Tehát zárójel, és ami közben történik: (… és persze, hogy aztán Márai, de előbb, még Mestre után, az úton Szlovénia s tovább Zágráb felé, Ezra Pound dolgát sem gondoltuk végig… tulajdonképpen soha semmit sem gondolunk, nem írunk végig, kétségbeejtően nincs vége semminek; akkor sem, ha mind magunkon, mind a valóságon erőszakot téve, azért, hogy a vélt célhoz érjünk, egyre-másra elvágjuk a szálakat; talán ezért is vagyunk otthon akkor is, amikor nem vagyunk otthon, és ezért még nem odahaza, amikor már odahaza vagyunk, s aztán meg mi az, amit ne gondolhatnánk, ne mondhatnánk tovább, amit tovább ne írhatnánk, mint ameddig eljutottunk vagy nem jutottunk el?… „valahová” eljutni, nem azt jelenti-e, hogy célhoz értünk? de elérjük-e a célt, s ha igen, milyent és hogyan?… örök és állandó utazások keresztül-kasul egymás és a dolgok életén, egymás és a dolgok elmúlásán, tulajdon életünkön… nemcsak mi utazunk át tájakon és városokon, a tájak és városok is átutaznak rajtunk; nemcsak mi lépünk ki döbbenten és felajzottan új és izgalmas vasúti állomások zsongó csarnokába és a repülőterek cementplatóira, bennünk is roppant vasútállomások és repülőterek várják, hogy megérkezzék vonaton vagy repülőgépen a Valami Más, vagy az, amire vártunk, hogy azzal lepjen meg ugyancsak: más, mint amilyennek elképzeltünk; ha odafigyelünk: mi mindent nem fedezünk fel nemcsak a külső világ változatosságáról, de reánk gyakorolt rohamában meglepetésszerűen magunkon is… amíg élünk s most is: vonatunk, ha nem is végzetes sebességgel, de halad azért, rajta: mibennünk pedig épp most: csordulásig Olaszország, Róma, Firenze, Velence: sok ezer, számtalan kép és arc és név, valamint a holnapiak, az azutániak már… utazunk, száguldunk vagy zötyögünk tehát, ám bár ki tudhatná, hogy a következő kanyarban, a következő alagút mélyén – ez az e-pillanati alagút gyanúsan nem akar véget érni, s talán csak azért nem, hogy Dino Buzatti végtelen alagútja jusson eszünkbe és végigfusson a hideg a hátunkon: magát sokszorozó utazás térben, emlékezésben és képzelgésben – melyik kanyarban, melyik alagút mélyén áll lesben a végzet?… képes vagyok tehát (ich bin also im stande), vagyok bátor (ich bin so frei), hajlandó vagyok (ich bin geneigt) leírni a banalitást: „fülkénk ablakán túl állandó változás”, méghozzá fantasztikus módon, mind a két oldalon másképp. a sínek kettémetszik a világot, mindig csak az egyik, vagy a jobb vagy a bal oldali ablakon át nézhetjük a tájat – ha szerencsésen kijutottunk az alagútból, a kanyaron túl, rem éljük ismét áttekinthető kép előttünk – miközben a másik oldali látvány megszűnik; a legtöbb, ami lehetséges az, hogy váltogatjuk a képet, s hol erre, hol amarra nézünk, aszerint, hogy melyik oldalon vonja magára figyelmünket a látvány, vagy hogy melyiket nézni kényelmesebb, persze egy banalitásról van szó: „a vonat ablakán túl állandóan változik a táj”… banalitás… persze, a hajdani monarchia nem közönséges ős-közhelyeinek a felvonulási területén utazunk már, és a kifejezés közhelyei és hétköznapisága, amik a mi nyelvünkbe is beszüremlettek, közönségességek, kifejezéstelen esztelenségek, tükörjelek más nyelvekből, amiknek igékként nincsen tartalmuk, nem képszerűek vagy ilyen múlt századi bohócszövegek, mint