Egy kerekasztalnyin, épp annyian futottunk össze a restaurált árkosi kastély nyerstéglafalú, boltíves pincéjében, s hirtelen, nem is tudva mire, hacsak nem író-olvasó találkozóra, író-olvasó írókkal. Vannak ilyenek is. Szentgyörgyi fiatal írók, közéjük kerekítve az újkönyves és premierre készülő Veress Dánielt, s láthattam végre szemtől szembe a remek fiatal kolozsvári prózaírót, Bodor Ádámot; no meg néhány fővárosi arc, A Hét Huszárja/ Földese, és a Kriterion Domokos Gézája. Egészében, s együtt eléggé friss szellem, s így együtt nem is tudva pontosan, mi vagyunk-e Stanca párttitkár kastélyi vendégei, avagy ő az íróké. Ami mindegy is volt elvégre, mert hiszen az este héttől – éjfél után kettőig – vitában ő vetélkedett Dali Sándorral, a honhagyomány-című „Tükör” főszerkesztőjével, meg a mégiscsak rendező, mert mindeneket összeillesztő Sylvester Lajossal abban, hogy bizonyítsa: szép-szép az irodalmi okoskodás, a szülőföldi aprómunka minden.
A háttérben, tisztes székely szokás szerint a feleségek. Csupa szépasszony-válogatott-virágszál. S csupán a színház keménykötésű igazgatónője közöttünk, költőnket biztatgatva, Farkas Árpádot, csak bátran; de bátor ő amúgy is. Ő „szállt be” elsőnek, s vallomásosan a vitába, nemzedéki felelősségrevonással, amiben csak biztatni tudtam…
Amikor aztán félidőben a füsttől és az érvek sűrű szikrázásától már nem fértünk a múlti fejedelmi időkre emlékeztető, de rusztikus, mert keleti, s ezért alacsony pinceboltívek alatt – ám úgy lehet, borpince volt az igazából hajdanán –, az emeleti magas mennyezetű, tágas és modern tárgyalóterem párnás karosszékeibe süllyedve folytattuk. Akár egyfajta angol klubban. De mégis Árkoson. Hová egy fejedelmi leánysarj, a romantikus Sturza bojárkisasszony jött feleségül a czímeres-koronás székely földbirtokoshoz, ebbe a kastélyba. Az is együttélés volt, nem kétlem, a szívé is, de a magyar-román feudális földbirtokosságé is. Azóta mégiscsak történt hát itt valami vigasztaló a történelemben, a mindenit!…
Folytattuk ilyképp, s levegősebben, a lélek ablaknyitogatását egymás felé, ámbár ezek az ablakok – írók vagyunk, nem lustos csikaszok! – tulajdonképpen mindig is egymásra tárulkoztak, egymás nézeteire figyelően, akár gyanúval vagy hiúságból, akár felelősségből kémlelve egymás kertjét, határát, s ezúttal is, egy nem éppen régen megjelent hazai magyar könyvünk okából és ürügyén. Mert arról a könyvről esett szó a kastélyban és semmi egyébről. Ha ez valakit éppen különösebben érdekelne…
Jelenlévő szerzőnek, aki különben fóbiásan menekül, ha szó esik valahol személyes felelősségű kötéltáncairól, amilyen különben mindenkinek az irodalom – van, aki szívesen illegeti magát –, gátlásos szerzőnknek kedvére való volt ami ahogy történt, s ezúttal el is feledkezett effajta lelki görcseiről. Belemelegedett a hangos együttgondolkodásba… A fülek kipirultak, a szemek ragyogtak, a szavak szépen átizzottak. A hajlékony, mert fiatal értelem és a rugalmas feleletkeresés, a kérdezés és a kísérletek válaszolni, a kétely és a nem megelégedés kitakarta szépen kinek-kinek tulajdon benső írói, gondolkodói világát. Ám a gesztusokat mégis a tapintattal egy bokorban született diplomáciával kiformálva. Röviden: semmi parlagiság, semmi kocsmaiság, sem olcsóság, se bennfentesség.
