Jegyzet egy lírai röplap fordításához
Hetvenöt éves lenne ez a román költő, a szónak ez a fejebúbjától a talpáig minden idegszálával fényérzékeny művésze: Beniamin Fundoianu. Aki Benjamin Fondane néven volt francia lírikusnak sem csekély ragyogású művész. És francia költőként is, román. Párizsi verseiben is a szülőföld drámai, de szelíd léthangulata, lágy táji szépségek képvilága – kora európai intellektuális lírájának csupa-lebegésébe oldva. Teljességgel huszadik századi költészet.
Hetvenöt éves lenne Fundoianu, ha nem halt volna vértanú-halált. A történelem legégbekiáltóbb genocídiumában s persze a hatmillió bűntelen civil áldozat végzetében rész az ő költői és politikai áldozata. Huszadik századi vértanúság tiszta és vádló modellje: egy erkölcsi példa mása, melyet a halál neme minősít politikummá.
A francia – nem, az európai – ellenállási mozgalom közkatonájaként bukott le 1943 novemberében. Párizs városában, ahol hamis papírokkal élt. Holott élhetett volna a tulajdon román vagy francia nevén, művét mentve délen, a meg nem szállt Franciaországban.
A mostani november kerek évszámú mementója az is, hogy Fundoianu-Fondane-t épp harminc esztendővel ezelőtt kerítették kézre. A Gestapo egyenesen a halálba szállította.
És november volt akkor is, épp most két éve, hogy ott álltam a párizsi Pantheon kupolás csarnokának egyik oszlopán márványba vésett neve előtt. Csupán bámészkodni léptem be oda, csak unalomból s nem tudva, hogy rátalálok Fondane-Fundoianu nevére. „Aux écrivains morts pour la France.” Desnos, Nizan, Max Jacob, Saint-Pol Roux, Politzer, Benjamin Fondane. Az emlékezés is megremegteti szívemet.
November. Most novemberben ünnepelték őt a fővárosi Román Irodalom Múzeumában. Egy Emléket, hajdani, füstté vált életet, a még füstölgőn pislákoló művet. A România literară kiadatlan ifjúkori verseiből közölt – egyidősek Tristan Tzara még románul írott költeményeivel. És közölt idézeteket e lap még idehaza füzetbe rótt, de meg nem jelent naplójából. A Contemporanul Geo Bogza itt magyarul is kinyomtatott lírai röplapját publikálta. És ugyanez újságban emlékezett rá a hajdan hírhedt dadaista Ștefan Roll – a Korunk történetéből ismert Gheorghe Dinu –, az első román avantgardisták mecénása: joghurtcsárdájában állandó meghívottak voltak a költők s piktorok. Nem abszint, e sűrű, savanyú, józanító és üdítő ital mellett szerkesztették bolond kiáltványaikat. Fundoianu is ott dőzsölt joghurtban és szellemben és franciásságban, meg új, teremtő-lázadó románságban. Józan részegségek a Kassák bécsi Májával és az aradi Periszkóppal párhuzamos időben.
Fundoianu román költőként leghaladóbb hazai kortársaihoz tartozónak vallotta magát. Az első világháború utáni fiatal román nonkonformisták és tagadók élén járt, ébresztőjük és mesterük volt. Európa költészetének kétségbeesésével szította bennük a skandalumot és a reményt. Avantgard-színházat alapított. A légüres térben azonnal megbukott.
Párizsban aztán egy tüneményes humanista körben tündökölt: az Europe lapjain. Minél rohamosabban közeledett Európa bukása, annál inkább. A neve ott csillogott Nizan, Jean-Richard Bloch, Aragon, Desnos, Dabit, Jean Cassou, Milosz, Michaux, Romain Rolland, Alain, Pierre Abraham, Jean Guéhenno, Soupault neve mellett: az évszázad első felének francia halhatatlansága. Az Europe magyar munkatársa Sinkó Ervin volt.
