(„Mert hát az ember legyen humánus”)

1975. augusztus 11. Hétfő

Alábbi részletek egy olvasónapló lapjairól kerülnek illetlenül A Hét oldalaira. Magán-tűnődések, igénytelenek; úgy véltük, a fióknak valók csupán. Kiváltójuk Huszár Sándor. Az Esős délutánok a Tarka Ökörben című könyve. Gondolom épp post festa lehetséges mégis, épp itt, legalább szemelvények publikálása. Azután, hogy szóban forgó könyvet az írószövetség a nemzetiségi irodalom prózadíjával tüntette ki. Az alkalom, bár jócskán késéssel, de mégis felold egy gátlást is: a főszerkesztő munkájának margójára írottakból tulajdon lapjában közölni. Illetve kettőt. A második, hogy Huszár Sándor ezeken a hasábokon az én könyvemet tisztelte meg írásával. Ám korántse képzelegje a sanda handabanda, hogy előtte mentegetőznék.

Önmagunkkal tisztáztuk, bogy kinyitván szúette fiókunkat, nem esik le sem az írói, sem a szerkesztői etika aranygyűrűje. Sőt. Mit érdekel akkor a szófia beszéd az irodalom peremén? Aztán meg, bár jócskán késve, az örvendetes alkalomból – post festa – miért ne kívánhatnék szerencsét Huszár Sándornak, az írónak és el nem titkolt barátnak, ily módon is. Különösen, hogy kémeim bizalmas jelentése szerint tovább írja a Tarka ökörbeli históriáit. Amire a rokonszellemű idősebb írótárs – szerénytelenül ugyan, de – csak lelkesíteni tudja. Intrádának, mosakodásul ennyi elég, ha ugyan nem sok is.

1975. február 4. Kedd

„Mert hát az ember legyen humánus. Hallgassa meg és értse meg embertársát.“

Így, ilyen közvetlenül, természetesen, tehát emberien indul ez a könyv, írói program. Író emberi programja – javítom ki az előbbi egyszerű és egyszerűsítő mondatot. Hiszen Huszár valójában bonyolult író. Mert ha a bonyolultság tényleg nem lehet egyszerű, így az, ami egyszerű, amint valamely összefüggésrendszerben tűnik fel, kiderül róla, hogy valójában milyen bonyolult… De mire is vagyunk e meggyötört világon – úgy emlékszem, már Erdélyi János népdalgyűjtésében olvastam: a sírt megbotozni –, mire a világ egyetemes egymást-gyötrésében, az imperativus categoricus-ok és a monológok történelmében – melyik történelem (irodalom) nem az is, amióta van? –, mire vagyunk, hogyha nem arra, hogy „humánusok legyünk, megértsük embertársainkat”? A kategorikus imperatívusszal szemben áll a tolerancia, a süket monológgal a dialógus. Magyarán: párbeszéd. Hegelül vagy éppen Marx nyelvén: dialektika – hogyha ezzel nem sértjük meg a dogmatizmust! Ámbár íróról, művészetről szólva, egy mindenekelőtt művésszel, Kosztolányival replikázhatnánk, kérdve, nem illúzió-e a párbeszéd? Hiszen: „Munka közben – írta Kosztolányi – azt képzelem, hogy vitázom, párbeszédet folytatok, pedig csak monologizálok.”… Az a kérdés: hogyan? Ha humánusan, tehát értelemmel – minden (valóban) irodalom, (valóban) gondolat humánus, értelmes és nem-embertelen –, akkor az író monológja az önmaga ellentétévé válik, párbeszéddé. Becketé is. Pintéré, Arrabalé is. Embertelen alatt a fasizmust értjük vagy a fasizoid, denunciáló, tekintet nélküli erőszakot, a diktátumot szorgalmazó barbár kizárólagosságot. Huszár Sándor monológjai e könyvben, a „másik” a „más” írói beszéltetésével – miközben persze az író beszél – az egyidejű meghallgattatásban – az író hallgatja meg a beszélőt – az emberiesség meleg tónusú dialógusaivá minősülnek át, s lesznek így „reális“ párbeszéddé a történelemben a történelemről, aki az ember. Érzékletes módon konkrét helyen és időben; ott és abban, amelynek nemcsak jelene, de előzménye is – az írót személyiséggé gyúrta, verte, pofozta ki. Tehát önmagává, azaz mássá, mint más írókat a más és mégis azonos sors ugyanazon a helyen, ugyanabban az időben. Mindenképpen egészen mássá, mint az olyanokat, akik – mindegy melyik generációból valók – türelmetlenségük ultrahangjain és szuperman szótárával megszólalva magukban a humánus nyelv művészét a szimplifikáló taktikázóval cserélik fel. Hogy Thomas Mann-nal szóljunk – bocsánat az „idegen” forrásért! – ezek a neoagresszívek érzelmeik szubjektív indulatiságától s egyébkénti okosságuktól egyaránt megrészegülten varázslónak képzelik magukat. Olyan vajákosnak – ez a mítosz, monsieur! – , aki másokon – és ki nem más, ha tulajdon esze van és él vele? –- a maga érzelmeit, sőt indulatait, eszét, sőt ítéletét követeli pardon nélkül, nem hisz csak a tulajdon hangját fülébe húzó tihanyi visszhangnak.