Elvek kerültek terítékre, kímélet nélkül, de eleganciával, nem nevek. Sorok írója mellének meg éppenséggel az a kérdés szegeztetett, mit gondol a székely irodalomról, minthogy az a rossz híre járja errefelé, mintha nem szeretné a székelyeket. S ez is alighanem azért, mert egész irodalmunkat szereti, s ezt nem győzi kritikailag ismételni. Nem volt tehát miért mosakodnia. Nem is mosta kezét Pilátus lavórjában, ő ártatlant keresztre nem küldött, még latort sem. Ő maga, s a messzibbről berobogott vendégek a segítségére sietve, köztük deli szál székely is kettő – íme, micsoda bukfencek vitákban! – bizonygattuk, hogy a Tizenegyek óta, s épp az utóbbi másfél évtizedben különösen, igenis feljött egy székely irodalom, egy székelyek irodalma, legalábbis egy kis csillagseregnyié, de a fiatal itteniek épp székelyekként, s épp azt bizonygatták a különben kevés szavú Veress Dániellel egyetemben, nincs székely irodalom; kihevülten tagadták, hogy léteznék efféle, mondván: csak irodalom van. „Miért nem írod meg?”… Hátha megírja egyszer Veress Dániel, vagy más, nálánál is ifjabb.
Mert ki kell írniok magukból ezt a komplexust, mert mintha egy el sem hangzott egzisztenciális vád ellen bizonykodtak volna, egy gyanúsítás ellen védekezően. Még egy gettótraumatizáltság? Egy szigetlét gátlásai? Félelem a bezárkózás provincializmusától; s mert a bezárkózás kirekesztés? Milyen egészséges félelmek!… Egyébként miért lenne feltétlenül és csak pejoratív a ténymegállapítás, hogy van székely irodalom, vagy székelyek irodalma, az ütemnek, a szó, a kép, a gondolkodás módjának, a hangnak, a szótárnak egy különössége, amikor van jeles városos, sőt már nagyvárosi irodalmunk, munkásosztály múltú micsoda memoárírásunk, de még avantgardizmusunk is.
Amit épp most vesznek ostrom alá olvasói vitán az Előrében, bizony némely hozzászóló elég siralmas nyelvtani fogalmazásban ahhoz, hogy az irodalom demokratikus szerepét illetően érvként hasson, ami nem érv, csak indulat. No de ilyen is van vitákban, s remélhető, sőt valószínű, hogy a végeredmény nem teszi magáévá a naiv kiátkozó szándékokat. Elvégre irodalmunk nagyjában-egészében épp a szocialista demokratizmusért állt helyt, modernségével egyetemben, s még úgy is, hogy ennek az írónak nem tetszett amannak szelleme, vagy amannak ezé. Ami a zenében a fület zavarja: bizonyos régi hangok, épp azok, amik a szocialista szellemi demokráciához disszonánsak… Elvégre csak áramlatok tehetik ki az egészet. S ha valamelyik, hát szocialista múltú áramlatunk lehetne a legsérültebb tudatú – azon verték el a port leginkább –, de nem az, s egyszerűen azért nem, mert a mai nem azonos a tegnapival, még azzal sem, ami a mai emberségének előzménye… Valahogy így van ez a miénket környező legközelebbi, a román irodalomban is, és ugyanakkor persze másképp, s jól esnék hallásunknak, hogyha hazai magyar sajtónkban, az Előre némely túlzó hozzászólásait is értve, az a dolgok mélyét kereső vitahang lenne gyakoribb, amit a román irodalmi sajtóban észlelünk…
Romániai magyar literatúra vagyunk. Ekként tágult, fordult kerekasztali figyelmünk a körülvitatott könyvről – úgylehet Ady miatt is – az Igaz Szó nagyváradi száma felé, örömmel, gonddal, hogy az ország odafenti sarkában is fellángol az ablakokban a fény: az anyanyelvű kategória szellemi hagyományának folytatása, – művelhető irodalomra. S minthogy irodalomról beszélünk, egy bölcs politika szép eredménye az a lámpagyújtogatás, az igény jelzése: egy korszerű nemzetiség-politikai koncepció a beérlelője és életre hívója, felkattintója a fénynek. S miféle igény? A nemzetiségi művelődés korszerűen humanista nemzeti tartalmának anyanyelvű, szocialista önmegvalósításra törő igénye. Pislákolón, balogul? Mindegy. Megjelent fiatalokban, kikhez képest itt e fotelekben, ez ide, Szentgyörgyre sereglett fiatalok: tisztes veteránok… írókként hangzanak itt is, ott is a vallomások, közösen vagyunk felelősek az anyanyelven leírt szép szóért, az értelmességért; értelmes szellemi és emberlétet akarunk, értelmes együttélésben, értelmes államban.
