Végeredménye szerint végül is mindegy, hogy három, öt vagy tíz percig állunk a nyitott koporsó mellett fekete ruhában, fekete nyakkendővel, fekete cipőben, mindez már mindegy a halottnak és mindegy nekünk; három, öt vagy tíz perc alatt is ugyanarra gondolunk, ha ismertük a halottat, mert hiszen jól ismertem, ez is afféle különös barátság volt, volt, mondom, mert íme végleg vége, pedig csak két hete, hogy még életben láttam őt kórházi szobájában; most gátlás nélkül oldalt fordítom fejem itt a koporsó mellett, csak most nézem meg a halottat, igen, ő az, semmit sem változott, csupán a szemüvege hiányzik, furcsa, hogy egy költő, aki valószínűleg mindig is szemüveget viselt, miért megy a sírba szemüveg nélkül, biztos vagyok benne, hogy a régi Egyiptom fáraóit, ha viseltek volna szemüveget, azzal temették volna, de hát ez a költő nem volt-e fáraó, mert hiszen az volt, a szavak fáraója, egy király a maga láthatatlan népe: a szavak birodalma fölött, s micsoda birodalom ez; nem kevés dolguk lesz majd a régészeknek meg a szavak földmérőinek kiszámítani, mekkora volt az ő birodalma; nemcsak a szavak önmagukban tették őt híveinél, a szavaknál nagyobbá, hanem az a benső ragyogás is, amelyet ő ajándékozott nekik és amiknek csak most ér rá az idő a való dimenziókat megadni, amikor elhallgatott; az a sziporkája, amely évek óta közmondásként kerengett ebben a nagy városban, amelyre most a szavak emlékeznek: a birodalma, magyarra fordítva így szólt: majd meglátjuk, ha meghalunk; elvégre ő sem tartozik, illetve tartozott azok közé, akik minden kérdésre kész feleletet tartogatnak, hanem inkább azokhoz, akik nem a szavak szintje alatt, hanem a szavak fölött éltek, akik ráláttak a szavak birodalmára, s ekképp ameddig csak elhatolt tekintetük, kérdések meredtek elébük, hiszen ezért is volt ő a szavak krőzusa, fáraója, hogy tudja, nincs utolsó szó a távolba vesző szavak erdeje mögött új erdők új szavai, s egyik nyelv után a másik, a magyar is, mégsincs emberiségi nyelv, sok a gyalázat, nincs végső válasz; ha meghalunk, meglátjuk… oldalt pillantok hát és ugyanazt az arcélét látom, mint két hét előtt a kórházban, mielőtt felém fordította arcát; gyanúsan mosolygott, de mindössze szája egyik szögletéből; a lába kitakaratlanul hevert az ágyon, hevert, mintha tulajdonosa már nem is élne, hevert vértelen sárgán, lesoványodottan, porzó bőrrel bevonva, „csont és bőr”, ahogyan szavakkal festeni szokták az ilyen képet, a keze is csont és bőr, csak a szemüvege villogott, akárcsak mindig is a szavai és szája egyik szögletét félrehúzva azt mondta: majd meglátjuk, ha meghalunk; nem is tudtam akkor, hogy mit, alighanem ma itt, ezt a koszorús, virágos díszkirakati kiállítást, csupa piros szegfű, amiben már nem is az a különös, hogy itt állok a koporsója mellett, hanem az, hogy éppen balra tőle, amit azért nem értek, mert, mert mind a ketten mindig is bal oldalon álltunk, itt is találkoztunk, a bal oldalon, a költészet és a politika bal oldalán, az antifasizmusban, igaz, ő most nem áll, hanem leterítetten fekszik, s csak ő tudhatja, hogy a szavaktól jobbra-e vagy balra, s úgy tűnik nekem most is észak–déli irányban fekete ruhájával elleplezett csont és bőr testével, mint hálóöltönyében a kórházban is, két héttel ezelőtt a 413-as szobában, Geo Bogza társaságában, aki rengeteg papír között kucorgott a párhuzamos szomszéd ágyon, nem feküdt, s most odakint éppen a karjára tűzik a fekete szalagot, hogy ő is virrasszon, s