ez: „vagyok bátor”… de legalább az megnyugtató, hogy szép vagy meglepő állomásneveket olvasunk le táblákról, homlokzatokról, ezek egzotikusak, szólongatnak, a képzelőerőt ingerlő hívószavak, úgy tetszik, titokzatosak, de ha elszunnyad a képzelőerő, közömbösekké válnak, ám mégis újak… ki tudja egy farm, egy korhadt és elhagyott erdei ház, egy tanya, egy vadászlak nevét, amely mellett épp elsuhanunk, amely mellett életünk – még egy közhely mindezek tetejébe: „minden élet egy univerzum”, mert hát mi lenne? – ebbe a vonat-fülkébe bezártan elröpül, a vonattal életünk elrobog a számlálhatatlan ismeretlen név és hely mellett, amely ki tudja, micsoda fantasztikus csodákat vagy rémségeket tartogatna számunkra, ha „oda” érkeznénk meg – erre a kérdésre jól és megejtően válaszolni, ezt hívták egykor novellának vagy regénynek, ha sikerült az írónak úgy tennie, mintha tényleg megtörtént volna az, amit a valóságos válasz helyett kitalált, amit csak képzelhetett, mert más válasz nincs, csak a képzelete… utólag, ha az utas még újságolvasó is, e zárójel két befelé görbülő tagja között ilyen megegyező furcsaságokra bukkan: amikor Ezra Pound, Amerikának már hátat fordítva, William Buttler Yeats titkáraként az Anthology of Imagists-et szerkesztette, 1913-ban, erre a címre kért választ leveleire: Sussex Stone Cottage, Coleman’s Hatch… gondolom, ezeket a kéziratlapokat, amelyeket tulajdonképpen Pound nyugtalanít, most már oda, arra az angliai címre kellene elküldenem, hiszen tegnap óta immár megszűnt időleges kórházi címén kívül nem ismerem a tegnapig érvényes igazi velencei lakcímét, amelyre még hetekig érkeznek majd levelek a világból – ha ugyan írt még neki valaki T. S. Eliot halála óta; ő is eltávozott 1965-ben – hiszen az, hogy “cottage” (kotédzs) oly vonzón hangzik, afféle vidéki lakot, úri házat jelent, kerttel, csenddel, nyugalommal: írónak való hely, átmeneti állandóság és ama Sussex hercegségbeli dél-angliai kőlak – Stone Cottage – mellett is bizonyára elvágtattak a vonatok, emberek ültek bennük, de angolok, utasok, mint mi, és egy villanatra szemükbe ötlött az a ház anélkül, hogy tudták volna: ott egy költő tevékenykedik, leveleit írja az évszázad kezdetének legjelentősebb „imagista” költőihez… Pound James Joyce-szal is így keveredett a főként Joyce számára hasznos barátságba, de a vele való barátságból általában nem Pound húzott hasznot, aztán meg T. S. Eliot Puszta országja is jórészt neki köszönheti beteljesülését… Pound megint csak közhelyszerű szóval: generózus volt, szellemileg is, anyagilag is, de legalábbis abban, hogy önfeláldozóan szolgálta olyan barátai érdekeit, akiknek a rendkívüli – a sajátjához hasonló – tehetségében hitt: nagy írók nemcsak önmagukért nagyok, a többiekért is; gondoljuk csak el ezt az angolszász nyelvű irodalmi triászt – két költő és egy prózaíró –: Pound, T. S. Eliot és Joyce, gondoljuk el, ha tudjuk, hiszen bizonyos műveltségünkkel jórészt még csak a tizenkilencedik századnál tartunk, miközben a tizennyolcadik század klasszikus műveltségét már elvesztettük, és ezek az angolszász írók a tizenkilencedik századiság felborítása közben épp ezt őrizték meg: a latinokat, a görögöket és a reneszánszot, főleg Dantét, Firenze száműzöttjét, s még abban