Mint a mítosz világteremtő istene, amikor minden arcban, tekintetben, szájmozdulatban fél- és felhangban a tulajdon arcát, szemét, száját, hangját „parancsnokolja” látni, hallani. Ami ugyebár, úgy a plebejus, mint a filozófusi ész számára: evidens képtelenség. Ennek ellenére, illetve épp ezért: kötélre Luciferrel! Hogyha Amerikát jártam volna, azt írnám: villanyszékre a trógerrel. Hiszen a dialógust hirdeti, az elemző észre támaszkodva, tudásra, humánumra, dolgok, emberek, történelmek megértésére bujtogat, sőt filozófiára – Hegelre, Marxra – személyiségi cselekvésre, szemben a maradéktalan azonosságot követelő és kiátkozó és büntető istennel, azaz: az irracionális ősmítosszal. Az ilyen vak alávetettséget parancsoló, a minden „mást” ellenségnek minősítő istennel nincs dialógus, tehát kompromisszum sincs. Nem is lehetséges. Luciferrel, aki Hegellel és Marxszal van komaságban, igen. Ő a tudásból támadt kétely jegyében a kontra-isten. A mítosz-manipuláció eszén túljáró kontramanipuláció: értelem. A dogmatikus hit irracionáléi ellenében az élő történelem önalakítása a gondolatban. A történelmietlenség ellen a dialektika. A közelmúlt a jelen ész magasán: Richard Wagner mítoszaival szemben A német ideológia. Ismét – és újra: az „idegen” – Thomas Mann szavai őszintén szeretett Richard Wagneréről, akinek a múlt századi Mesterdalnok-költészetét a huszadik század német vér- és rögőrületéből oly éles – luciferi – hallással kiszűri: „Művésziességre egyedül a mitikusan tiszta emberiesség, a természet, a szív történelmietlen ősköltészete alkalmas.” Nem művészetre, hanem „művésziességre”. Az „egyedül“-t pedig én húztam alá. S hadd fűzzem azt is hozzá, hogy volt a magyarságnak is „mesterdalnoka”, Szabó Dezső: máig kihalljuk „turáni” Richard Wagner-dallamait egy-egy kézen forgó literatúrai zsurnalista szövegből… De persze előítélet, rosszindulat lenne nem elhinni – ha ez egyáltalán lehetséges, ámbár az ész dialógusra való jóakarata még efféle „lehetetlenre” is képes; ebben különbözik az áthatolhatatlan (skizoid) monológtól –, hogy a következményeitől elméletileg elkülönített „ellentmondástalan és tiszta”, irracionális és nem dialektikus megváltás-kívánás nem jószándékból fakad, sőt talán éppen a megalázott és krízisbe jutott humánum kétségbeeséséből. Ilyképpen mégis csak egy a humánummal érintkező mozzanatból. És humánumáról ki ne lenne maradéktalanul meggyőződve, aki indulatait szentnek, illetve végérvényesnek, tehát makulátlannak véli. Az „egyedül tisztának”. Vagy ki hihetne, hogy ez az irracionalizmus önmagát szülné? Hogy okozatként ne lenne oka, amikor az ok is mi egyéb tudomásunk szerint, ha nem okozat? Hogy nem valóság teremti valóságellenesnek? A történelemben nem is egyszer maga a valóság is fölöttébb ésszerűtlen. Ám mihelyt visszakapcsoljuk az egyetlen kötelező mítoszhoz a belőle következőket, menten kiderül: az elérhetőnek vélt mennyekbe, az almába harapás előtti boldog, mert meseien ellentmondástalan (primitív) Édenbe a huszadik századból visszafelé vezető út – a pokol köveivel van kikövezve. Legyen az ember inkább humánus, értse meg embertársát.