milyen furcsa az is, hogy nem is olyan régen én a 412-esben feküdtem, csakhogy én fejjel észak irányt, s ez a halott, amikor még élt, fejjel délnek, mint most is, furcsa, mondom, mert a koporsóban lába, s ekképpen a koporsó némileg alighanem keskenyebb vége a falnak irányul, és a halott feje búbja a teremnek, melyben félkört alkot egy széksor, s így, amikor már valóban mindennek vége, és kiviszik innen is, amikor már nem állnak a koporsó mellett négyesével a barátok, amikor kiviszik innen, nem lábbal előre lebeg majd a sír felé, hanem fejjel, ami valóban nem furcsa, hanem éppen képtelenségében természetes, elvégre ebben a főben születtek, rajzottak, gomolyogtak, aranylottak, robbantak és simultak ki a szavak, épült a szavak egy csudálatos birodalma, a test pedig, amiből már csak csont és bőr maradt s rajta az ünnepi ruha, a test csak szolgálta a szavaknak ezt a hallatlan laboratóriumát, nagyüzemét, tűzijátékszergyárát, birodalomteremtését, fejjel előre tehát a semmibe, nem lábbal, az csak a fejet magasban tartani segítette; a száj most keskenyen összeszorítva, holott el tudom képzelni, ajkai még álmában is mozogtak, ámbár amikor utoljára láttam őt, csak ritkán szólalt meg, hagyta, hogy Bogzával beszélgessünk, hiszen nem is tudtuk, hogy őt is itt találjuk, de aztán a virág az Anna kezéből az övéi mellé került az egyetlen és közös virágtartó edénybe, s így az övéi is voltak, és arra gondoltam, itt van ez a két költő a 413-asban, s még fél éve sincs, hogy én a 412-esben velük szemben feküdve – csak ez a hat hónap és egy fal választott el bennünket – azzal próbáltam visszatérni a szavakhoz, hogy Fundoianuról írtam A Hétnek cikket és a halottakat követelő történelemről, Fundoianu–Fondane-ról, akárha csak kettejükről, hiszen róla is szó volt, aki most már látja, amit mi nem, minthogy halott; ő az, akinek a régi Bukarest egy legrégibb utcájában tejcsarnoka volt, a Barátok temploma mellett, ahol vasárnap délutánonként a csíki és háromszéki háztartási alkalmazottak találkoznak, a Bărăției utcában, a tejcsárda, ahol a szavak felkelői, a felkelt szavak találkoztak és a román dadaizmus meg szürrealizmus botrányos zendülése kibontakozott és nem abszint, nem vodka – ó, René Crevel és Hlebnyikov, Rimbaud és Lautréamont! –, hanem savanykás, hűs joghurt, meg tejben puliszka mellett, és a tejcsarnokban Urmuz feküdt láthatatlanul felravatolozva, láthatatlan üvegkoporsóban, bizonyára lábbal a falnak és fejjel az ajtó felé, és mellén a golyó nyomán már nem szivárgott a vér, mert mind elfolyt a soszé egy bokra alatt, ahol szíven lőtte a szavakat; s oldalra fordítottam fejem, csak egy másodpercre rápillantva a halottra, akinek fejénél állok, tőle balra, mert hiszen élek még és mögöttem Huszár Sándor is fekete szalaggal a karján, ahogy őt hosszan nézi, mert szemben vele a halott átszellemült arca, és ki tudja, miken töpreng éppen, ebben a szavakként időtlen három, öt vagy tíz percben, amelyben az örökkévalóság elől szippantjuk el az állott levegőt, rápillantva a halottra, a halott kérdéseire, alighanem Huszár is kérdez mindenféléket, mint ahogy én is a magamét, s válaszul egy képnek kellene megjelennie képzeletemben, de nem jelenik meg, milyen is volt az az arc 1942-ben, amikor nála töltöttem bukaresti estéimet, nála és Médinél, aki nyugodtan ül odaát, túl a halotton, túl a szavakon, mintegy a szavak másik partján, fekete fátyol alatt, de arcáról az áttetsző leplet félig elvonva, mintegy a csak