Herder úr elégedetten mosolyog, s ha megengedtetik – tudom, nem ruházott fel ekkora joggal senki – a romániai magyar irodalom nevében üdvözlöm Eugen Jebeleanut. Abból az alkalomból, hogy ezekben a napokban vette át a bécsi egyetem aulájában a Herder Johann Gottfriedről elnevezett díjat. S ha nincs felhatalmazásom ez alkalommal többes számban köszönteni a költőt, hát a magam nevében teszem. Egy barátság nevében, mely idestova három évtizede köt egymáshoz a szabadon és önként vállalt gondolatban és cselekvésben, amelynek erkölcsi értelme: a kölcsönösség. A kölcsönösség alapján egymásban magunkat becsülni. S nemcsak a demokratikus szellemi és erkölcsi egymásrautaltság okán. Hanem azért, mert egyszerűen ez a szellem, az író embersége. Tisztelet és megbecsülés közelieknek és távoliaknak is a humánumban, mely közös jó- vagy balsorsunk, minthogy a szellem, vagy az értelem szolgálatában éppen az emberség a dolgunk.
A Herder-díjat azoknak a barátságos embereknek nyújtja át a rektor a bécsi egyetem aulájában, akik a népek és a különböző anyanyelvű kelet-közép-európai művelődések közötti viszony humánumáért – tulajdon nemzeti kultúrájukon túlhatóan – jelentőset vagy éppen maradandót alkottak, s az emberi összekapcsolódást ápolva útjába állottak a szakítás, a továbbatomizálódás veszélyének, amely a történelemben erőszakos fenyegetésként ugyanolyan korú, mint a vigasztaló és biztató humánum.
Amit Eugen Jebeleanu művészként és szabad etikus lelkiismeretként miértünk, nemzetiségi irodalmunkért tett – s e testvériség szolgálatával a román irodalomért és olvasóért is – egy magatartás következetességéről és állandóságáról szóló monográfiát igényelne. A monográfia nem a műfajom. Műfajomat az övével nevezhetném meg s épp ezért üdvözlöm őt most ünnepileg személyesen is, akkor is, ha eztán tüntető szerénytelenségnek tűnnék. Ám Jebeleanu tudja, akárcsak ő, én sem tartoztam soha a dörgölőzők közé. Már ezért is üdvözölhetem, anélkül, hogy a barátságával való hivalkodás gyanúja alá esnék, és anélkül, hogy ízlésbeli gátlásaim támadnának. Szellemi fegyvertársak voltunk, nem egymással spekulálók vagy egymásnak körmönfontan udvarlók, sem egymásból hasznot húzók. A barátság, akárcsak a költészet, nem üzlet.
De mi a műfaj? Épp a magatartás. A barátság és a felháborodás, a szeretet szelídsége és a düh, a lojális megértés és a visszautasítás az igazat mondás és a hazugság erdejében, ami a gondolat magatartásának története, amióta van. Humánumot minden antihumánum ellen. Értelmességet minden esztelenségek ellen. Néha a vihar, néha a némaság.
Ebben találkoztunk egy rettenetes összeomlás után, a romokon és egy forradalom csillagörvénylésében s nem neofitákként. Azaz: anélkül, hogy bemocskoltuk volna magunkat. Ám gyakran szégyenkezve. Anélkül, hogy magunkért vagy egymásért szégyenkeznünk kellene, elég teher azokért szégyenkezni, akik nem ismerik a szégyent. A tévedés kockázatát vállaltuk. És tévedtünk is. De nem szellemi, költői barátságunkat illetően. Hűek maradtunk egymáshoz mi ketten, más-más anyanyelvűek, más-más struktúrájú szavakkal dolgozók és játszadozók mindegyikünk a maga képére és hasonlatosságára. De hiszen épp ezt tiszteltük egymásban, ez tartott és tart össze. Amiben különbözünk, azon változtatni nem akarunk. Kell-e ennél barátibb kapocs?
