Méliusz József: A Mestrénél elmaradt elmélkedés Giacomóról

A vonaton, Mestre után rámszakadt hát a megfejtő gyászhír: miért Halottak napján a köd Velencén, és miért a borulat a lélekben?… meghalt Pound, meghalt egy költő, és ezt tudomásul véve nem volt illő illőbb emlékeken édelegni ott, e vasúti fülkében; megtesszük hát most és mégis, mert hiszen a velencei ólomtetejű börtön kamráiból szökött Giacomo az érzelmeknek és a hatalomról és pénzről korántsem oktalan spintizálásoknak ez a kalandora, Giacomo, ez a tündéri későreneszánsz csibész – amikor a reneszánsz még elevenen élt tovább a barokkban – itt lép színre Márai Sándor játékos regényében – csupa zenei fúga –, itt Mestrében –, Gaál Gábor mondta egyszer és korántsem a reneszánsz szépségekre emlékeztető időkben, e regény, a Vendégjáték Bolzánóban írójáról: „tündéri csibész” –, itt jelent meg Giacomo Balbival, a csuhás trógerrel, hogy lóháton tovább fusson, s nem tudván még, hogy minő kaland vár reá Franciskával – aki egy kissé Beatrice is – és élemedett krőzusi urával, Párma hercegével, és micsoda pompás reneszánsz plebejus és főúri díszletek között, és mégis oly édesen telidesteli krúdys zamatokkal, a magyar költői szó, a magyar mesélő eszesség és a városos rafinéria jóízével, egy enyhe polgári művész-rezignáció hangszerelésében… emlékek, mondtam az előbb, holott hát csupán olvasmányemlékről lett voln a szó, mely fölött édelegni, Pound halála hírét véve, nem érkeztünk a vonaton, Mestrénél, no de hát mitől kelnének inkább életre ezek a mediterrán tájak, ha nem efféle emlékeink reájuk vetítésével, e másodemlékektől, amiknek primér vehemenciáját olvasás közben hajdanán megéltük, minthogy vérbeli művész ojtotta, delejezte belénk, varázsolta tulajdonunkká, amit ő maga költött, azaz álmodott egy mégiscsak írójára valló képzelt sorsban; a Vendégjátékot annak idején a lélek és szellem tűzijátékaként, a szavak, a ráció mágiájaként olvastuk, roppant élvezettel tehát, de az utolsó lappal a könyv fedelét hosszú időre behajtva, némi csend után, amikor a gyönyörködésben elszenderült radikalizmusunk már felocsúdott a költészet delejezéséből, felkiáltva megjegyeztük: menekülés és mellébeszélés, Márai halandzsázik… ámde most, Velencében Giacomó-ra visszaemlékezve, most döbbentünk rá, – úgylehet, épp radikalizmusunk ma már éberebb és a történelemben sok mindent tapasztalt embersége fedeztette fel velünk –, hogy vannak a históriában állapotok, amelyekben az író megjátssza ugyan a bolondot, mímeli, hogy menekül, hogy mellébeszél, de éppen ezzel mutat rá az őt környező valóságra, többet mond hát így, mintha azzal, amit nem mond ki, mert úgy se mondhatja, tehát néma lenne, hogy ha megkísértené az egyenesb szó bujtogató ördöge… és íme, három elsuhant évtized után, az író harmincas évekbeli meneküléséből és mellébeszéléséből mégis micsoda zöngelemmel halljuk ki, hogyan visszhangzik bennünk – mégis – a velencei Giacomo humanista vehemenciája, a lázadó értelem kristályzenéje, ahogyan ez a tündéri csibész, ez a kártyacinkelő s mi minden még, a szó varázserejével már-már visszaélve: valóban és igazian csibész csábító és gentleman, olyan hóhányó, akitől lordok és államférfiak tanulhatnának lovagiasságot, szívbéli nemességet és gondolatbéli előkelőséget, no meg eleganciát, a szellem eleganciáját… és ahogyan Giacomo a nyomában-nyargaló inkvizícióról, a gondolat és az érzület elnyomottságáról és üldözöttségéről véleményt, nem!, történetlen erkölcsös ítéletet mond!… „nem vetted észre – szólal meg Anna kötögetés közben, mert a vonaton is köt, és közben nézi már nem az olasz, hanem a szlovén tájat, de inkább csak keresi a köd mögött a tekintetével –, nem vetted észre, hogy ez az ítélet, ez egyike Giacomo igen kevés megszólalásának a regényben, különben önmagáról nem beszél; mindent a mások monológjaiból tudunk meg róla; mesteri konspirátor és színjátszó, akár művészetében az író…” – szóval ítéletet mond!