a gesztusban is, hogy önkéntes száműzetésbe vonultak, Pound Amerikából Velencébe, T. S. Eliot ugyanonnan Londonba és Joyce Dublinből Triesztbe, majd meg Zürichbe; gondoljuk csak el, hogy a jövő század felé mutató világirodalom tőlük indult el – és persze franciáktól, németektől, oroszoktól is –, miközben nálunk csak egy-egy kivételes csillag, egy-egy kibontakozni alig tudó áramlat tűnt fel az irodalom ez utazásain a jövő felé ugyanazon a vonaton, bár más vagonban, más fülkében, talán Babits, talán Füst Milán a hozzájuk legközelebbi magányos bolygók; mindannyian legjobban az európai napszálltában láthatók talán, mert valójában az antik szellem estéje világít bennük, egy mediterrán benső fény, amelyben a kultúra, a polgárságnak a saját osztályától elszakadt – és ezért oly magányos – legmagasabb műveltsége boldogan észleli önmagát, boldogan, de – magányában – rezignálón… ki tudhatná hát odalent a völgyben annak a csermelynek a nevét, s ha lenne hajlam bennünk a boldog „impassibilité”-ra, ez a fényképezőgép-kattintásnyi megfigyelés is elég lehetne talán – bár ebben kételkedem – egy természeti kép rendkívüli lírai megfogalmazásához… de ki tudja a dombok nevét, és távolabb az alig látható hegyekét és nevek nélkül mihez is kezdjünk?… elvégre nem utazhatunk katonai térképpel a zsebünkben, hogy ilyenkor a térdünkre kirakva felderítsük milyen nevek, elnevezések között élnénk, ha úgy hozta volna a sors, hogy itt tengessük életünket, és nem ott – vajon hol? – s persze nemcsak változó külső világ futó, elfutó és bizonyára hamarosan végleg elmerülő képeiről van szó, de arról is. hogy közben mi történik velünk, úgyszólván, dehogyis „úgyszólván”, inkább bizonyosan, egyidejűleg idebent, belül, ami nem más, mint: emlékezés, képzelgés, de főleg az emlékek szakadozó és összefűződő, alighanem összefüggéstelen rángása, mint a szívé, mely nem egyenletes ritmusban dobol.. . ezek a visszanyúlások a rák járásához hasonlító oldalt-futások, vissza s mégis máshová, no meg valamiféle finom hálókon át, azok mögé tekintve, miközben a kint „történőket” nézzük, hiszen a vonat mozgása történéssé változtatja a szemlélt mozdulatlan tájat… hol a jobb, hol a bal oldali ablakon át látványként érkezők „történnek” hát, egymástól teljesen függetlenül szinte, de folyamatosan – szegény agysejtjeink milliói, micsoda mérhetetlen energiát fordítanak erre a teljesen gyakorlatiatlan munkára: mindezt az objektív zűrzavart sima és elviselhető lelki folyamattá átalakítani, összefüggő folyamatossággá azt, ami nem az – …Nikla mozdulatlansága volt az egészség és Berzsenyi lelke belebetegedett, Kosály kertje volt a szegénység keleteurópai, Fra Angelico-i nyugalma, és Bartalis otthagyta… és közben komikus mozzanatok is, mint például az, hogy a kihívóan felpeckelt csecsű szőke parókájú démon orgonavirág-színű körmökkel – Szinaján, amíg még írók laktak ott, a kastély emeleti ablakaiból leláttunk a két dombnyi, kerek koronájú virágzó orgonafa tetejére! – és szakasztott ugyanolyan színű nadrággal, benne a hölgy feszesre fogott almafenekével és a többijével pont ötödször sétál el a folyosóra néző ablakunk előtt, íme még egy egyidejű történés, a dolgok mind bonyolultabbakká válnak… s a dolgokat, amiket tudunk, s vagy rosszul