1975. február 9. Vasárnap.

Ebben a könyvben a történelem – az irodalom szinonimája – nem csupán attól válik el, ami tulajdon maga 1944–45 előtt volt. Mára már alaposan attól is, amivé az előbb említett éveket követő néhány esztendőben lenni készült, és élményként egy nemzedék lelki alakulását alapvetően determinálta. Folytonosság és szakítás dialektikája magában a műfaj-nyelvben, stílusban, prózaszerkesztésben, az esztétikumban is. Állandó anyanyelv, és benne nemcsak az anyanyelvű műfaj-nyelvek változásai, de a köznyelvé is. Huszár Sándor könyvében a kettő párosul: az irodalom nyelv és a köznyelv egy történeti szintjét rögzíti. De az etika! Az etikai állandó: a humánum, mely azonban nála korántsem fennkölten, ám annál emberibben a város plebejus közegében jelenik meg. – Ezért népidegen urbánus lenne? – Az író meghallgattatást áhító humánuma, alakjaiba önnön magát belekeverve, figuráit az önmaga színeiből, hangjaiból kikeverve, a tulajdon és a generációja „életének felét” emeli ki megélt történelmünkből, búcsúzni tőle: ilyenek voltak ők, ez a nemzedék. Ilyenek, a kezdet felajzottan álmodozó ébredésétől – amelyhez valóban illett a felszabadulás érzése, ez, hogy a háború végeztével „győzött” ez a nemzedék, és „csak ő győzött”, mert bűntelen volt – a világra ébredésüktől, amelytől ez a könyv egyszerre nosztalgikusan és deheroizálóan is búcsúzik. Nosztatgiásan, mert hiszen ritka a történelemben az olyan nemzedék, amely elmondhatja magáról, hogy: „győztünk”. Ennek az írónak meg éppenséggel komplexusa, hogy azóta, ama gyermekkori s korai fjúságának ez élménye óta – „győztünk” – nem sikerült személyesen megismételnie a „győzelmet”.