félig megfejtett szó homályát, sápadtan, nyűtten, szinte-szinte a megnyugvás mosolyával ajkán, hiszen ő régóta, legalábbis félig tudta, hogy aki itt most végleg mozdulatlan, a halál felé megy, birodalmába, a szavak határtalan fejedelemségében eltűnni, az Aranylakoma felé, mert ez volt az ő ura; és társa utolsó könyvének a címe, Aranylakoma, mely úgylehet az első igazi könyve volt, szavai nem éppen egyetlen, de egyetlen összefoglaló papírkertje, jó néhány esztendővel ezelőtt, az Aranylakoma; Médi, aki még tud valamennyicskét magyarul, még ha elfogytak is benne az anyanyelv szavai s helyettük román szavak csillagoznak immár halott fáraója mozdulatlanná meredt birodalmában; igen, háborús estéket töltöttünk együtt, itt Bukarestben, a régi város mélyén, s milyen vidámakat és tépelődőket, s ott volt Teri is, aki Párizsból érkezett haza, ahol Moro Giafferinek, Dimitrov védőjének volt a titkárnője, és aztán felesége lett George Macovescunak, aki ott volt velünk azokon az estéken, hiszen együtt szerkesztette a költővel a bibliapapírra nyomott titkos fővárosi lapot, a Szabad Romániát, és találkoztunk a Timpul, magyarul: Az Idő szerkesztőségében, ahol három barátom fondorkodott egy ország, a szavak és a nép véres honifasiszta elkótyavetyélése és a fasiszta megszállók ellen, ő, Macovescu és Miron Radu Paraschivescu, ő is meghalt; és eljött hozzánk Temesvárra is a költő, kertünkbe, könyveink, régi székely csempéink, bokályaink, képeink közé, nem kérdeztük Klárival, miért és ő sem mondta, tulajdonképpen más dolga volt, titkos, suttogva is az időben messze hangzó antifasiszta szavak közvetítése, de hát mindenki a maga titkaival, és meghalt Teri is, meghalt Klári is, és Médi most az urát temeti, aztán meg az ő szerettei: Fundoianu és Voronca messze haltak meg, meghalt Maxy, Claude Sernet talán él még s meghalt Tristan Tzara, aki 1946-ban valójában az ő vendége volt idehaza, no meg Brâncuși, kit barátjának tudott, ugyancsak messze haltak meg, és ugyanott elpusztult Victor Brauner, a festő, Marcel Iancu pedig a Földközi-tenger partján falusi „polgármester”, festőket toborozott e szirtes telepre, csak hiteleseket, akik művészekként tudják, mi a szó értéke, szerepe a fennmaradásban és a terror ellen: a fasizmus ellen keltek fel mind az európai irodalmakban és festészetben is páratlan felrajzás, onnan abból a tejcsárdából, hol Urmuz feküdt láthatatlanul felravatalozva; egy világ, mely egyre inkább kristályossá finomult e költő elméjében, hiszen néhány esztendeje ismét ír, azaz írt, egymondatos esszéket, nem aforizmákat, az „egyperces novelláknál” is sűrítettebb, elemésztő gondolat-birodalmakat fogott össze, foglalt bele egy-egy gyöngyszembe, mely után valóban már csak ez következhetett; a kétely: majd meglátjuk, ha meghalunk; de látja-e már, meglátta-e, fordítom fejem ismét arcéle irányába és a pálmaleveleken át, mik elfedik előlem a termet, Ion Vinea özvegyének arcát látom, Vinea is közülük való volt, Budapest feje fölött, Kassákkal ő talált kapcsolatra Bukarestből Bécsbe, és Kassák is halott, és ki nem halott, és halott Kahána Mózes, az ugyancsak hajdan Bécsben futurista emigráns, majd fél lábbal Bukarestben feltűnve székelyföldi osztályharc-regényt írni, mert az volt az ő szülőföldje, ha akarjuk, ha nem, ha elfeledjük, ha nem, és Bukarestben vele is találkozott, aki itt halott – épp amikor a Hat nap és a hetediket írta – és Virgil Teodorescuval s a többiekkel konspirált a két nyelven író