Salom!, békét!: az utolsó szó, amivel a beépített és megművelt bibliai kőpusztaság szélén elterülő Lód repülőterén az Alitalia Boeing Aircraft Co. gyártmányú gép előtt megtorpanó kék autóbusz magától kitáruló ajtajában egy igazán szép vöröshajú mosoly: a légiutasok utolsó (szent)földi kalauz-kisasszonya elbúcsúzott a rakomány amerikaitól, akik közé bennünket is elkevert a sors szerepét magához ragadó Dávid-király-utcai légiutazási-iroda Jeruzsálemben és 35 fokos melegben; az a mosoly, eme utolsó üdvözlettel – békét! – bocsátott a levegő lebegő útjaira; békét hét-nyolcezer méter magasságban a vizek fölött, amiket a mediterrán kultúra vesz körül és fegyverek, békét Ciprus szigete fölött, mert ott lent is lövöldöznek egymásra a különböző mediterrán kultúrák erőszakosabb és megszállottabb képviselői, ekképpen akarván gyorsabban megszabadulni egyik a másikától (lásd: a nemzeti tudat és erőszak címszót), békét a magasban vagy másfélszáz dühösen turista amerikainak és szelídebb, csudálkozó kettőnknek is, akik közéjük gabalyodva csak kapkodtuk erre-arra fejünket, hogy ilyen is van, ilyen parlagian erőszakos nyerseség, ily kíméletlen tolongó és öreg kiadásban, és nem is az „elmaradt Kelet-Európábán”… és hát ki utazik? – az öregek, a vének a tengeren túlról a szuper-repülőjáratokon, míg a vonatokon olcsóbb-osztályt vagy gyalogszerrel, autóstoppal – úgy lehet a tengereken s az óceánon át is gyalog – a hajas, harcsabajszos, prófétaszakállas fiatalok, egész lakásukkal a hátukon cipelt s láthatólag korántsem súlyos batyuikban legalább az ifjúság rövid időtartamára a soha el nem érhető más és elviselhetőbb világokba kivándorolva és éppen ezért nem itt velünk, ennek az égi szupercethalnak a hasában, aki már Hieronymus Bosch látomásában is előfordult 1500 körül, a Szent Antal megkísértése című triptichonján, de kedélyesebben, nem öreg amerikaiak ily agresszív nyüzsgölődésével, mert nyüzsögnek, akár a kukacok… a stewardess és szárnysegéde, az erélyes állkapcsú olasz pincér (valószínűleg repülőgéprabló-elhárító) csak mosolyognak, de azért látszik a szemükön, legszívesebben előrántanák pisztolyukat, és háromszor egymás után elsütnék, hogy végre emberhez és civilizációhoz méltó csend legyen, mert ez a barbár népség más szóra nem hallgat, de erre talán még vannak reflexei… nem is volt semmi örömünk ebben a repülésben a Földközi-tenger fölött, amire pedig áhítatosan készülődtünk, noha tudjuk, odafent nem történik semmi, mindössze annyi, amennyi bennünk: álmodozni fogunk, nézzük alattunk a tengert vagy a felhőmezőt, vagy hátra fekszünk a párnázott ülésen, magunkra fordítjuk a beépített szellőztetőcsövet, friss égi levegőt szívunk – ha ugyan nem oxigéntartályból bocsátják homlokunkra önműködő termosztátos gépek –, de elrontották játékunkat az öreg amerikaiak, az égi-légi semmittevést, annyira, hogy már az a zuhanásszerű aláereszkedés sem szerzett örömöt, amellyel a pilóta a közben elsötétedett világban a magasságból úgy célozta meg a Leonardo da Vinci repülőteret, mintha egy felénk száguldó csillagot; a zajongás, a kukacnyüzsgés miatt még csak Saint-Exupéry tüneményes leírása sem jutott eszembe az éjszakai repülésről, amikor a föld városai a sötétségben egy-egy csillagnak tűnve elvegyülnek a fekete égbolt messzi világító villanykörtéivel… Róma határában aztán földet érve már az sem bántott, hogy nincs aki itt békét! kívánjon, nincs aki istenozottat vagy szervuszt mondjon, az olaszföldi stewardess pedig, a lodi búcsúmosoly nővére, e bennünket amattól átvevő, aki a kijárathoz kísér, az útlevélvizsgálóhoz, a csomagkiadó futószalaghoz, türelmetlenül az óráját nézegette, nem volt számunkra mosolya, alighanem késtünk és ezért ő is késve érkezik a Piazza Espagna kávéházába, ahol egy pénzes svéd fiúval kell találkoznia, aki holnapután visszaröpül cégéhez és törvénytelen feleségeihez Stockholmba, ha a kisasszony lekési a találkát, oda a 15 000 lirettás fémberakású topánka, amit kinézett magának a Via Veneton, mert a svéd már eldadogta a legfontosabb kérdést, nem azt a régit, hogy „szeretsz?”, hanem azt a szenvedélyre felajzót, hogy mivel szerezhetne neki maradandó örömöt?, s kellhet-e hölgynek maradandóbb souvenir, mint topánka a Via Venetoról? – ám az is lehetséges, hogy torokgyulladása van a hölgy kisfiának; mi minden nem lehetséges!?