A végszó: Kenyér…
Csontjaim velejéig, sejtjeim magjáig városi ember vagyok…
A képek sorjázása csupán a névadástól láthatóvá vált fogalomra indul fel, nem a fogalomból, amelynek nevét a látható dolog hívta elő; az ember sorsa ez a dologi valóság: Kenyér.
A fogalomtól ugyanúgy nem lakunk jól, mint a képtől, absztrakcióktól az ember nem lakik jól, a lélek sem – és mitől lakik jól a lélek?…
De lám, a felrezdült képzeletből máris szét- és aláeregetik tapogatózó, lengő léggyökereiket a kép nyomán képek; zöldellő búzatáblák, azután a remegő Van Gogh-sárgák, amint a fúvó szélben hullámzón tovagördülnek, akárha futó vonat ablakából nézném…
Állok a röpülő ablakban, és a búza táblái micsoda sebességgel szaladnak szemben-irányt, a búzamezők, és most a képek egész ármádiája, lavinája, tolongó montázsa, egyszerre Minden, s mintha ez a Minden kiáltozna bennem és kint a világban, gyötrelmek kiáltásai, hajnal és este, táplálkozás, táplálék, kenyér százféle, sok, kevés, száraz, meleg, jó, keserű, komisz, szőke és barna és szénné-égett és csak álmodott kenyér, levesbe-aprítani-kenyér, rabok kenyere, a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és nem holnap, a test sanyarúságát megváltó, a lélek kenyere, és más absztrakciók: a gazdasági lét határozza meg a tudatot, a kenyér, a búza mint szám, mint rubrika, mint valuta, piac, tőzsde, törvény, gazdasági törvények, amelyekről nincsenek fogalmaim, ehhez az absztrakcióhoz én sem értek…
És nagyanyám, parasztasszony nagyanyám, amikor az új búzából maga sütötte első kenyeret először megszegte a fénylő nagy késsel, mindig féltem, borzongtam a fénylő nagy késtől, a késektől, a nagy késsel nekem vágta le az új kenyér első darabját, haraptam ropogó hajából, majszoltam, és csodálatos békesség szállta meg kicsiny kis rettegő gyermeklelkemet, most már emlékszem…
Nagyszüleim, zsellérnép, a püspöki birtok pusztája, talpalatnyi földjük sem volt, apám úgy lett tanító, hogy maga tartotta el magát, koszt-kvártély fejében éjszaka a pusztáról városba származott pék műhelyében dolgozott; amikor a pék káromkodott, a puszta káromkodott, amikor apám káromkodott, a pék káromkodott, amikor káromkodom, apám káromkodik és a pék és a puszta… lám, lám máris mennyi személyes közöm, tengernyi, a kenyérhez azon túl, hogy a testnek és a léleknek nélkülözhetetlen, és azon is túl, hogy elnyelik és láthatatlanná teszik a gazdasági törvények, a moloch számok, amelyekhez nem értek, és egy tüntetés háborúban, a gyerekkorban: kenyeret, kenyeret, kenyeret és áhítatos csendbörtönben: tíz deka kenyér, XXIV órára tíz deka kenyér: „EGY NAP XXIV ÓRA: ENNYIT ÉRE” a sírversét író és kegyelemkenyéren tengődő költő, Csokonai.
Ezeket a sorokat rozoga asztal szélén írom, A. itt tört rám, most, azonnal, helyben írjak neki 50-60 sort, muszáj: de nem tudok így írni, sehogyan sem tudok írni, mostanában nem tudok írni, nem írok, nem tudok, értse meg, nem tudok, románul aztán pláne nem… ne gyötörjön…
Nincs lehetetlen, írjon, mondjuk… nem… talán… várjon egy szempillanatig… másról, egy szóról írjon… a végszó: Kenyér… tehát neki, A -nak írok itt, most, a rozoga asztal sarkán egy rozoga széken és szorongva, és románul, édes istenem, mi lesz ebből, hiszen ez egészen másvalami, mint amikor magyarul írok, micsoda felzaklató, micsoda felelőtlen és bolond és tehetetlen kísérlet, neki írok ezen a rozoga széken szorongva, mint nagyanyám fényes kése láttán, micsoda izgalom ez, kilépni az anyanyelvből, egy másik bolygó porába, a lélek egy más ruháját felölteni, másfajta létet, más hangokat, más észjárást, más képeket, amik más képzettársításokat hívnak elő, mint az anyanyelven, ugyanazok a szavak más nyelven mást jelentenek, és a kenyérről eszembe jut ez a szó: nehéz… Igen, azt hiszem: nehéz, és az é-betű még egy szót hoz a felszínre: szép… egyik é vonzza a másikat, hívó hangok tolonganak fel, az e-k és az é-k…
(… de mindez már e fordításban, amikor önmagamra fordítok másvalakit, egy idegent, aki én vagyok: önmagamra, magyarra, káromkodásaim, düheim és elomló gyengédségeim, rettegéseim, gyengeségeim, félelmeim, bizonyosságaim és töprengéseim eredeti nyelvére és hangjára, képeket más képekre.)
Igen, nehéz és szép és már ismét vonaton utazom, a rónaság (Petőfi) szembefutnak a búzamezők (Petőfi), odakint tél van (Petőfi), ősz (Petőfi), a szélben hajladoznak a csupasz nyárfák, esteledik (Petőfi), ezt a szöveget eredetiben, ahogyan írtam, románul, két órával ezelőtt románul olvastam fel a Tévé kamerái, fényei és mindenféle gépei és gépemberei előtt, ott ült A., és amikor kialudtak a fények azt mondta románul: szép… ó istenem, hová lett az e, az é, az é, a hosszú é, az a, és az á, az ü és az ü és az ő?…
Futnak velem szemben a búzamezők, vagy nem futnak már?… meg álltak a búzamezők – ú, a, e, ő –, megálltak?… nem tudom. Bukarest, 1971. július 15-én, délben 12 óra 30 perckor, egy rozoga íróasztal szélén, egy rozoga széken ülök, a fiatal és széles hátú A. kinéz a nyári ablakon, háttal áll, hogy kék tenger-tekintetével se zavarjon, még a lélegzetét is visszafojtja, mozdulatlan, mint odakünn a zöld lomb, amely…
Befejeztem, íme, A., a felelet az adott végszóra: Kenyér. Menthetetlenül városi ember vagyok, hagyjatok egyedül, egyedül akarok lenni, aludni… dolgok és szavak, szavak, miért nem hagytok aludni!?…
(Hiába, na, mit nem tesz egy jó szerkesztő… kimozdítja az írót a magányból és a szóra-tehetetlenségből, még más nyelven is; ebben találkoztunk, és ez szép. A., 1971, július 15-én, délben 12 óra 10 perc és 12 óra 35 perc között; egy egész élet kevés, ám huszonöt perc nem kevés; Kenyeret és még huszonöt percet, ennyit akarok, de nem mindenáron. Meg aztán, meddig tart köztünk a barátság. A.? Meddig?
Megjelent A Hét IV. évfolyama 5. számában, 1973. február 2-án.