Az erkölcsi tisztaság, a francia ráció és ezer év irodalmán csiszolt stílusigény, ez volt az az Europe, melyet magatartása szerint túlzás nélkül nevezhetünk a Korunk testvérlapjának. Ez a szellemi rokonság néhány ezer kilométert áthidalva megérne egy komparatista dolgozatot: a Korunk bőviben szolgál tényszerű adatokkal. Sinkó írásai – a remek Don Quijote-esszé is – egyszerre láttak napvilágot az Europe-ban és a Korunkban. Vajon Benjamin Fondane és Sinkó Ervin ismerték-e egymást? A kérdésre már sosem kapunk feleletet.
A Korunk közölte az első magyar Fondane-Fundoianu fordítást. 1939 júniusában. Az átültető Gréda József volt. Egy akkor nem kevéssé megpróbáltatott, egy nem kevéssé szerencsétlen és boldogtalan országban néhányunk számára Kolozsváron, Temesváron, Váradon, Bukarestben, Iași-ban – való igaz, országosan nem voltunk effélék túl sokan – a kontinens sötétülő egén az Europe a fenyegetett szellem, a megtaposott humánum vigasztaló Cassiopeia csillagát jelentette. Akkoriban itt-ott látszottak a csillagok. Fundoianu nincs. Sinkó nincs. Az a régi Europe, az a régi Korunk nincs. Új idők új dalai és új énekesei vannak. Ám a fasizmus réme még nem tűnt el a világból.
Hitlerről szóló könyvek áradata 1973-ban, Goebbels naplójának 16 000 lapjából vagy ezer oldalnyi válogatás megjelenőben vagy már meg is jelent, Bormann feljegyzései. A Monde arról cikkezik, hogy Franciaországban aggasztóvá vált a rasszizmus. Az olasz kormány fasiszta szervezeteket kénytelen feloszlatni. Folytassuk-e?…
Chilében a rém géppisztolyos valóságba öltözött. Illik tudni, hogy Chile hadseregét Dél-Amerika poroszainak nevezik. Nem mától. A Hitler-csapatok 1945-ben egérutat nyert „specialistái” gondoskodtak erről. Fundoianu találkozott velük novemberben, amikor betörtek búvóhelyére, és papírjait kérték. Nem válaszolt, felkötötte sálját, felöltötte kabátját, és elindult a halálba. A rém hol itt, hol ott jelenik meg. Mennyből az angyal… A földkerekségen van még fanatizmus, cinizmus, erőszak, lágerek, tarkólövés, genocídium. Közelebb-távolabb, hosszabb-rövidebb háborúk. Mennyből az angyal. Fondane nincs. És ha lenne, nem grasszálna szerte a világban ez a rém?
Beniamin Fundoianu – Benjamin Fondane költeményeinek többektől magyarra fordított válogatása – Szász János vállalkozásában – nemrég látott napvilágot a Kriterionnál. Ki tudja, ki tudhatta még, hogy szavainak fénye arról a Cassiopeia csillagról érkezik, no meg, hogy arra a csillagra is az „édes és szelíd Moldovából” sütött fel, s ekkora kerülővel időn, téren át magyarul mai hozzánkig. Fundoianu átültetőinek hazai társasága figyelemre méltó művészi cselekedetet vitt véghez. Nyelvünk s e nyelvben kis irodalmunk tulajdon ékszerévé varázsolta ama Cassiopeia csillag egy fénykévéjét. – Bizony fájlalom, hogy nem lehettem Fundoianu fordítói között; nem rajtam múlott! – Minden lefordított költő, akár életében, akár holtában, a fordító nyelvét veszi fel: még egy nemzetiséget.
Ám ne mi dicsérjük rokon költészetekre válaszolni oly készséges, nagyon is lírai magyar nemzetiségi humánumunkat. Sem pedig anyanyelvünk szavainak felkínálkozását, e humánumunk különös képességét az emberiségi nyelvezet elsajátítására. Ki vette észre ama magyar Fundoianu-kötetke mögött az emberfüstfelhős történelmet? Beniamin Fundoianu hetvenöt éves lenne. A fasizmus réme nem tűnt el a világból.