magyar író, titkos román írói körben; mit tud a ma ezeknek a hajdan világot szavakkal szétzúzó hajdan-dadaisták és hajdan-szürrealisták merészségeiről, arról, ahogyan röhögve vitték vásárra a bőrüket a szavak szabad, de még csak elképzelt szivárványára pillantva, a Szellem Utópiájára, a huszadik században, s mennyi megvetéssel köptek a fennálló Rend puffadt, vértolulásos arcába, a fasiszta bicskásokra, ó, milyen elfogultak voltak és mennyire nem bölcsek; jutott belőlük egy egész irodalom, egész Európának; Huelsenbeck is épp most halt meg Németországban s feküdt a ravatalon alighanem azzal a röpiratával takarózva, amellyel egyedül magának követelte a dada-mozgalom paternitását, Tzarát mindenféle invektivákkal feje búbjától a talpáig felöltöztetve, de ez a halott itt szelíd ember volt, az invektívák a száján csengő hahotává változtak, fénylő harangszóvá; nem ismertem életemben vidámabb, többet kacagó s kacagtatóbb társaságot, mint e már dada-utáni barátaimat, senkivel soha többet, harsányabban nem mulattam, vidámabb nem voltam, és mennyi szeretet lobogott bennük, a lélek micsoda tisztasága, a Szellem micsoda tisztessége, mennyi gyengédség, s hogyan elmondani egyetlen mondatnyi esszében a tegnap éjfelet, még csak meg sem kísérelhetem, csak eldadoghatom, hogy este későn becsengetett hozzám Geo Bogza és Virgil Teodorescu és Jebeleanuról beszéltek egymás szájából a szót kapkodva, és meg nevettettek, és észrevettem, gyanakodva vizsgálnak, és félrevezettek, én is félrevezettem őket, nem mondtam meg nekik: Huszár Sándor telefonált épp érkeztük előtt, hogy „meghalt Roll bácsi”, a két nevű költő, mert Gheorghe Dinu Stefan Roll néven is ugratta a burzsoáziát és az Akadémiát, igen, rákban, a kórházban halt meg, nem mondtam meg nekik, tudják meg mástól, és ők sem közölték velem, hogy ma délben zajlik le a gyászszertartás, a reggeli újságból tudtam meg, gyengéden kíméltük egymást, s mindhárman azon töprengtünk, miközben színházat játszottunk egymás előtt, hogy tudja-e Jebeleanu, és röhögtünk is, és éjfél felé a soszén baktattunk, abba az irányba, ahol Urmuz tulajdon szívére sütötte a pisztolyt, nem máséra, és szembe jött egy hajdani tanítvány s nem egyedül, a sötétben nem köszönt, továbbsietett és jó néhány lépéssel arrébb harskacajba törtek ki ketten, nyilván mert mint a baglyok huhognak a koranyári fák alatt ezek a semmi praktikus hasznuk vének, akik előtt már se karrier, se fiatal szeretők, se pénz, se posztó, se kövér lúd, már csak beszélnek, nincs már semmijük, csak a szavak, az emlékezés, a gyász, a hajdan, a halottak birodalma, a szavak birodalma, de mit érnek a nem hasznos szavak, s a költő akkor már halott volt, már valószínűleg megtudta, hogy mi van azután, ha meghalunk, s azt hiszem, úgy halt meg, mint egy jó és szelíd kisfiú; szépen, csendben elaludt; két hét előtt a kórházban azt mondta nekem: „egyre vérszegényebb vagyok”, igen, elfogytak a történelemben az ő vörös vérsejtjei és meghalt ez az öreg is, még egy haszontalan, mint egy jó és szelíd kisfiú, úgy halt meg, pedig, hogy szerette, vedelte a bort, a fanyar vörös bort, s milyen pokoli tréfákat talált ki élete vidám és viharos folyamán a szavakat sokasítva, tékozolva, feltalálva, nemesítve és a csillagok közül a földre alárántva a szavak egy birodalmát, megteremtve pokoli tréfákat, olyat is, amelyben megelőzte Marlon Brandót és Bertoluccit, mert ő jutott eszembe, amikor pár hónappal ezelőtt Franciaországban láttam nem sok