Tőlünk is ezt akarja a létünk, az együttélés, az állam és a szocialista politika értelmessége. Aminek mintha nem is lennénk mindig s kellőképp tudatában, mert különben honnan a komplexusok, a gátlások, bezárkózások szigetlétbe? S persze a történelem nem maximálisan egyenletes ketyegésű, finom Omega óraszerkezet, de változó ritmusú emberi mű és sors, emberi sors. Akárcsak az irodalom, mely nem egyetlen íveléssel emelkedik az Olümposz halhatatlanságának felhőtlen s minden viharok fölötti örök és napfényes csúcsaira. Homérosz Ulisszesze viharos vizeken is hajózott…
„Nem hiszek a mennyeknek országában” – bátorkodtam eretnekeskedni pincében és fotelben… Mi kell több mégis bizonyítékul realizmusunk felelősségére – írók vagyunk, humanizmusra kötelezettek –, mint éppen az az irodalom, amelyet produkálunk, ez az együttélő, konstruktív párhuzam a román irodalom gondolataihoz, gondjaihoz, értékeihez, itt, s nem másutt, s Európa e szögletében, ebben a pillanatban épp az árkosi szimpózium fókuszában is, tudva: Európa vagyunk, ha erről Európa nem tud, akkor is. És irodalomként mindenképp elkülönülőn az említett újfajta kiátkozó pártolástól, aminek ajtót megint csak némely íróink nyitottak, nem éppen fiatalok, mégis emlékezők: milyen jól kidobbantották a dogmatizmus csürdöngölőjét annak idején, s parlagiságukat Hajdú Győző utasította vissza az Igaz Szóban közölt Olosz-interjújában. Igaz, kiátkozásaik elrikkantásának a demokratizmusra hivatkozón előbb helyet adva…
Az árkosi este maga volt az eltérő hangok civilizáltsága, a vitázó szellem nyugalma, és az irodalom méltóságteljes bizalma önmagában… Mert mindössze ez történt Árkoson, a kastélyban és semmi más, mindez, nem is tudom, hogyan, mindenféle szervezés, agyonszervezés nélkül, egy könyv hívására és kihívására, s nem mintha ez lenne első ilyen könyvünk, ez az utóbbi négy-öt évben csak a szerény egyik…
Felnőtt, újra felnőtt irodalom vagyunk. Civilizált irodalom. El is hangzott Árkoson: efféle Helikon kellene. Azaz, olyan, mintha lett volna, ami nem lehetett hajdan, Helikon, hol a Korunk szegénylegényei is jelen lettek volna, ha lehettek volna… Kemény Jánost nemrég temették, az Olton fennebb, a Maros mentén. Amikor ő 1937 tavaszán Temesváron írói s jólnevelt felolvasást tartott, nálam szállt meg, kis manzárdlakásomban; egy penetráns, sziguranca-ügynökösködés gyanújától körüllengett revolverlapban pedig azt írták rólam: az úri kommenista, az álkommenista a báró urakkal fajtalankodik, lássátok, ím, proletárok, hogyan árul el benneteket, az osztályt a befurakodott intellektüel, a betyár. Épp akkoriban készült a Vásárhelyi Találkozó. Azt valóban szerveztük. Mármint mi, kommunisták, írók, értelmiségiek, munkások, együtt nem kommunistákkal, székelyekkel és nem székelyekkel, emberek – az embertelenség ellen, az emberségért. Az ad hoc árkosi szimpózium is csak az emberségért törte magát, este héttől éji kettőig. A mindenkinek lakható szocialista emberségért…
Megjelent A Hét III. évfolyama 2. számában, 1972. január 14-én.
