parlagon van.
Nemcsak, ami volt. Azt is, ami van. Mint most ebben a te új könyvedben is. Magasabbról, gondolom, mint általában könyveinkből. Alig van ötven-valamennyi esztendőnkben néhány a tiédhez fogható. Emlékiratod, mondom, klasszikus példánya a műfajnak, egy az időben messzire hangzó szintézis…
Ennek a levélnek fél lap után ím negyedszer is nekirugaszkodtam, amíg megiramodott a toll, s míg eddig elértem.
Közben el is vesztettem az előbbi változat utolsó mondatait. Úgy látom, vissza kell kanyarodnom hozzájuk. Elcsavarogtam, mint otthoni kerted alatt a patak, melynek hideg vizében kezemet megmártani megadatott nekem – könyved olvasása közben végig ok, hogy téged, az írót, egy mai, egy más írót, mint a régi és mégis ugyanazt, és ugyanazt az embert s jellemet is mintegy testközelben érzékeljelek. Szóval, ott hagytam el az előbb összegyűrt lapot, hogy – nem vagyunk épp rózsásan, maholnap akár csontunkból is faraghat valaki archeológus-zeneszerszámkészítő vonót, hogy megfeszítse ívén a történelem egy-egy hajtincsét, hozzá súrolni nagy zöngésű húrhoz.
Ha még akad. De akad majd. Egyre inkább a műanyagok kora következik. Szóval nem vagyunk épp rózsásan, korunkkal nemigen hetykélkedhetünk. Mint hajdan te a húszas évek elején, a tieiddel, s én enyéimmel tíz esztendővel később. Amikor te már az Irodalom voltál – most derül ki: egyre kétkedőbben, hogy az vagy-e? –, én meg csak surgyé az újságírásban és vidékén, az irodalomban is csak nyikorgó hangicsálást hallatva. Egymáshoz sem éppen úgy súrlódtunk, mint ama bizonyos rózsafa-vonó nagy zöngésű húrhoz. Csikorogva súrlódtunk bizony, és az életben nem is egyszer, és ma már eszembe se juthat olyat mondani, hogy nem én lettem volna ennek oka vagy legalább nem én is.
Amióta könyved elolvastam, folyvást nyugtalanít, hogy a tiédével „párhuzamos életrajzok”-at már aligha lesznek, akik megírják. Nagy István épp végzi a magáét. De úgy, ahogy Te, az önvizsgálat ilyen szigorával és az emberség e nem laza toleranciájával, szenvedélyével és józanságával, erre készséges aligha akad még. Könyvedet olvasva – s nem is egyszer csupán –, az önmagam történetét éltem újra, s ha ezt már nem is írom meg, legalább magamnak megfogalmaztam, hogy e lehetséges párhuzamos életrajz ban mi lenne az, ami eltérő és mi az összetartó. Nemcsak bírálattal olvastalak gyakori elragadtatásom közben, hanem magamat is bírálva. Nem túlzás, ha leírom: bizony megrendülve. Kevés könyv izgatott fel még ennyire, s ily megtermékenyítően. Mert hát mi izgathatna inkább, mint a sors és az állapot, amelyet élve boncolsz. Lehet-e ennél termékenyebb korunkban s kortársilag könyv? De lehet, mindezeknek titka-oka az is, hogy jóval a férfikor delén túl, egyminőségű visszapillantókká, visszaemlékezőkké válunk, egykorúakká. Úgylehet csupán a gyógyszereink különböznek, amiket ott Milus, itt Anna gondosan, pontosan adagolva rak ki a megterített konyhaasztalra, a pohár víz mellé, reggelihez, ebédhez, vacsorához. Bizony, nem hetykélkedhetünk már.
