Irodalomról írván – miről is dadoghatnék mégiscsak íróként, ha a mi életünkről, valóságunkról, sorsunkról van szó –, ismét és mindig irodalomról és elsősorban a mi sajátos romániai magyar irodalmunkról, nemzetiségi tudatunk formájáról, amely eredményeivel mintha-mintha épp most törne önmaga fölé, ki önmagából; mi lehetne fontosabb a felőle való gondolkodásban – s talán épp, mert ez édes tulajdonunk iránt aggódó szeretetünk érzelme, mi lehetne fontosabb –, mint értelmességre és ésszerűségre törekednünk a figyelmeztető, realista iker-kategória jegyében: érték és mérték?… Ezt nem én fogalmaztam meg s ez nem rögtönzés. A megfogalmazó: a törhetetlenül ésszerű nemzeti érzés a szélesebb Európában, az európai egyetemesség humánumának cselekvésre törő gondolataként. A megfogalmazó századunk legnagyobb német mesélője és lelkiismerete: Thomas Mann. Akivel József Attila lélekben, eszméletben, de halála esztendejében fizikai valóságában is kezet fogott. A figyelmeztetés: érték és mérték, épp mostanában harminchárom éve hangzott el, s ez azért oly pontosan emlékezetes számomra, mert a „Mass und Wert” elhangzásának momentumában tüntetett ki engem is kézszorításával az európai kimondó, Küsnachtban, egy senki és semmi, romániai kisebbségi, fiatal magyar írót – huszonnyolc éves voltam akkor – támaszként és vigaszul: az emberség nem veszhet el.
A két egymástól el nem szakítható szó – mérték és érték – a goethei dimenziójú szellem svájci emigrációjában röppent fel; miközben érték és mérték a csakhamar vonatkerekek alá zuhanó költővel együtt benső száműzetésben sínylődött. Soroljuk-e, hogy azonos benső száműzetésben élt és írt a román Geo Bogza – és hány társa emigrált! – és a kisebbségi magyar Gaál Gábor marxistaként és realistaként; és élt és írt volna – ez nem kétséges! – a franciás humanista kisebbségi magyar Kuncz Aladár – nem marxistaként –, ha szegényedésünkre oly korán el nem hagy bennünket. Az érték és mérték hívása és kihívása az embertelenségig, a nemzeti katasztrófákig fokozott nemzeti hatalomillúzióknak az erőszakká válása ellen hangzott el akkor a jobbik nemzeti érzület tisztaságának, azaz értelmességének és ésszerűségének, tehát a nemzeti és az ettől el nem különböztethető emberiségi humánumnak a megmentéséért.
Azokban az években mi itt sajátos nemzeti kisebbségi humánumunkat védtük, a fenséges, de meggyalázottan vérző egésznek ez ostromolt kicsinyke, de szerves részletét, amelyet az előretörő fasizmus veszélyeztetett. Európát, a teljes Európát ugyanazok a sorskérdések gyötörték, és semmivel sem kevésbé lázasan s nem kevésbé a kétségbeesésig megfeszülten, mint itt Romániában bennünket, baloldali radikálisokat, polgári humanistákat, avantgardistákat – románokat, romániai magyarokat egyaránt, külön is meg együttesen. Akárcsak egy lépéssel arrébb, a nyugati erődvonal mögött József Attiláékat, ha lehet még vadabb „nemzeti” és szellemi terror alatt. Akkor igazán indokolt, konkrét, valóságos veszélytudat marcangolta a Duna mentén a lelkiismereteket. Akkor igazán s valóban pusztulás fenyegetett nemzeteket, s nemcsak a magyart s nemcsak a romániai magyar nemzetiséget. S hogy a magyar veszélyeztetők léteztek, voltak, pusztító hatalmat, osztályhatalmat, nép- és osztályelnyomást gyakoroltak, hogy politikájuk imperialista volt, s hogy mit tettek, hogy mi bűnt követtek el a nemzet és a romániai magyar nemzetiség, a nép és a szellem ellen, ezt, mindazzal együtt, amit más népek ellen elkövettek, mindezt ugyanúgy nem moshatja ki agyunkból, emlékezetünkből semminő illúzió, akárhol ágál is, mint a mások azonos minőségű bűnére való emlékezést sem.
A megvadult nacionalista szenvedélyek, a rasszista, fasiszta nemzeti őrjöngések láncreakciószerűen gyújtották egymást országonként. Soha többé, soha többé!… S nem egy írónk gondolkodásában, kontár politikai ágálásában keserűn tapasztalhattuk akkoriban, épp közös népfronti erőfeszítéseink szellemi valósulását követően, az egyetemes veszély közeledtével egyenes arányban kiütközőn – a mérték és érték, az értelmesség és ésszerűség szétfoszlását. S maradtunk a végzetes illúziók kiváltotta nemzeti opportunizmustól megtizedelten írók – irodalomban, társadalomban – munkásainkkal, szegény szegényparasztjainkkal, kisembereinkkel, hozzánk űzött, sehol sem honos értelmiségiekkel, s ne feledjük, a román népben és szellemi életében testvéreinkkel: védeni az elárvult és ostromolt mértéket és értéket, az értelmességet és az ésszerűséget. Igenis írókként, az elszánt és megkísértett és ellenálló lelkiismeretek végső s utolsóknak szólni köteles és szólni képes maradék hadai között, ha meghurcoltan s defenzívában is – mily könnyedén röppent el már akkor, de később is, talán ma is a homloknak irányított éles kő: „nemzetáruló!”, s ma talán olyanok kezéből is, akiknek homlokát akkor ugyanez az ütés sebezte! –, ámde nemcsak kommunisták, szocialisták, avantgardisták, de polgári humanisták és népi realisták, mi több: patinás liberálisak is a fasizmustól való elnémíttatásig sem mondva le a mérték és értékről: a nemzeti kisebbségi humánum erkölcséről.