… a fiatal signorina arca csupa gond, amivel az amerikaiak nem törődtek, nem üdvözölték, nem várták el üdvözletét, holott az efféle a légi utazás szép szertartásához tartozik – majdnem azt írtam: szertartozásához –, félrelökték a lépcső aljáról a nádszál signorinát, csinos egyensapkája elröpült, alig menthette ki szegény a cementen dobogó amerikai lábak alól, mi pedig Annával félrehúzódtunk és sértetten vártunk, legyen már vége ennek a spektákulumnak.. ekkor vettük észre, vannak még sértett félreállók, akik a korántsem csendes amerikaiak dühöngő levonulását, harcát az elsőségért az útlevél-átkelőnél és a csomagokért szkeptikusan kivárják, nyilván európaiak… valóban, mi lehetne bölcsebb, mint csaták láttán, amikhez nincs közünk, ott ahol barbárok az elsőbbségért tolonganak, a nagyobb falatért, a kényelmesebb székért, az elsőség előnyeiért és a kecsegtető haszonért egymást lökik fel, ott félreállni és megvárni a roham elültét, kivárni, amíg a felvonulási terep áttekinthetővé csendesedik, és az értelem is nyugalommal fejtheti ki ítéletalakító tevékenységét: mit választani, merre menni?… mondom, érkezésünkkor nem köszöntött senki, és nyilván az amerikaiak mián joggal, mint ahogyan Rómából vonattal távozásunkkor sem búcsúztatott senki, pedig ott épp csak hogy lézengett néhány csendes amerikai, üzletemberek valószínűleg, és persze Florenzben sem került sor effélére, minek is?, és még csak egy „bon giomo” sem várt Velencében, ahová pénteken érkeztünk vagy csütörtökön, mindenesetre a gránátalma, a naspolya és egy különös körtefajta – ez a soha-sehol-oly-édes, leányemlő-formájú, ván-dor-cigány leány-arcbőrű illatos körte – érése idején, október 37-én vagy 36-án, mert október volt bizonyosan, de lehet, hogy tíz nappal előbb, ma… mert ma: Velencébe érkezésünk kalandos napja: október 25-ike és szerda, dél van, 13 óra vagy 14, és már Florenz óta: felhők az égen, másféle felhők, olasz felhők, évszázadok óta megfestett felhők mozgásban, múzeum-felhők, mondom, egészen más felhők és elmaradtak mellettünk a sínektől jobbra is, balra is minden városok és kertek, minden történelem, minden füstölögve égő szemétdombok és borostyánkoszorúk, tyúkketrecek és dicsőség, városok és kertek, elmaradt Bologna, Ferrara, Padova, átúsztunk rajtuk, el mellettük és már sosem látjuk kertjeiket, tereiket, kútjaikat, nem látjuk Bologna (377 000 lakos, 1955) etruszk emlékeit, sem makarónigyárát, de félre a tréfával: Ferrara (135 906 lakos, 1953) egyetemén Csezmicei János (1434–1472) tanult; elő a tréfával: még nem vagyunk kellőképp manipuláltak, mert ha igen, legalább a Csezmicei, azaz Janus Pannonius (1434–1472) Unesco által is ajánlott megünneplésére – félezred éve, hogy meghalt, múlik Európa fölött az idő! – illett volna megszakítanunk kényelmes utazásunkat, de félre a tréfával, mert különben afféle „kontesztáló” is volt Csezmicei, nem csak lírikus, mi több: összeesküvő, Mátyás, az igazságos ellen, ami meggondolkoztató: vajon valóban oly igazságos lett volna Mátyás?