És Eugen Jebeleanu bibliaian magasztos és huszadik századian tragikus, tehát reményt ébresztő költészete, amivé művészileg beért! A képzelet fiatal forgószele! A képek virulens örvénylése! No meg és mindenekelőtt – költőről van szó! – a Szó e költészetben, mint az emberfogalom végső rációja. A Szó benső törvénye. A Szó mint viszonylat. Mint ellenállhatatlan varázslás a szép és igaz elvont birodalmában. A maradandó Szó mint elmúlás…
Eugen Jebeleanu alighanem az egyik legnagyobb élő román költő. Igazságszeretetben, emberségben pedig bizonyosan a legemberibbek közül való. Csökönyösen bolond, hazárdul háborgó és patetikusan felháborító tiszta ember – legalábbis így látja őt, pazarló nyíltságát, aki szereti. S vannak, akik nem szeretik. Ez a kezesség háborgásai igazára. A humánum háborgója.
Szükséges-e emlékeztetnünk, hogy a nevéhez számunkra egy képzet tartozik? Az oly gyönyörű koszorú, mit költészetünknek Petőfi-, Ady-, József Attila-, Radnóti-fordításaival román szavakból font. E szavak virágaiból, ékszereiből, csillagaiból, latin zenéjéből és ritmusából. Az ő szavai a lefordíthatatlan eredetekhez leghívebben, ércesen pengőnek, szigorúan lépkednek, lágyan suhognak és édesen, melegen csengnek, harangozva zúgnak és borzongva reszketnek. Egy szent hagyományt folytat egyébként, amelynek igéi a Duna mentén 1848–1849-ben három nyelven ugyanazt visszhangozták: a Nagy Francia Forradalom máig érvényes, népeket és nyelveket Európa szerte testvériesítő demokratikus és egyenlőségi eszméit. A költő otthonán Bǎlcescu képe uralkodik. Florica, a legendás művészfeleség vetette rőt krétával hatalmas megsárgult papírlapra.
Eugen Jebeleanut 1972 tavaszán Európa egyik legtekintélyesebb költészeti díjával tüntették ki Rómában. Az Etna-Taormina díjjal. Amolyan előszoba-féle ez a Nobel-díjhoz. Ősszel a Nobel-díj első öt írójelöltje között szerepelt. A Herder-díjra jelöltetésének kívánalmát – engedtessék meg mégis a romániai magyar irodalom nevében emlékeznem! – elsőül mi fogalmaztuk meg, romániai magyar írók. 1970-ben. Indoklásunk így szólt: Eugen Jebeleanu megérdemli ezt a magas és nagy erkölcsi tekintélyű nemzetközi jutalmat mindazért, amit költőként, írói-etikai személyiségként a román és a romániai magyar nemzetiségű szellemiség barátságáért cselekedett, tágabb értelemben vett írói meggyőződésünk szerint pedig egész költői pályáját meghatározóan jellemzi, hogy műfordításaival magas művészi szinten ugyancsak önzetlenül és nagyszerűen szolgálta a kelet-közép-európai népek művelődésének demokratikus szellemi cseréjét. Ez a Herder-díj odaítélésének feltétele.
Még egyszer: üdvözlöm – ha szabad így kifejeznem magam, üdvözöljük – Eugen Jebeleanut. Vigye kedvező szél ezt a köszöntést a József Attila megénekelte Duna éltető hömpölygése fölött, és szemben az árral Wienig. Még ha odáig a hosszú úton elhal is a hangunk. Ő kihallja akár a szellőből, akár az éj némaságából is, amikor átporoszkál a bécsi Duna-hidak valamelyikén, s egy percre elgyönyörködik a parti lámpák fényjátékában az enyhe fodrú, a sötétségben locsogó víz fekete tükrén. Ott valamikor Bessenyei a parti olajlámpások pislogásának tükörrezgéséből olvasta ki a felvilágosult holnap izeneteit, s talán épp azokat bogozgatva, s talán épp ott járta meg eszét először a mondat: „Az emberi nemzet régi s mai viselt dolgainak ismerése és a természet mély munkáinak tanulása szülik a bölcsességet.”
„És a költészetet, Bessenyei uram!” – teszi hozzá Eugen Jebeleanu a hídon. Hiszen poéta. Herder Johann Gottfried úr pedig elégedetten mosolyog…
Megjelent A Hét IV. évfolyama 19. számában, 1973. május 11-én.