tudjuk, vagy csupán tudni véljük őket: összebogozzuk vagy szétválasztjuk, de néha összevissza keverednek maguktól is, segítségért kiáltanak bennünk a Rend után, és mennyi látomás közben: a soha meg nem történtek és meg nem történhetők lehetségesként való sejtelme, mi több s ez a nagyobb baj, megfogalmazása… ismét egy erdei kőház, ezúttal jobb oldalt, patak partján, amihez a gímszarvas képe kívánkozik, még vissza is fordulok, hátra nézek, de nincs ott a gímszarvas, nem iszik semminő csodaszarvas a patak sziklák közt fehéren habzó kristálytiszta és jéghideg vizéből… és megint: a démon almafeneke a lila nadrágban, immár hatodszor… a már el is tűnt kép: erdei lak, – patak, – gímszarvas: egy olajnyomat, egy banális klisé, amely csak az én generációmnak juthat még eszébe Szlovénián átutazva, mert gyermekkorunkban még láttuk az efféle szörnyűségeket, és mindjárt hozzá társítjuk: Ferenc Ferdinánd, szarvasvadászat, arisztokrácia, Wien, Kelet-Európa – Nyugatról jőve vesszük csak észre, hogy Wien már Kelet-Európa – csupa olyasmi, amire nincsen szüksége senkinek és végleg elmerült; Viktor Sklovszkij írta valahol: „De hát tulajdonképpen érdemes-e az embernek azzal izgatnia magát, hogy elmúlt dolgokról beszél?” és ezt is: „szaggatottan, darabokban fut el az élet, s az egyes darabok más-más rendszerbe tartoznak. Az élet egyes elszigetelt pillanatait csak a ruhánk tartja össze, nem a testünk. A tudat úgy világítja meg azoknak a részleteknek a sávját, amelyeket csak fény kapcsol össze egymással, mint fényszóró egy arc darabkáját, a tenger, a part egy részletét, az erdőt, mit sem törődve a néprajzi határokkal. Az őrület ellenben rendszeres, s az álomban is összefügg minden.” – ezt egy cédulán olvasom, ami valahogyan még otthonról maradt a jegyzetfüzetemben, s itt kerül elő, Szlovéniában, a vonaton esett ki füzetem lapjai közül; ijedten begombolom kabátomat, hátha így összetarthatom ezeket a sorjázó, elszigetelt pillanatokat… becsapjuk tulajdon magunkat, de különösen szerencsés pillanatokban az is megtörténhet, hogy a kegyelem olyan állapotába jutunk, amelyben a tudottak, az emlékeink, és elképzeléseink között valóban rendet teremtünk, rendet, amelyben az észhez térő logika segítségével megértünk bizonyos „kulcs”-helyzeteket, kulcsokat, jeleket tehát, s e helyzetekben, e jelekben saját magunkat is, megértünk bizonyos végzetesen fontos viszonyulásokat, összefüggéseket, eseményeket, az okuk és következményeik közötti senkiföldjén igazi állapotukban, jelként mint realitást; megértjük történésük jelentését, amire csak az egyszeri logikai megvilágosultságban találunk nevet… ha ugyan nem fogtunk mellé, ami viszont megint csak a visszapillantáskor derül ki… és hazudnék, ha nem azt mondanám, hogy nem ünnepelni való nagy pillanatok azok, amelyekben elménk nyugtalan bolyongása közben az akár vigasztaló, akár vészes előjelű reális felismerések végül is meggyőznek, hogy történünk… ezek persze veszélyes pillanatok, hiszen szívesen és azonnal megállítanánk, mozdulatlanná tennénk őket, menten ráhúznánk a felfedezett igazságot az egész világra, mint egy kényszerzubbonyt – tehát felfedezésünknek ellent mondva, mint az igazsággal szemben álló jelet –, rávetítenénk az elmúlt és eljövendő történelemre, barátainkra