Geo Bogza Fundoianut megidéző hittevő és megrendült sorainak szabad magyarításával – mint a magyar Fundoianu-kötetkével is – mindössze jelezni kívánjuk, hogy fejünk búbját még süti a Cassiopeia csillag fénysugara, s hogy az antifasizmus jegyében nemcsak a román – francia – európai szó művészének emléke előtt, de a költőben kiegyenesedett homo politicos etikai glóriájának is hódolni kívánunk. Politikus irodalom vagyunk. Politikus irodalom vagyunk. S Fundoianu-Fondane, tudjuk, régóta rokonunk. Édestestvérünk az írás szépségében, etikai felelősségében, lázadásában minden ellen, ami antihumánum, barbár erőszak és érzéketlenség az egyén és a népek, a test és a lélek, a szépség és az erkölcs, a nemzeti lényeg: az emberjog szuverenitása iránt. A mi közös antifasiszta humánumunk sosem volt divat, sem taktika. Inkább Szókratész végső itala, mint vizet prédikálni és bort inni. Ámbár – voltak, akik Galilei mutatványában találták meg a gondolat fennmaradásának fogását. Veszélyesebb kaland, mint Szókratész pohara. A fasizmus még annyira sem belátó, mint volt a kíméletlen Szent Inkvizíció. Az antifasizmus nem választotta szét az övéit, megteremtette a különbözők és a különbözésükben magukra maradottak szövetségét, életre-halálra összeköti őket. Az élőkbe oltja a magányos holtakat. Szükség van rájuk. Mi máig álljuk a régi erkölcsi szövetséget. Tehetnénk-e egyebet, barátaim, a Cassiopeia sugaraival a fejünk búbján és a történelem parazsával meg üvegcserepeivel mezítelen talpunk alatt? Ujjaink közt tollal a szűzfehér, a mocsoktalan papíron, az űrben a nem érintkező csillagsugár és üvegszilánk meg parázsmező között, ami ez az évszázad. Mi is: „olyan korban éltünk”.
Milyenben is élhettünk volna, ha nem ugyanabban, amiben közelebb-távolabb az Emberiség? Alternatíva nem volt, nincs. Kibúvó nincs. Az elszigetelődés ellenkező előjelű résztvevés.
Hittük, mi is hisszük, hogy a fegyverbe öltözött vagy az olajozott, sima erőszak ellen is megfogalmazott József Attila-i szép szó, a Költészet: a humánum életre-halálramenő vállalkozása. A fasizmus réme jár a világban. Fegyverekkel, könyvekkel és nemes eszmék szókészletével kendőzött hamis, félrevezető és beugrató szavakkal.
Aki nem hiszi, kérdezze Pablo Nerudát. Válaszol. Akárcsak távolabbi időből Fundoianu-Fondane. Még messzibbről József Attila. És közel-távol mind a többiek. Beláthatatlan halálkerengés a huszadik században. József Attila, a magányos, kést ragadott, hogy szeressék. Mi köze ennek a történelemhez? Ez is a történelem: a hiány.
Nekünk, romániai magyar költőknek, férfiainknak a Szó és a Gondolat erkölcsében, Fundoianu-Fondane nem kevésbé kedves, mint Garcia Lorca, mint Radnóti, Bálint György és Szerb Antal, vagy akár Kovács Katona Jenő, Korvin Sándor és Salamon Ernő – még sorolhatnám! – , akinek ugyancsak európai fényerejű antifasiszta magyar szegényember-költészetébe táncosan belelejt, belemuzsikál a gyermekkora kis világának nyelve, beleszőve a Gyergyói-medence idiómája. Mely ilyképpen vált az antifasizmus ritmusává és hangzásává. Az agyonvert vagy agyonlőtt zsidó ceruzája hegyén, ajkán, a barátja, Brassai Viktor hangján a székely idiómának a költő szavaiba, hanglejtésébe ivakodott emléke: mint magyar és internacionalista antifasizmus. Mint a moldovai Herfa emléke a hamis papírok mögé hiába rejtőző Fundoianu tolla hegyén, száján, lírai nyelvezetében, lágyan lebegő szomorúság, az elsőtől az utolsó rémületig.