Fogalmazzunk talán inkább úgy, hogy „személyes vereségei”, de nemcsak a személyesek okán az író „egészségesen“ kétkedik „önmagában”. Úgylehet a kívülről belétenyésztett freudi kisebbségtudatra is szert téve, ez az író mégsem hajótörött, lllúziótlan realizmusa – az antiromantikus deheroizálás – ágyazza be gondolkodását, írói nyelvét, humánumszomját a valóságba: vissza a valóságba; amelyből ez az irodalom vétetett. Akárcsak nemzedéke egész, valóban jó prózaírói teljesítményét. Mindnyájuknál, eredendő alkati különbségük ellenére, az ész, az értelmesség győzelmét figyelhetjük meg. Legalábbis szépirodalmi műveikben, amelyek a legjobbaknál: egy-egy regény győzelme az idő publicisztikájából előbúvó, a múltból, nem az ő tegnapjukból, tovább élő konzervatív mámorok és kiátkozó egzaltációk fölött. Művészi győzelmek a nyelvezet, a stílus és a műforma ártalmatlanabb harcterén, s úgyszólván mindannyian elszakadóban épp prózateremtő nyelvükben és szerkesztésmódjukban a tizenkilencedik századian hagyományostól, a korábbi „realizmus” kánonjaitól, akarva, nem akarva, tudva vagy nem tudva magukról, hogy a huszadik századi európai prózaforma változásaival, művészi és gondolati átlényegüléseivel érintkeznek. Thomas Manntói már-már a szürrealistákig némelyek, de közelebbről a világirodalmi méretű Krúdytól, Móricz Zsigmondtól Illyés Gyuláig és Déry Tiborig.

S közös gondból fakadt könyveiknek a próza-nyelv frissesége, gyors, korszerű üteme, világossága, gondolati, racionális fénye az ereje. Meg magyar líraisága! Végül is költő mindahány. Mindegyikük jól meghatározható, különös individualitás. Nincs közös kaptafájuk, s ez nem kevés. Együttesen egy új irodalmi korszakunkat definiálják. Nemcsak jól írnak. Úgy írnak, olyan a nyelvi, esztétikai különösségük, ahogyan az anyanyelvünkön, de gondolatilag is, csak a mi kis irodalmunkban valósulhatott meg. Az elválaszthatatlan különös művészi és tartalmas gondolati megvalósulás, e nemzedék legjobb prózairól eredményei: közös győzelem az irodalom erkölcsén kívüli, a realizmusérzéket, egyensúlyt bomlasztó illúziók fölött. Huszár Sándornál „deheroizálóan” – a többieknél nem? és melyiküknél nem? – , még ha megannyian szisszennek is fel publicisták a puszta szótól: „deheroizálás”. Mert mi mást jelenthetne az ötvenes évekkel való, mindannyiunknál ismétlődő realista, kritikai, szépírói számvetés-felmérés, ez a történelmi és etikai önvizsgálat, ha nem leszámolást egy (jobbik-esetben) tévtudatos romantikával, melynek emberi következményei korántsem voltak regényesek? Mi más e már domináló középnemzedék irodalma, a Bálint Tibor, Sütő András, Deák Tamás, Szabó Gyula regényei, Panek Zoltán, Bajor Andor prózája és most az Esős délutánok a Tarka Ökörben írójáé – mikor volt még a romániai magyar irodalomnak ilyen közös benső hangú, felelősségű nemzedéki prózaíró-garnitúrája?! –, s mi egyéb ez a generációs teljesítmény, ha nem a mítoszok szaggatása, az irodalom örök emberi szerepének – és benne egy nemzetiség történeti önismeretének, önmeghatározásának – tudatos, elkötelezett vállalása: igaz kimondása? Amit szépírókként s legjobb teljesítményükként adtak, abban mindegyikük nemcsak stiliszta a javából, de etikai magatartása szerint humanista, értelempárti. Ők a megélt történelem súlyos tanulságaival élvén, s épp ezért, na nem ügyészi retorikát írnak, nem tan-publicisztikiai regénykoholmányt, hanem valóban szépirodalmat. És nem győzzük ismételni, micsoda nyelvi kultúrával! És ismételjük, mindahányan huszadik századian.