és ellenfeleinkre, tehát elfelejtkezünk a kételyről és az alázatról, amellyel eddig az igazság után tapogatóztunk, s ehelyett túlértékeljük felfedezőképességünket, gondolati és költői invenciónkat, önmagunkat, hogy aztán még feltüzeltebben üssék fel fejüket illúzióink hidrái, valamint a valóságtól elszakadt utópizmusunk; ilyképp aztán helyben szétfoszlatjuk különben is csak átmeneti győzelmünket a világ és önmagunk felett, magát a felfedezett igazságot, kisiklik lábunk alól az értelmesség meglazított pallója… tehát épp akkor, amikor igazunk van és épp azért, mert igazunk van, épp ezért helyesebb még idején, lehetőleg még a „van”-nal egyidőben így fogalmaznunk: igazunk volt, szinte bocsánatot kérve, hogy felfedeztük az igazságot… Galileinek volt igaza; Márai stílusában fogalmazok meg egy kávéházi bölcsességet: nem győzni a művészet, hanem nem-veszíteni; „kávéházi bölcsesség”, mondtam gondolatban a vasúti fülkében Annának, aki közben kötését az ölébe ejtve édesen elaludt: már én sem figyelek a tájra, arra gondolok, milyen kár, hogy nincs bennünk képesség a filozófiára ; e tudomány birtokában Königsbergánkat el nem hagyva talán nyugalmasabban élnénk, nem ily tépetten, szerencsétlen, vergődő íróként, aki vagyunk. de tán épp ezért más vonatkozásban szerencsénkre, mert e nyugtalan létformánkkal kirekesztve az igazság utáni falkavadászatokból, amilyenek e tájban a monarchia főúri falkavadászatai is voltak, mert hol is kereshették volna hatalmuk igazságait, ha nem a sötétség dúvadas erdeiben idomított vadászkutyáik nyomában? – juttatja eszünkbe a monarchiáról Krleza, akivel Zágrábban remélhetőleg hamarosan ismét találkozunk… az író írjon… mert nem volt-e igazunk erkölcsi felháborodásunkban Pound ellen, amikor még 1944-ben Komában kézrekerítette az amerikai hadsereg politikai ügyosztálya, letartóztatta és visszaszállította az önként, bár nem oktalanul elhagyott hazába: bíróság elé; nem a politikust, hiszen politikus sosem volt, hanem a szónokot, a szónokot és nem a költőt: kétes, sőt rossz szónoklataiért a háború alatt a római rádióban az Európában hadat viselő Amerika ellen; nem, ezen nincs mit mentegetni, Amerika – akkor – értünk is háborút viselt, Európa végleges szellemi pusztulásáról vagy menekvéséről volt szó; Hitlerék őt se kímélték volna, akárcsak bennünket nem, akik visszautasítottuk Pound szónoklatait… de a Költészet, Pound költészete az más, abban semmi szónoklat, mert egy hallatlan lelki-szellemi erőfeszítés az embernek a kultúrában, a maga teremtette mítoszaiban való felismerésére, a költői bizonyításra – „bizonyítás”: még egy kompromittált, napilapokban lejáratott és kiürített szó az erkölcs enciklopédiájából. amit maholnap már ízléstelenség lesz írónak leírni –, hogy a görög, a latin líra, Dante nem halt meg: egyidejű a huszadik századi vergődő és válságba jutott emberséggel, amelynek a neve még mindig: Költészet… mindezt persze csak akkor értjük meg Poundnál igazán, ha barangoltunk elakadó lélegzettel, egyfajta törpeségérzettől úgyszólván lesújtva Rómában a kétezer éves, fantasztikus romok között, ha elüldögéltünk Florenzben homályos templomokban és a márványfalú Baptisteriummal szemben, a késői gótikus Loggia del Bigallo rácsai előtt a lépcsőn, mint