S milyen rég nem láttuk egymást. Közös fényképünk sincs. Kár. Ami korántsem az általam csak igen szkeptikusan tisztelt utókor miatt ötlik eszembe, hanem inkább mert van egy-két közös képem, amelyről elég esedékes levágni ollóval a másikat. Esetleg a megüresedett helyre másokét odaragasztani. A tiedet mindenképp. De ez a kegyesnél is olcsóbb csalás lenne. Aztán meg nem is kedvemre való már a képrombolás. Ha nem rombolnak képet. Servet Mihálynak sem kellett volna meghalnia úgy, ahogy meghalt. Savonarola is saját képrombolásai végkonzekvenciájaként pusztult el. Pedig erkölcsi forradalmat akart ő is, akárcsak Kálvin János, az egyenlőtlenséget lerombolni, igazságosabb társadalmi rendet teremteni. Nemcsak egyházit. Kálvin a középkori diszkrimináció ellen a lekiismeret szabadságát kivívni. Nem, nem szeretem a képrombolást. Gondolom, épp elég ha a másik bemaszatolta képét, így is csak én szégyenkezem helyette s miatta. Nincsen együttes képünk… S lám, ismét csak elkanyarodtam. Mások okán. Nem éri meg, amíg meg nem írom én is csalódásaim pitavalját. De érdemes-e? Fontosabb dolgok foglalkoztatnak még. A te remek memoárod is például.
Azt írtam elébb, hogy rég nem láttuk egymást, nem is tudom, mikor. Azóta, hogy csicskásként szerkesztőuraztalak. Azóta, hogy a Brassói Lapoknál lemondtam, felmondtam, jó ügyeket szolgáltam és randalíroztam. Ázóta, hogy Mikházán összefutottunk. A székely Olümpuszon egy emlékezetes éjszakára. S azután, hogy Enyeden viharban – háború volt –, s még azután is, hogy orvul fogtunk együtt apró pisztrángot a Hargitán. Káli János volt a harmadik rabló. És persze még ez előtt, bizonyosan akkor, amikor a kolozsvári Kert utcai ház teraszán találkoztunk, szemben a vésztjósló bolondokháza fenyves kertjével, és nem is tudom már tavasz volt-e éppen avagy nyár. Lehet, hogy rozsdálló ősz volt már akkor, épp csak, hogy mi még nem láttuk a rozsdát. A lágerből érkeztél. Mindenesetre estellett, de ki vette ezt akkor észre, hiszen, mondhatnám, fiatalok voltunk még mind a négyen, ott, azon a gondolatainkként tágas kolozsvári teraszon. Az asztalon párolgó kávé, harapni-valóan jó, fanyarkás bor. Fehér. Ma már se Te, se én, se fanyarat, sem aszúédeset, se fehéret, se vöröset. De nem a bor volt a lelkünket s a Szót megemelő, hanem, hogy fiatalok voltunk még, mind a négyen. Te, Kurkó Gyárfás, Gaál Gábor és én. A lágerből érkeztél. Barátsággal, szeretettel vártunk és bizalommal, ötödiknek. Nem kibicül egy úri magyar kártyacsatán. Nem a zöld posztós asztalra tettük fel ennek a nemzetiségnek a sorsát, önmagát kimondó hangnak szántuk, sokáig hívtuk e hiányzó hangot a régen várt zengésbe, ha ugyan nem a fegyverek zaja után mennydörgésben, amelyben annak a nagy zöngésű húrnak kellett szólnia elengedhetetlenül, amely könyved olvastán zúg bennem, körülöttem mostan is. Vajon mit gondolhattál akkor rólunk, ott, a teraszon, estefelé, átellenben a bolondokházával, kezedben a pohárral? A könyveddel fekszem-kelek, Kacsó Sándor úr, harmadik hete immár, holott két-három nap alatt elolvastam. Mondom, ezerféleképp felnyugtalanított. Látod, még mindig kapkodok. Talán hagynom is kellett volna ezeket a sorokat, ülepedjenek le a dolgok, kerüljenek a helyükre, egy szükségesebb szerkezetbe, mint az érzelemé. De nem. Annál már dörzsöltebb írótollkoptató vagyok, semhogy ne tudjam, legalább ezt a levelet neked most kell elküldeném. Így tudósíthatlak leginkább hitelesen olvasói s kortársi érzéseimről, melyeket könyved értelme vált ki belőlem.
