Elmondtam már Földesről a magamét. Akkor ki sejthette volna, hogy magában hordozza a fellebbezhetetlen pusztulást? Alaposan össze kell szednem magamat, hogy fegyelmezetten írjak róla. Nem, nem akarok búcsúzni… Korántsem vagyunk olyan gazdagok kritikusokban, hogy távozásával ne maradna utána betölthetetlen űr. Az irodalom tudós és művész marxista értője volt, aki maholnap három évtizedes új irodalmi szakaszunkban, épp marxistaként, a mű benső értékeiből bontotta ki a maradandót, hogy elválassza a veszendőtől. Újabb szóhasználatunkkal élve az alkotó marxizmus útjain járt – előfutárként –, s ekképp azonosulhatott egy nyitott esztétika biztatóbb filozófiai világával, ám épp ezért, mindig a történetiség viszonylatai között kutatta fel a műben az immanens esztétikai értéket mint állandót. Az irodalmunkról alkotható tisztább kép megteremtésében eligazítóak a vizsgálódásai és értékelései.
Mondom, össze kell szednem magamat, nehogy szabadjára engedjem személyes és gyengéd érzelmeimet… Épp, mert miközben ő az ész és tudás objektivitására törekedett, annyira személyes tudott lenni. Egymással való kíméletlen összeütközéseink és talán nem haszontalan egyetértéseink is ebből fakadtak. Kíméletlenek voltunk egymás iránt, és soha senki szebb lapokat nem írt le rólam, mint ő. És azt hiszem, nekem is sikerült némileg Földes Lászlót megfogalmaznom. Nem az indulati elzárkózás, a dialógus segített mást megértenünk a dialogizálásnak kedvező időben. A dialógust az az idő kikövetelte belőlünk.
Földes elégett, szenvedélye égette el. Így gondolkozott, így írt, vitatkozott, érvelt, Így élt. Mindig kihívóan. Nem is halhatott meg, csak fiatalon. Gondoljuk el: ötvenévesen! Egy nemzedék históriai tragikumát hordozta magában, s hogy mi ez a tragikum, az irodalomról esztétikailag szólva, ő lett volna hivatott megírni. Több barátja volt, mint ellenfele. De íme, elérkezett számára is a pillanat, amelyben végleg elnémította ellenfeleit. Fizikai nem-létével immár fölöslegesek az ellene való indulatok. Marad a mű, az, ami az őt sem elkerülő rövid lejáratú változókkal ellentétben, azok fölé kerekedve, gondolatilag még hosszú ideig állandó. És milyen remek stiliszta volt!…
Most már Földes László is a Romániai Magyar írók sorozatának polcára kerül, a három Gaál Gábor-kötet mellé a tanítvány könyve. Irodalom-erkölcsi, szocialista és nemzetiségi kötelességünk ezt a végső kötetet mihamarabb megteremteni. Ez még az elégtételhez tartozik, amiben az utóbbi évek folyamán része lehetett, miközben vannak persze dolgok, amiket sose lehet meg nem történtté halványítani, akkor sem, ha elemészti őket a feledés. Földes az effajta feledékenység ellen háborúzott. Kényelmetlen, zavarba ejtő kritikus volt… A tulajdon megörökítésével törődött persze a legkevésbé. Más dolga volt: másokról, könyvekről írni és égni, a szöveg mögötti világot felfedezni és égni, csatázni, veszíteni és égni – és mindehhez, ha épp nem káromkodott, kacagni. Persze, gyakrabban leplezte lelki gyötrelmeit nevetéssel, élccel, mint amennyit szív szerint, valójában kacagott.
Így alkotta meg kritikai életművét és teremtette meg véglegesnek önmagát, anélkül, hogy erre gondolt volna, hiszen nem hitt a véglegességek dogmáiban, mondom, marxista volt. Egyedül a halál fogott ki rugalmas és fürge kategóriáin, esze élességén, telibe találó kritikusi dialektikáján, friss és áradó és szigorú stílusán, szelleme és kedélye lobogásán, ami maga volt az élet: az irodalom élete. Egyébként a nagy önpusztítók közé tartozott.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 2. számában, 1973. január 12-én.