… no meg Padova (192 000 lakos, 1959) amiből viszont, az előbbiekkel összevetve, kiderül, hogy Itáliában mindenütt más esztendőben bonyolították le a népszámlálás kényes és költséges műveletét, s ez szerintem legalább olyan mulatságos, mint az, hogy ebben a mediterrán országban a legpontatlanabb a posta, vannak levelek, amik hetekig kódorognak, mintegy a posta intézményétől függetlenedve, mert Rómából Nápoly helyett Milánóban kötnek ki, valamint fordítva, és rendkívül logikusan a „címzett ismeretlen” pecséttel érkeznek vissza a feladó címére, sőt vannak a rómaiak szerint olyan levelek is, amelyek a tényleges címzettet még azelőtt érik el, hogy megírták volna őket – furcsa ország Olaszország, de mindezeket még nem tudtuk, amikor pilótánk megcélozta a sötétségben a Leonardo da Vinci nevű csillagot…), szóval Padova, Pádua (192 000 lakos, 1959), s elmulasztottuk főterén Gattemalata – hát ez meg ki? – lovasszobrát látni, amit Donatello készített… de persze lehetséges, hogy egészen más városokon utaztunk át, mert közben szunyókáltam is egy-egy nyúlfarknyit, ámbár rossz lelkiismerettel, hogy vajon miket mulasztok el, de ami a fontos: megérkeztünk Velencébe, és dél van, 13 óra, 14 óra, a vasúti állomás csarnokai nem túl mozgalmasak, igazi idény utáni vasúti-állomás-hangulat… általában szeretek idényvégre a történelem nagy állomásaira érkezni – Velence valóban egy nagy történelem szigete, a nagy és végzetes kalandé, amelynek neve a függetlenség dicsősége és romlása –, ilyenkor „szezon után” már nincs tolongás az elsőbbségre, sem lökdösődés a nagyobb falatért, a kényelmesebb és tartósabb székért, amelyből a sületlen galambok röptét szemlélhetni, az elsőség előnyeiért és a kecsegtető legnagyobb haszonért, a kizárólagosság jogáért, a kivételezettségért, mert az idény után, az olyan csata után tehát, amihez semmi közöm, a turistaterep jobban áttekinthető, az értelem a gondolatokat rendben tarthatja, az ítéletalakító tevékenység világosabb, inkább kitűnik, merre helyes menni, mit választani, melyik szállodát és melyik utat?… tehát itt a velencei vasúti állomáson sincs miért sietnünk, hiszen pénzecskénkkel Anna elég ügyesen gazdálkodott, még félre is tett valamennyit, hogy utolsó olasz állomásunkon ne váljon kényelmetlenné a búcsú Itáliától, hogy ne idegeskedjünk, ne rohangáljunk fölöslegesen összevissza, hanem barangoljunk, bámészkodjunk kedvünkre, akárcsak első olasz napjainkon Rómában vagy Florenzben, másszóval úgy tegyünk, mint az olyan irigyelnivalóan mértékletes ángliusok. akik ha nem is gazdagok, de pénzük, tehát idejük is elég az idegnyugalomhoz, illetve a civilizáltsághoz, mert tudják, meddig nyújtózkodhatnak, s gondolom ez a civilizáltság, tehát a fölényt adó nyugalom titka: tudni meddig ér a takarónk, meddig nyújtózkodhatunk; lehetünk civilizáltak szegényen és utolsókként is… különben is, aki siet, nem lát, illetve hogyan is mondja Camus A pestis első oldalán, a történendők színhelyének, Orannak a klasszikus regényírói szabályokat követő bemutató-leírásában?…
„Aki egy várost könnyűszerrel akar megismerni, fürkéssze, hogyan dolgoznak ott, hogyan szeretnek és hogyan halnak meg.” – nos én, a haláltól eltekintve, épp ezt szerettem nézegetni a vasútállomásokon, az elárusítókat, a tisztviselőket, a hordárokat és az utazókat, az érkezőket és távozókat, mert aki azt hiszi, hogy utazni csupán kéj és nem munka, nagyon téved, de még a Camus-idézetből is kitetszik, hogy ez az erkölcsös francia író a megismerés tevékenységének tekinti az utazást, a lélek és szellem munkájának, mint ahogyan a gyönyörködés és a gondolkodás is az, munka, s épp az, ami által emberiekké válunk, amivel persze azt is mondjuk, hogy aki a megismerést elutasítja, az emberiességet utasítja el; igen, megismerni: munka; de van persze nehéz és könnyű munka… mi Annával már eléggé ügyesen tájékozódunk Itáliában, effajta munkánk nem nehéz; ismerjük, legalábbis úgy véljük, az olasz vasúti állomások „struktúráját”: ezek az új olasz állomások könnyűszerrel áttekinthetők, mások mint azok, ahol még jártunk, vonatoztunk, Spanyolországtól a Finn-öbölig, s gondolom épp ezért megírhatnák a különböző országok vasútállomásainak „strukturalista antropológiai komparatisztikáját” is, különös tekintettel a dabljú-szi-re (hogy ne mondjunk