Bocsánatot kérek az olvasótól, miközben megköszönöm a (Szőcs) aláírású jegyzet írójának, hogy – bár udvariasan megengedi: „jól tévedtem” – kijavította valójában vaskosan tévedő emlékezetemet: a marosvásárhelyi kultúrpalota építője nem Lechner Ödön, az úttörő nagy építész, hanem őt követő építői: Jakab Ödön és Komor Marcell. Nem mentség, hogy cikk írásakor nem voltak kezem ügyében szükséges kézikönyveim, hogy elírtam magam, hogy a korrekció nyomán döbbentem rá bosszankodva: „hiszen tudom”. S ha elsiettem a közlést, azért, mert különben is lihegő írásommal egy művelődési kincsünk érdekében rohantam – vajon megmentjük-e Sepsiszentgyörgyön ezt a Kós-épületet? –, ez sem mentség. Az sem, hogy A Hét valamelyik szerkesztője cikkemben Kós Károly legendájának címét „Attila királról ének” az archaikus királ-ról király-ra javította. Szerkesztőknek nem kevésbé kötelező kézikönyveket használni, utánalapozni, s nem jól-rosszul emlékezni, nem „elírni” magukat, mint a lapjukban szereplő íróknak. Aztán meg, ellihegett cikkemben két-három mondat erősen sántít, nem tudom már, az én hanyagságomból-e vagy a szerkesztő hibájából. Akárhogyan, a nyegleség engem terhel, és a figyelmes olvasó bosszúsága engem büntet. Akkor is, ha (Szőcs) erre nem tér ki.
Napok óta készülök Huszár Sándor barátomnak írni: az utóbbi időben szaporodnak A Hétben a stílusslendriánságok. Ha erre idejekorán felfigyelünk, nem nehéz segíteni. Ez különben is anyanyelvünk iránti erkölcsi kötelességünk. Tiszta szerencsém, hogy még nem írtam meg rég tervezett cikkemet az Előre nyelvi slendriánságairól, különösen ott, ahol románból fordít magyarra. Most megérdemelten üthetett volna le azzal, hogy vizet prédikálok…
Gondolom, egész sajtónknak kivétel nélkül, minden szerkesztőnek, minden újságírónak kivétel nélkül, foglalkozásával járó legelemibb kötelessége anyanyelvükön pontosan fogalmazni. Elképzelhető-e például, hogy a Scînteiában, vagy a România liberă-ban romántalan szövegek jelenjenek meg? Nyelvészeink gyors egymásutánban piacra került remek munkáinak egész sora is meg kellene hogy gondolkoztasson. Meg kellene hogy gondolkoztasson, miért tűntek el lapjainkból a korábbi nyelvvédő rovatok? Nem kellene-e azokat újra feltámasztani, és épp a nagy példányszámban irányító szerepet játszó Előrében, amelynek második oldaláról s mellékletéből a korábbi hasznos nyelvápoló jegyzetek közlése oly hanyagul abbamaradt? Vagy éppen a belső Erdélytől távolabbi lapokban effajta rovatot meghonosítani nem elengedhetetlen-e?
Törvény effélére persze senki lapszerkesztőt nem kötelez. Nem is tiltja. De lehetővé teszi. Az anyanyelv íratlan törvénye, erkölcse viszont egyenesen követeli. Megkövetelik mindazok az olvasók, akiknek az anyanyelvén lapjaink megjelennek, mert hiszen nem a mi lapjaink-e?
Hogy az utóbbi időben az írott szóval kapcsolatos oly gyakori érvet én is igénybe vegyem: nem a fogyasztók pénzén jelennek-e meg lapjaink? Vajon nem a szocializmus erkölcse és érdeke követeli-e a nyelvnek, ennek az egyetlen gondolatközvetítő eszköznek a higiéniáját? Hogyha csak egyszerű technikai eszköznek tekintenénk is, és semmi másnak, akkor is: a nyelv higiéniája a gondolat egészségének feltétele. Meg kellene hogy gondolkoztasson: tudatos, állandó, állhatatos anyanyelv-ápolás, nyelvjavítás nélkül a sajtó csak félig teljesítheti kötelező, tartalmi, nevelőfeladatát.
A nyelv maga is tartalom. Politikai, állampolgári nevelés, de bármilyen információ közvetítése, bármilyen fogalom továbbítása elképzelhető-e bármilyen nyelven az anyanyelv pontos, szabatos használata, meg nyerő formájú írásbeliség nélkül, az anyanyelv struktúrájában való gondolkodás nélkül? Az ápolatlan, zavaros, elmaradott gondolatok forrása az ápolatlan, elhanyagolt nyelvi öntudat, az elmaradt nyelv is.
Éppen azért, mert a nyelv maga is tartalom. Az anyanyelv tisztasága, a stílus nemcsak az író erkölcsét méri, hanem a szerkesztőkét, újságírókét, lapokét, olvasókét is. Mint ahogyan bármiféle fajtájú írás, írásbeli közlés erkölcséhez hozzátartozik a tényszerű pontosság is, ami nélkül igazságot éppúgy nem lehet kifejezni, mint ahogyan pontatlan, hanyag, stílustalan vagy rosszstílű nyelvezettel sem. Épp ezért még egyszer megkövetem A Hét olvasóit, akik A Hétben megjelent „Szecesszió Sepsiszentgyörgyön” című cikkemet figyelmükre méltatva, bosszankodással olvasták, de azokat is, akik figyelmetlenül vagy egyáltalán nem olvasták.
Többről van itt szó, mint egyetlen elírásról vagy éppen két-három elsietett rossz mondatról, amit egyetlen íróbarátomon kívül amúgy se tett senki szóvá. Az anyanyelvnek a minden egyenesági hozzátartozóját egyformán, személy szerint s mindegyüttesen kötelező, természetes, ésszerű erkölcséről van szó. Arról, hogy a nyelv nem mellékes külső forma, nem felszín, külszín, héj vagy ringy-rongy ruhadarab, hanem szellemi, emberi, társadalmi és személyes meghatározó lényeg, mert közösségi és egyéni létforma, meghatározó létfeltétel. Az anyanyelv nemcsak gondos ápolásra szorul, de érzékenyen ápolja is, neveli is gyermekeit, méghozzá fegyelmezett, ésszerű gondolkodásra, emberségre az anyanyelv nélküli embertelenség ellen. Egyetlenül szép nevéhez híven – édes anyanyelvünk –, mint a jó anya, megbünteti gyermekei rossz viselkedését, a hűség íratlan törvényének megszegőit, sőt figyelmetlenségből helytelenkedő gyermekeit is.
Ezért állítom a sarokba őhelyette magam – önnönmagamat.
Megjelent A Hét III. évfolyama 8. számában, 1972. február 25-én.