Melyik írót ne érdekelné az efféle spontán első válasz? A többit majd. Hiszen még sok mondanivalóm lenne, ennél tán fontosabb. Nem is csak az elmerült tegnapról, amit te mondasz el, de arról is, hogy miként is szól ez a te nagy zöngésű húrod, ugyancsak máma – hogy is mondjam? – szerény kamarazenekarunkban, melynek bizony Bartók fekszik leginkább. A fiatal, a férfias és a halála előtti legnagyobb Bartók együttesen. De az utóbbihoz nagyzenekar kellene.
Régi időket a mába bolygató könyvednek a fasizmus veszedelme a visszatérő radikális futama. A baloldalon álltál kezdettől, s egyre inkább. Miközben olvastam, folyton-folyvást az volt az érzésem, hogy épp most írod itt, előttem, mellettem, s hogy én lapról lapra veled vizsgálódom, töprengek elmúltakon, mindenen. Egyetértéssel és téged kérdezgetve egyről s másról. Egyetértéssel olvaslak-hallgatlak, és a kérdések tömkelegével zaklatlak, tőled térben messze s mégis oly közelien. írógéped, mintha csak itt kopogna mellettem, akárha egykor, a Brassói Lapok szerkesztőségében.
Színtereiden otthon vagyok. Ám csak rendkívülien pontos kalauzolásoddal hatolok most be – végre – oda, ahol, bár én is jelen voltam, de fiatalon még, s ezért nem is tudtam, hol is tulajdonképpen, s azt sem, hogy ki vagy te igazán, ki vagyok én, s milyen az együtt-látott arcoknak ama fele onnan nézvést, ahonnan Te veszed szemre őket. Ámbár a történelmet, egy kollektív személyiség történetét párhuzamosan, s lényege szerint ha más szögből is, úgyszólván egyformán láttuk, s persze korántsem csak mi ketten. Ki-ki a maga dandárjához tartozóan. – A „dandár” a volt katonatiszt, Szentimrei kedvenc szava. Emlékszel? – De azért néhányan átjárogattunk egymáshoz. Elvégre ugyanannak a gondolatnak, a demokráciának a seregéhez tartoztunk. Egyformán láttuk a tőkét is, a fasizmust is legalább; s alighanem a népről sem különbözött lényegesen nem-mitizált és nem-fetisizált fogalmunk.
Azért írok ezekről, mert könyvedben fel-feltünedezik az is, aki én voltam egykor. Ezzel meglepetést szereztél, bevilágítottál személyes történetem mindenféle eleddig figyelembe nem vett zugolyaiba, s ezt megköszönöm neked. Ezzel elismered te is, hogy miközben nem dandárotokba tartoztam, a hadsereg szomszéd dandárjának zupásaként hozzátok is. Otthon voltam köztetek. Igen, közös dolgunk volt, közös időben közös életünk, egy kisebbségé, amelyet te akkor se szűkítettél le, ha a számodra legjobban ismert székely terepen portyáztál, csatáztál inkább, s épp mert a szülőföldi hadszínteret jobban beláthattad: küzdelmed a demokráciáért országosan kitágult. Az egész országos kisebbségért zajlott, s így voltál több, mint csak székely, s lehettem én ezért a Te romániai magyarsági székelységed híve, s vagyok ma is. Igen, közös dolgunk volt.
Két másik könyv is kezembe került mostanság. Ott is előfordulgatok, ha már oly vén vagyok, hogy inaskorom számbavétetik az irodalmi törzslapon. De ezekről a könyvekről nem érdemes beszélni, elvégre szellem és irodalom, s így a közírás – ez a te magyar szavad, vagy Kosztolányié? –, mely már régen literatúraszámba megy, csak a stílusnál kezdődhet, a stílus alatt: nincs. Ott is előfordulgathatok tehát. Tehát tudva, tudatlan egyfajta összekötő is lehettem s voltam talán, rokonvonulatok között. Tehát a hídrobbantók közül ki is válva, s épp ezért gyanúsítottan mind ott, mind itt. Ámbár épp Gaál Gábor egyetértett velem; pontosabban: én ővele. Ámbár robbantgattam én is. Ha nem is hidakat, pallókat legalább.