Mi is olyan korban éltünk! – felelhetjük Geo Bogzának. Ugyanabban. Olyanban tehát, amikor közülünk sem kevesek sorsának ugyanaz volt a minősége – a politikum – , akárcsak Geo Bogza, a román költő sirámában a közös valóságba visszajajgatott, visszazsoltározott Fundoianué.
Bizony letettük a garast. Sokszorosan. Egyszerre külön és együtt. Ilyen az antifasizmus, egy dialektika: egyszerre együtt és külön, mint az európai költészet nyelvei. Mellünkre telepedő nehéz éjszakákon, amikor nem láthatók a novemberi ködök alól a csillagok, messzire elkerül az álom: valahol a köd és a Cassiopeia között imbolyog, mint ezen az éjjelen is. Lelkiismeretfurdalást érzek: örömöm tellett benne, hogy életben maradtam. A tekintet nélküli fanatizmus nyomán minden vak erőszak fasisztává minősül.
Írtam mindezeket azután, hogy a vak erőszak elmúlt évtizedek mögül nyúlt ki életem után, írtam 1973-ban, álmatlan novemberi éjszakán Geo Bogza sirató énekét át- meg átkutatva, írtam ezeket a térdemen, egy kórház negyedik emeletén, ahonnan egész új városnegyedekre látni akkor, amikor nincsen köd, ám most odakint köd van, a padlótól a mennyezetig érő ablakon át nem látható ezen a novemberi éjszakán a Cassiopeia, kint köd van, és üvöltő szél cibálja gyapját. Mi olyan korban éltünk. Onnan nyúl ki utánunk a halál. Elcsitíthatjuk lelkifurdalásunkat, de utolér. És találkozni fogunk Fundoianu-Fondane-nal, vele és a többiekkel, hírül adni; a rém még mindig grasszál. Könyvekben. Szavakban. Diverziókban. Szemfényvesztésekben. Helyenként talpig fegyverben. Helyenként pedig háború van. Mit ért Fundoianu halála? Elalvásig van ezen mit töprengenem. Mégiscsak beveszem az altatópirulát, amitől irtózom. Reggel fél hét. Hajnallik. November vége felé reggeli fél hétkor hajnalodik. Következik december, a hó és a fagy.
Néha egy-egy név olyan dimenziókat teremt bennünk, mint maga a Költészet. Néha egy-egy szám is.
Mint most ez a hiányt idéző, félelmetesen hideg 75.
Geo Bogza: Fundoianu
Hogy Moldovában szüless, az édes, a szelíd Moldovában…
És, hogy Auschwitz tűzbugyrában végezd.
Hogy megannyi szőlőhegy és kaszáló felkentje, Te, Moldovában szüless,
a Beszterce és az Ozana zúgásában… És végezd Auschwitz füstfellegében.
Hogy Moldovában szüless, a szelíd, az édes Moldovában: – Nem tudom,
más miként van vele, de én ha a tájra gondolok, amelyen születtem… És
hogy ott végezd, Auschwitz kemencéiben.
Hogy Moldovában szüless, az édes, a szelíd
Moldovában: – Búsan búgnak fakürtök estende, a dombon… És hogy
Auschwitzban végezd lángok közt, füstben.
Hogy Moldovában szüless a költészet kegyelmével: –
A kisvárosban esőszag, ősz- és szénaillat szállong…
S hogy Auschwitzban végezd, tűzpokolban…
Mi oly korban éltünk, amelyben egyikünknek ez volt a sorsa.
Ó, Sors, kinek esztelen kegyetlensége, képtelensége nem mérhető semmivel.
M. J. fordítása
Megjelent A Hét V. évfolyama 1. számában, 1974. január 4-én.