És ez nem is lehetséges másképpen: történelmi élményeik jelenidejűek. Mert micsoda tíz-húsz-harminc esztendő egy irodalomban, ha nem a jelen? Évtizedeink világirodalmi áramlatainak sodrásában fogalmaznak, nemcsak „tradícióban gyökereznek”, akárhány publicista átok süvöltöz is a huszadik századi modernségek, a marxizmust vagy az esztétikát a filozófiát a korszerűsége szintjén tovább bontogató nemzetközi szellemi jelenségek és ezek nálunk való lecsapódásai („nemzetközi összeesküvések!“) felé. Azon meg csak somolyoghatunk, hogy a tizenkilencedik századi „néptanítói” szerepen kívül ez a publicisztikai hév az íróknak semmit sem engedélyezne, s az elburjánzó szellemi „veszedelmek” (Európa, filozófia, esztétika, tolerancia, különbözőségek) okát épp a filozófusokban és a biciklistákban látja. S kell-e mondanom, hogy miközben ezeken mosolygunk, szóban forgó szépliteratúra néptanítóinkat, mind pedig a népet közvetlenül tanító irodalmat – ha irodalom – ugyanúgy tiszteli, mint a nyitottságához hozzátartozó filozófiai hátvidék egygenerációjú vagy fiatalabb korosztályú népsége együtt legfiatalabb prózaíróinkkal.

1975. február. 15. Szombat

… Elkülönülten mondja ez az író az Esős délutánok a Tarka Ökörben egymásba szerkesztett életpillanataival, élettörténeteivel: hallgassatok meg türelemmel és értelemmel, embertársatok vagyok, én is meghallgatlak, értsük meg egymást a lényeges dolgokban – az ember dolga tartalmasan létezni –, embertársatok vagyok, legyünk humánusak. Mindebből persze csak akkor lesz dialógus, ha szót érthetünk a humánumban; különben elvisz az ördög. Épp ebben hisz ez a könyv. Azt példázza, hogy lehetséges a dialógus, hogy a párbeszéd is emberi törvény, nemcsak az antagonista szellemi bestialitás. Ezért merő optimizmus a mosolygó író (látszati és Tellmann József Bányában igazi) szkepticizmusa; (kétkedő) kérdezősködösével az intellektualizmust, a költőiséget nem a „szellemi kiválasztottak” zárt világából, hanem egy plebejus valóságból kifejtve. Valahol ott kezdődik e könyvben is a humánum, ahol mintegy az egymást megértés előfeltételeként tolul fel szorongatóan az egyes szám első személyű kérdés: igazam van-e, ne lenne a magamén kívül és túl másnak is igaza? A külső világ igazságainak és nem-igazságainak szövevényében minden lélek, minden élet egy külön igazság és igazságtalanság, önfegyelem kell hozzá – nemegyszer áldozat is –, a másikat meghallgatni. Példázzák ezt írónk történetei is. Hányszor mondtuk el, írtuk: nem a vagy-vagy, hanem az és-és a létezésünk kérdése. Az egzisztenciális félelem nem a választást előlegező, hanem a választást kirekesztő szituációkból született, a mechanikus, irracionális, a mitikus determinizmus fenyegetése alatt: vagy engem választasz, a mennyeknek lírát és az én egyetlen tiszta utamat, vagy kitaszítalak (nemzetből, „faj”-ból, osztályból, irodalomból), megbüntetlek, elpusztítalak… engem megtanítottak a félelemre… – olvassuk Huszár Sándornál – a bombától kevésbé féltem, mint a nacionalizmustól.” A félelem tanította meg arra, hogy ne a nacionalizmust válassza.

Mit akar a félelem? A félelemtől megszabadulni. A bűntelenség állapotában büntetlenül választani. A választás miatt nem az árulás gyanúja alá taszíttatni. Az ember lehessen humánus a maga teremtette világában. A maga emberséges képére és hasonlatosságára. De lehet-e? Huszár feleletül nem vázol fel utópiát. Szkeptikusan, halkan ennyit mond: hallgassuk meg egymást, Nem, ez korántsem kevés.