Ifjontin még nem gyűlt fel bennem elég az idő s a szavak dinamitjából. De te? Te: nem robbantottál hidakat? És milyeneket! Belerázkódott az aulikus főúri, a dzsentri, a fiskális „Magyar Párt”. A „magyar” politika. A „magyar” bankok. A „magyar” egyház. A „magyar” hitlerizmus. És az „erdélyi” hitlerbérencség rasszista, zsidóvadász, tébolyos nacionalista szerkezete.
No, de ezekről másoknak okulásul talán máskor. S talán olyanoknak, akik nem szeretik a nemzeti önkritikát, s miközben balra célozva kritizálnak, elképzelhetetlennek vélik, hogy ők is a kritika tárgya lehetnek. A kritikust helyben lekozmopolitázzák. Akárcsak könyved szerint téged akkoriban. Nem tudom, felméred-e, hogy a múltak tényeiről írván, micsoda etikai példát statuálsz? Önkritikára, kritikára, antifasiszta belső demokratizmusra, valóban haladó, nemzetiségi öntudatra, antifasiszta állampolgáriságra, összefogásra legjobb szellemű románokkal, demokratizmusukkal. A Szóra mint tettre. Tehát az erkölcsre. Fáklyásmenetnek, éjjelizenének
nem vagyok híve, ám az Értelem nevében mégiscsak köszönettel tartozunk neked ezért a könyvért. Mi? Kicsodák? Legalább azok, akik könyveden töprengve, utolsó lapszéli jegyzetül ezt írhatjuk a 635. oldal aljára: Soha, sehol, semminő kiegyezés semmilyen fasizmussal. De még csak ahhoz hasonlóval sem.
Végezetül, hadd vallják be még egy fura dolgot. Könyvedet először nem tudom miért, zsidó-mód, fejezetről fejezetre hátulról olvastam. S csak másodszorra úgy, ahogy minden latin betűt ismerő, józan eszű olvasó, az elejitől. Az az első rendhagyó olvasás teremtette meg a máig nem nyugvó, említettem izgalmat? Visszafelé, lefelé, egyre mélyebbre ástam így az időben, rétegről rétegre egyre felajzottabban. Megérte a kaland. Így jutottam el – csak most – első könyved második részéhez, az alapozáshoz, a húszas évekhez. Mi a könyved szociológiai revelációja számomra? A polgárrá válás folyamata egy tudatban, a polgári, s egyben plebejus radikalizmus – a polgári forradalmi radikalizmus – késett kelet-európai kiteljesedése – egy íróban, egy írócsoportban – európai felemelkedésként egy szívósan archaikus, elmaradott és megbocsáthatatlanul elmarasztalt világból.
Felemelő a Te erkölcsi konzekvenciád ma, ahogyan elkerülöd az opportunizmus csapdáit, ahogyan nem mázolod át magad „bolsevik” prófétának, s nem építed magad magadat efféle szobornak. Akként szolgáltad valóban a legjobb értelmű történelmi haladást, aki valóban voltál. Akképp írtad meg remek emlékiratodat. S mily szerényen. Ez nem hívatlan „elismerés” – erre nincs szükséged –, hanem az irántad való mély és őszinte tisztelet szava. Személyes, írótársi tisztelgés. Hiszen e levél írója literátorként nem is beszélhet másként, csak önmagaként, csak a maga nevében.
Türelmetlenül várjuk hát a harmadik kötetet. És ölelünk. S ez nem fejedelmi többes. Azokra a kortársakra gondolok, akik hozzám hasonlóan olvassák fölöttébb jelentős művedet. Vannak-lesznek, akik másképp. Demokratákként elvitathatnánk-e erre való jogukat, s ha semmi kedvünk letagadni valóságot és tényeket?
Ölellek hát, Kacsó Sándor. Hozzád súrolt, tépett húrú, még csak nem is rózsafa-vonómat, magadtól, kérlek, el ne hárítsd!…
Megjelent A Hét V. évfolyama 22. számában, 1974. május 31-én.