vécét avagy illemhelyet, mely utóbbi különben is kiveszőben az illemmel együtt, s még rokokóul szépelgő is), no meg tekintettel az állomások újságárus-részlegeire az összes valóban kapható világlapokkal, esetleg könyvesboltjaikra, a dabljú -szí-n kívüli egészségügyi és civilizációs szolgáltatásokra a ruhavasalástól és -tisztítástól a rögtön-ingmosástól az üdítő fürdőig és hajápolásig; minden olasz állomáson „nappali hotel” is található, néhány órás pihenésre berendezett föld alatti szobácskákkal, no meg ki kellene terjeszkednie ez új tudomány vizsgálatainak az állomások bárjaira, étkezőtermeire, automatáira, automatizált tájékoztató berendezéseire is, valamint élőszóbeli tájékoztató hivatalaira, pénzváltóbankjaira és a gépesített vagy kétkezi munkát igénybe vevő csomagtárolóira és továbbítóira, a szállást közvetítő irodákra, és a mindenütt nappal is átlebegő állomási éjjeli lepkékre, hordárokra, pincérekre, dohányáru- és csecsebecse-kereskedőkre, az italokra és a fekete kávéra… mi mindezt itt is szemügyre vesszük – hiszen ráérünk – a kellő szállás utáni tájékozódás közben, amit valóban mindjárt az állomáson célszerű elkezdeni, s éppen ezt cselekesszük Velence Szent Luciáról elnevezett vasútállomásának csarnokaiban, de inkább mintegy az időt húzva, mely turpisságomat Anna jóhiszeműleg észre sem veszi… belekeveredett ugyanis a Velencébe érkezésbe valamiféle röstelkedés is, feszélyező idegenkedés, finnyásság – egy fajta lelki visszája a sznobságnak –, amit csak azok érezhetnek – kivéve, ha nem jártak már Velencében, vagy nem fiatalon érkeznek meg ide, de mégis először –, akik még tudják, hogy a monarchia idejebeli és a két világháború közötti galambos város nemcsak Thomas Mann von Aschenbachját szólította magához, nemcsak a lengyel nemesi előnevű előkelőségeket vonzotta, hanem a monarchia minden magára adó nagyobbacska városából a magukat megszedett kispolgárokat is; a kupolás, tornyos, sikátoros, hidacskás Velence az úri sznobság kedvenc turisztikai Bergengóciája volt, egy klisé, olajnyomat, anziksz-sorozat – Szent Márk tér, Dózse-palota, oroszlán a háztetőn, oszlopon és kövezeten, fénykép galambokkal, gondola, térzene, pizza és ravioli és osztriga, meg mandolin, Canale Grande, Rialto-híd és halpiac –, de odébb, beljebb, az elődök már nem merészkedtek Olaszországba, melynek földjén Velence volt a monarchia hangulati végpontja, a „Ferenc-József-i ezüst-kor” talmi fényűzésének, áleurópai előkelősködésének non plus ultrája; egyébként a tér mögötti utcácskákban és a Rialtón akkoriban lehetett csak igazándi velencei miniatűr-mozaik-berakásos dublényakláncot, csuklóra való ékszert és ujjra gyűrűcskét olcsón vásárolni, meg muranói üveg-csecsebecsét, és minő csábító képes levelezőlapokat írni a méltóságos címet viselő és igénylő igazgató úrnak, az irigykedő barátoknak meg rokonoknak, és titokban epekedőn a szeretőnek post restante, és aztán hajóval vissza – „felejthetetlen hajóút az Adrián!” – Polába, Triesztbe, Fiuméba és a Karszton át haza, elmesélni: voltam Velencében, titokban belém szeretett egy müncheni bankár, belém szeretett egy égő szemű, sápadt, tüdőbajos spanyol hercegnő, de sajnos a férjem… persze, a feleségem… hát, a gyerekek… ah, Velence!… mert – ah, Velence! – tudniillik négy vagy ötesztendős koromban, 1913 ezüst-nyarán szüleimmel én is előfordultam két vagy három napig Velencében, aztán – ah, Velence! – tizennyolc éves koromig nem is tudom, hányezerszer hallottam azt, hogy: ah, Velence!, ah, amikor Velencében jártunk!, ah, az a hajóút az Adriánl… tizennyolc éves koromban aztán és úgy lehet ezért is, ezt tovább el nem viselve, elhagytam egyszer s mindenkorra a szülői házat, és most aztán, tessék, megérkeztem én is Velencébe, nem hajón ugyan, vonaton, de azért mégis itt vagyok – ah, Velence, Velence!
Megjelent A Hét IV. évfolyama 9. számában, 1973. március 2-án.