ott az Európára és az otthonra eszmélve, a fiatal erdélyi költő, Farkas Árpád is, és amikor szemünk előtt kibontakozva öltött végre testet, amit Goethénél, Ruskinnél, Burckhartnál és az expresszionista Kasimir Edschmiednél áhítatosan olvastunk és nem csekélyebb izgalommal forgatva az amerikai fodrászoknak, madárkereskedőknek és számtantanároknak készült kivonatos képes-közhely-útikönyveket – számunkra még e leegyszerűsített reklámszövegek is csupa szenzáció! –, no meg ha arra gondolunk, hogy Pound, egy másfajta, egy hontalan amerikai Európában, a maga huszadik századiságába olvasztott, forrasztott, szegecselt, mélyen a tüdőreszívott, reflexeibe beleépült antik és reneszánsz mitológiával, azt jelennek fogva fel, teremtett előzménytelennek tűnő modernséget… és láss csodát: a mi tizennyolcadik századi illuminista, rokokó költészetünk – micsoda isten háta mögötti kelet-európai éhenhalató és elmét feldúló elmaradottság közepette – az antik mitológia legalább oly gazdag eszköztárát használta, s egészen természetesen, mint Pound… akinek a barátai és szónoklatainak ellenfelei, Hemingway, Frost, Madame Guggenheim és hányan még, mindent megtettek, hogy megmentsék a másik Poundot, a nagyvonalú irodalomszervezőt az amerikai „establishment” emigránsát, a költőt, a benne lakó Költészetet… Anna felébredt, kint ismét sűrűbb a köd, nevetve ébredt és elmondja álmát: a ház előtt, ahová elutazásunk előtt költöztünk be, ott állt új gáztűzhelyünk, rajta kék fazékban tyúkhúsleves főtt, az emeletről hirtelen, mintha egy nagy madár, valójában nagy kövér ember zuhant a levesbe, egy a semmiből nyíló ajtón át másik nagy kövér férfiú lépett elő, megemelte lila keménykalapját a levesben fővő úr előtt, aki a gesztust almazöld keménykalapjával barátságosan viszonozta, és azt mondották egymásnak: „Salom! Salom!”, a szárazföldi úr Annához fordult, néhány fokkal illemtudóbban emelte meg kalapját, és egyrészt azt közölte vele, hogy „Salom!”, másrészt érthetetlen nyelven azt, hogy nem beszél egyetlen európai nyelvet sem, mert őt Európa megsértette, valamint azt, hogy az úr, aki a levesbe esett, zsidó kivándorló, a két férfiú ezután tánclépésben távozott, utánuk a fazékból kotkodácsolva és nagy narancslé-tócsákat hagyva maga után, amúgy megkopasztva – még csak fel sem öltözött – a tyúk; az urak torkuk szakadtából üvöltötték: „Salom! Salom!” – ami annyit jeleni, hogy„Béke! Béke!”… Sklovszkijnak valóban igaza van:„az álomban is összefügg minden”; a szót. „Salom!”, három hétig naponta több százszor hallottuk a bibliai Jeruzsálemben… Pound iránt már azért sem voltam soha közömbös, mert szerettem, izgatta képzeletemet a név, amit a keresztvíz alatt kapott: Ezra… Salom, Ezra!… Jeruzsálemben, tulajdonképpen En Keremben. Azon a helyen laktunk, ahol Keresztelő Szent János született, aztán láttam Donatello őt elképzelő, delejezően puritán szobrát a florenzi Baptisteriumban: szellem és rongy, a tiszta szellem, a tiszta lélek, a tiszta erkölcs – amilyen persze nincs is, csak tiszta utópiaként, álomként, ám így még inkább –, a hozzá egyetlenül illő rongyokban… salom… salom… béke az élőknek, béke a költő poraira…) – zárójel bezárva.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 7. számában, 1973. február 16-án.