Mert mi más szellemi mentenivaló akadhatott volna még abból a szót torkunkra fojtó totális szennyből, mint az egyre fogyó erkölcs? A mérték és érték, az értelmesség és ésszerűség erkölcse. Nem ma találjuk ki tehát ezt az erkölcsi mércét, s nem valami kompromisszumként nemzetiségi gondolati és irodalmi vitáinkban magunk között. De ma új koordináták között kerül gondolataink élére: mérték és érték. Mérték és érték egy új, korszerű kibontakozás útján. S mert immár újra nyíltan tépelődhetünk önmagunk, egy mai szintű nemzetiségi önismeret megfogalmazásán, illúziók nélkül és illúziók ellen, realista módon mérvén fel nemzetiségi létünket, szerepünket írókként mindenek előtt, s egy valóságban – konkrét társadalmi, történeti, tudati, politikai valóságban – élve a feladattal, ami az e valóságból, ennek demokratikus és humanista, szocialista és emberségi követeléséből reánk hárul. Reánk, épp írókként, gondolkodókként s éppenséggel műveinkben, a leírt, hátsó gondolat nélküli, tiszta szóban a romániai magyar nemzetiségi humánumért. Tudva, hogy a mi reális kettős felelősségünk: a felelősség önmagunkért, nemzeti személyiségünkért, és ebben a román nemzet és a nemzetiségek közötti jogegyenlőség alapján és szellemében a közös felelősség azért a demokratikus és humánus testvéri sorsközösségért, amely az emberi méltóság kibontakozását biztosítja s cselekvésre ösztönzi.
Mert az emberi méltóság ma korántsem azonos a tegnapival, még kevésbé a tegnapelőttivel. Ezért a mai lehetőségért mindannyian, nagy és kicsiny, neves és névtelen, románok és romániai magyar nemzetiség egyaránt keservesen megszenvedtünk, megkínlódtunk a történelemben. Vagy ezer éve együtt élünk… S persze a holnapért együtt fogunk kínlódni tovább. Hiszen az emberi sorsból, ami társadalmi sors is, ki nem bújhatunk, akárcsak a bőrünkből nem. Ha lehetne – erkölcsre, humánumra már nem lenne szükség, nem maradna egymás közt mit tisztáznunk, s épp a mérték és az érték nevében nem. Kitűnő könyveinkkel, amik pedig épp a magasabb humánum alakulásáról adnak hírt s nem akármilyen művészi teljesítményként, e remek regényekkel, lírai kötetekkel, tanulmányokkal, csak úgy odébb állva az emberi méltósággal járó felelősség elől, mihez is kezdhetnénk még? Az illúziók a valóságban elérhetetlen Paradicsom utópiáját vélik talpuk alá gyűrhetőnek. Marx világfelforgató gondolati ereje épp az volt – a világ, a dolgok megváltoztatható voltának bizonyításaként –, hogy az utópiát könyörtelenül visszakényszerítette az – épp mert emberi, mert társadalmi – ellentmondásos valóságba, és ekként segítette az emberi gondolat és cselekvés emberivé válását. Mi egyebet akarhatnánk mi, romániai magyar írókként, hozzánk hasonló román írótársainkkal s más nemzetiségűekkel, a valóság, a történelem teremtette gondolati, érzületi közösségben, amelyben együtt élünk? De még más országok íróival egyetértésben is. Mi más úton tölthetnénk be nemzetiségi és romániai, sőt emberségi feladatunkat, s abban a tudatban is, hogy ehhez, mert a nyitott marxi, a nyitott lenini humánum ma világszéles, emberiségnyi, nem kell feltétlenül s mindegyikünknek megvallottan kommunistának lennie, azokként létezzünk hát, amik anyanyelvünkben és jobbik nemzeti hagyományunk, de épp a román néppel való testvéri hagyományaink szerint is vagyunk – egyaránt az emberiségért is felelősséggel – a nagyvilág e tenyérnyi helyén, amelyen az emberi méltóságért – méltóságunkért – az élelmességért és ésszerűségért gyötrődünk magunk is. Nem utópiáért. S legeslegkevésbé véres utópiákért, és mindenképpen a nemzeti elfogultság, gyűlölet, és minden antihumánum ellen, a mérték és érték realista ikerkategóriájának igényével.
Megjelent A Hét I. évfolyama 1. számában, 1970. október 23-án.