… mert hát, aki börtönből szökött vagy szabadult – egyremegy! –, annak már joga ítéletet mondani és ítélkezik is; pipogya, rongy fráter lenne, loncsos lelkű csavargó, piti zsebtolvaj, ha beérné szerényen csupán a siránkozással, locska panaszolkodással az igazságtalanságok istentelensége fölött, aztán meg kit is érdekelne egy ilyképp levitézlett börtöntöltelék efféle önmagát lealacsonyító véleménye, amelyben mákszemje sem a felháborodásnak olyan nyavalyás szó lenne ez, mely még a gyáva vagy eszélyes – hallgatásnál is kevesebb… aztán meg, ki az ördög spekulált e regény megjelenésével egyidejű olvasás közben arról, hogy: lehet-e egyáltalán reneszánsz figura, ha nem is hős, de regényfőszereplő, – ha tetszik, antihős, mert az író mítosza megteremtése közben őt, a kártyacinkelőt és jellemet a lelke meztelenségéig demisztifikálja –, lehet-e hős az, aki, ha már a hódítás – Giacomo nem csábít, hódít! –, a bűvölés és az okosság isten áldása, isten verése, isten kísértése járta átal lelkét, eszét, csontjait, zsigereit és ujjhegyeit, még a fehér holdacskákat is a körme tövében, lehet-e reneszánsz figura az, akit, pláne, hogy csücsült már az ólomtető alatti kőkamrákban is, ne érintett volna meg Machiavelli szelleme?… Nicolo Machiavelli, aki szintén csak művész volt, mint Giacomo, azzal foglalkozott, mondja Gramsci, „aminek lennie kell”; Giacomo is azért gyalázza a Szent Inkvizíciót és börtöneit, mert nem kell lenniük, amivel persze még nem mondja, hogy minek is kell lennie, de annyit mindenesetre példáz, hogy az emberi személyiségnek minden égi-földi hatalom ellenére és ellen lennie kell, s épp ő, ez a vagány és művész… igen, ez tetszik ki a kis regényből, ennyi – a Vendégjáték első olvasása óta – eltelt idő után ama írói menekülésnek és mellébeszélésnek az akkori regényéből, abból a hallatlan „halandzsából”, mert hát, lám, Márai, az „isteni csibész” nemcsak a mediterrán ember hangulatait és szavait ismerte, nemcsak Velence, Mestre és az észak-olasz táj, a házak, a vendégfogadók, a paloták, piacok és a kertek férfiain és nőin látott át a Bolzanóig vezető egykor kacskaringós és vad úton, de a köznép lelkén is épp úgy, mint a hatalmas gazdagokén, a szép asszonyok, szép lányok, a szolgák és az uzsorások álarcán is, no meg Giacomo hazája, a Velence körüli ködön-esőn is, akárcsak a bolzanói sűrű hóhulláson; átlátott azon az édes tájon, amelynek elő terén hozott át, még alig múlt hete, vonatunk Florencből, s mindez most már az idő mögött, a halottak-napi olasz köd mögött az az édes táj, amelynek őszi, sárga fényű melege a szőlőt, az almát, az itteni, soha-sehol-oly-édes, leányemlő-formájú és vándor-cigánylány-arcbőrű körtét végleg megérleli – teljességgé, beteljesüléssé –, akárcsak a növényzet elbájoló és megnyugtató okker színeit, melyek mintha az ősvelencei festők képeiről idelopva a képtárakból és a templomokból a tájba, és a tájból vissza templomokba és képtárakba, a falakra, a vásznakra, és alighanem, mint a gyümölcsöket és a lombokat, a szavakat és a nyelvet is érlelve, édesítve, nem csak a fürge metrikájú olasz szót, mert hát nem vallotta-e Babits is, hogy a legédesebb magyar irodalmi szó szelleme mediterrán zamatokkal teli, mediterránul meleg fuvalmak járják átal költészetünk képeit, gondolatait, akárha Pannónia szürke fényfüggönyein, napsütötte eső függönyein keresztül is sós, jódos, lelket melegítő tengeri levegő áramlana, és persze, amikor ő ír verset és prózát és fordít, no kit? – hát Dantét, akiről, erre is emlékezem, azt írja Gramsci: ő zárja le