lelkesedéssel és mégis megrendülten a kétségbeesett Utolsó tangó Párizsban-filmet; ő nemcsak az életét vitte vásárra, írjam-e le, igen, leírom, az osztályharcban és költőként, de egy-egy felháborítást provokáló bolond gesztusért is mindent kockáztatott, jószerint, mert kételkedett a burzsoá vagy burzsoásodott józan észben és szabályban, tehát a város kellős közepén egyszer leeresztette a nadrágját az aszfaltra, kilépett belőle, mint most az életből is, és diadalmasan tovább vonult az aszfalton, diadalmasan mondom, ahogyan egy fáraóhoz illik és talán már e csíny idején arra gondolva, hogy ott, ahol majd megtudjuk, hogy mi van, ha meghalunk, ott pőrén, pucér lélekkel és pucér testtel illik megjelenni, hogy ne okozzunk fölös munkát a vetkőztetéssel az angyalszárnyakat felszerelő Raffaelnek, a festőnek – a reneszánsz is csak forradalom volt, mint ez a huszadik századi is, az avantgarde –; egészen biztos hát, hogy néhány óra múlva miután rászegzik a koporsó fedelét, levetkezik, hogy a végső elmúlás, a pőre csonttá válás előtt anyaszült, tiszta valóságában jelentkezzék a tudakozóban, ruha és papírok nélkül csont és bőr kisfiútestével, szája szögletében harsány kacagása előtti mosolyával, megkérdezni: nos, azonkívül, hogy most már szárnyas angyalka leszek az irodalomtörténet egy Raffael-festményén, mi van még, végül is tudni akarom, mit tudhatok meg azután, hogy végül is meghaltam… valaki megérinti a karomat, felriadok, hogyan, már eltelt volna három, öt vagy tíz perc, vége szakadt volna a barátkozás utolsó kis örökkévalóságának, igen, vége… a temetésre esteledéskor kerül sor egy Bukarest melletti községi temetőben, ez is milyen szép, milyen illő a költőhöz, esti szürkületben temetkezni, kívül a városon, messziről a tehenek bőgése hallszik, kutyaugatás, az országút felől pedig a tehergépkocsik moraja, meg szekérzörgés; esik az eső, este is esni fog, esti sötétedéskor esti esőben, esti lucsokban, esti csendben merülni el az esti földben, sáros göröngyök alatt, szavak nélkül, az esős szavak már elhangzottak, igen, a napsugaras szavak fáraójához illő temetés lesz ez, mert akárhogyan is, de ott a világ közepe, ahol a szavak mestereit elföldelik, tucatnyi, száz meg száz, egyre több világközepe, miközben a vidám tanítványok az eltemetettek szavait és emlékét gargantuai életrevalósággal fellakmározzák a toron, kacagva koccintanak, istenem, mondom még magamnak, ilyen a világ sora, ilyen volt mindig, s ha megmarad még valami a tor után a költők szavaiból, nincsen semmi baj, de hát kigyűjti majd össze az ő szavait, ezernyi feledett újságlapon bujkálnak az ő szavai is; ahogy hazaérek, fellapozom a régi Korunknak azt a számát amiben ő a román történelemről írt, emlékszem, villogó éleselméjűséggel, líra nélkül, kíméletlen ítélettel, dehogy is volt ő bohóc, marxista volt ő is bizony, és antifasiszta, kedves és feledékeny tanítványok… ismét megérintik karomat, a nagy erejű Huszár úr már elindult, töri előttem az utat a barátok közben áthatolhatatlanná sűrűsödött gyászerdején át, lám, itt-ott magyar arcok is, lám, lám, s milyen kevéssé vagyok józan, nem néztem meg órámat és most nem tudom, három, öt vagy tíz percig virrasztottam-e délben a halott költő mellett, miközben odakünn zuhog az eső; Huszár úr azt mondja, úgy tűnik, sokáig… nem tudom, és lefejtem karomról a gyászszalagot… ki lesz közülünk a következő, majd meglátjuk, ha meghalunk.
Megjelent A Hét V. évfolyama 21. számában, 1974. május 24-én.