1975. február 15. Szombat

… Az írói öniróniához ha nem is hősiesség, egyfajta bátorság feltétlenül szükséges, de legalábbis a hiúság, a félelem legyűrése, hogy nem leszünk se hősök, sem halhatatlanok. Nyugodjunk meg eleve, nem leszünk, mert nem vagyunk halhatatlanok… Jó lenne mégis csak reálisan elgondolkodnunk önmagunk felől; kis irodalom vagyunk akkor is, hogyha fél évszázad alatt néhány remekművel ajándékoztuk meg egy nyelv irodalmát… Ám az öniróniához visszatérve: nem szól e Huszár Sándor malíciózus önszemlélete épp egy kor, korszakok illúziói ellen is? Hiszen az irodalom mindig is a közönség szeme láttára illúzióhordozó, azt a leglátványosabban mutatja fel, még ha ez utólag derül is ki. Mert hiszen az író nem közönsége illúzióit írja-e fel az ég vásznára, vagy le, a homokba? Aztán meg kinek ne lett volna bár egy-két gesztusa az életében, kinek a történésében ne fordultak volna elő olyan mozzanatok, ki ne keveredett volna akarva-akaratlan olyan helyzetekbe, amelyeknek utólag felfedezett tragikomédiája – vagy inkább drámája – éppen az, hogy a „hős” illúziósan úgy vélte, halhatatlant merészelt, sose voltat, holott mindössze annyit, amennyi lehetséges volt? Ami persze korántsem „semmi”, úgy lehet, nagyon is sok, de semmiképpen se több a lehetségesnél. Bőrét forradalmi helyzetben viszi vásárra a hős, vagy a minden konzekvenciát vállaló lázadásban az elviselhetetlen ellen – de mit nem visel el az ember? – túllépve a lehetségesen, az ésszerűért az erőszak ésszerűtlenségét is magára véve, a megtorlást is vállalva. Voltak ilyenek, és nem kevesen. Természetesen nemcsak a mi történelmünkben s egyetlenül, mások történelmében is. Nem ritkán úgy is, hogy különböző történelmek együttesen történtek, és közös hősöket ajándékoztak a különbözőknek. Ennyiben is közelebb hozva őket egymáshoz. Huszár Sándor könyvének alakjai, minthogy nem hősök, hanem emberi dimenziójú, tulajdon szellemi fiziognómiájú plebejusok, morfondírozó, vallomást tevő, megfejtést kereső, feleletért vívódó figurák, nem a végleg múlt történelemből feltámadt Kinizsi Pálok, sem Zrínyi Miklósok. Hétköznapi emberek, akik a Tarka Ökörben esős délutánokon magukról mesélnek, vagy az író mesél róluk, életükről, bajaikról, sérüléseikről, bukott illúziókról a történelemben, amelyről leggyakrabban nem is tudják, hogy az bennük lakozik, ott „lent”, bennük valósul meg. Mindezekről néha csak kezük egyetlen mozdulata szól – Huszár valóságos írói telitalálatai –, amikor megkísérlik a lehetetlent: egyszer, bár egyetlenegyszer a „mindent” elmondani. Nem csekély küzdelem ez az embertelenségben, az emberségért, önmagunkért, egyszerűan csak embernek megvalósítanunk önmagunkat – az emberi szóban. Itt az író Csehov szándékait, Móricz módját idézi emlékezetünkbe. Túljutnak-e, túllépnek-e a lehetségesen Huszár Sándor alakjai? Annyiban talán mégis, hogy általuk az emberi szóban érzékenység és gondolat művészi teremtéssé válik: teljességgé. A művészet megvalósulása mindig túllép a köznapi szükségességen: a lehetségesen, új valóságot teremt. A művészi sikerülés ezért mindig hősi is, akkor is, ha deheroizálásként valósul meg, illetve ha nem romantikus, ha nem mitikus, de humánus és reális. Tehát nem hősi. Mint a Huszár Sándor könyvében is. Akkor is, ha irodalomként: a társadalmi aktust helyettesítő pótcselekvés…

Megjelent A Hét VI. évfolyama 33. számában, 1975. augusztus 15-én.