a középkort… ám Márai, az „isteni csibész” – Giacomo a koronatanú – ha nem is oly „súlyos”, mint a Dante-fordító – íróilag egyebet is akar, mint Babits – alighanem a másik florencihez nyúlt vissza könyvespolcain, Machiavellihez, ő pedig – mondja Gramsci, emlékszem –, „azt jelzi, hogy a modern kor egyik szakaszának már sikerült saját problémáit felfedeznie és azokat kidolgozni”: Giacomo a polgári lelki szabadság – és szabadosság – hírnöke, az értelem, az ítélet és az érzelem szabadságának üldözött és vereségekre kárhoztatott anticipálója; az ő, a Machiavelli szikráit vetíti fel Márai, amikor regényét írja és könnyedén szárnyalva lebeg árnyalt szavaival a Krúdyból eredeztethető nyelvezete mediterrán érzelmi közegében – Giacomo játékos hangú, de nem veszélytelenül komoly ítélkezéseibe a Szent Inkvizícióról… Machiavellire egyébként csupán e századunk harmadik harmadában bukkantunk rá: Gramsci írásaiban, miket mi szerencsésen magyarul is, románul is olvashatunk – Rómában olaszul is betűzgettem a Feltrinelli könyvesboltban – s tudva, amit Gramsci: „ a könyvek még nem változtatják meg a világot” – nem is ez a dolguk!… vagy igen? – és, igen Márai, csak most vesszük észre, néhány villogó gondolati tőrszúrással az inkvizíció, a mindenkori inkvizíciók sűrű és sötét ködtestébe, a kísértetinél tapinthatóbb ólombörtön valóságába döfvén, a mi századunk Szent Inkvizíciójába merítette vítőrét, hiszen a regény írásakor Hitler már uralmon volt és Horthy még uralmon és Mussolini már és még uralkodott feketeinges neodominikánusaival – Gramscit börtönbe is vetette, „legalább húsz évre el kell némítani!”, de ő nem tudott megszökni, csak írni a börtönben, és végleg elnémulni, meghalt – csupa Szent Inkvizíció, s mennyi más még e században, Európában, szennyesek és szörnyűségesebbek a Lateráni Zsinaton szörnynek született középkorvégieknél, újkor-elejieknél – s ilyképp a Márai-féle reneszánsz légkör és díszletezés – a középkor vége, és már „az újkor egy szakasza” – mindez hirtelen átlényegül: Giacomo tulajdonképpeni valójával döbben elénk: a Vendégjátékot nem csak mediterránian áttetsző, sirály-lebegésű magyar szavakkal írták és remekül, a Vendégjáték egy véresen komoly magyar széphistória prózában: a menekülés, a szökés regénye a magyar Szent Inkvizíció elől, az író, a művész megvásárolhatóságáról és megvásárolhatatlanságáról, lecke börtönök megátkozására, kártyacinkelésre, trógerségre és szerelemre – „isteni csibész”! –, és aztán az a pazar színjáték Bolzanóban, immár a kivívott és győztes hontalanságban, mely alighanem egy hosszú vándorút első, de csupa-szikrázás-epizódja, nyitánya, de mégis oly sűrű közegűen, hogy lehetetlen nem képzelegnünk arról is, mi következett itt még, e Márai honi valóságára pászoló költött valóság folytatásaként, e regény után, úton – Münchenen át – Párizs felé a Francia Királyhoz, majd meg magában az ugyancsak az újkor hajnalán álló és a régitől búcsúzó Párizsban – amelyet az ős-Giacomo a Memoires-ban meg is írt, kíméletlenül leleplezve az Ancien regime-t, akárcsak a falazó egy házat… – Bolzano: egy pillanat csupán Giacomo futásában a Szent Inkvizíció elől, egy összegezés, Velence romlásának összegezése, és épp Bolzanóban, úgy lehet véletlenül is azért, mert későbbi megint-csak-hontalanok is szerettek ott előfordulni, netán épp e városnévnek a Márai-féle jelzettsége miatt is és Machiavellit a bőre visszájára fordítva; Bolzano Márainak: a Művészet, a cinkelt kártyával játszó Művész „örök Emigrációjának” jelöltje, a szavak és a pénz kalandja, a könnyelműségé és a becsületé, a Franciska iránti szerelemben nem annyira a testé, mint inkább a másiké, a tiszta léleké, s egy sorsé, mely elfüstölög, mely köd csupán: sűrül, hígul, felszívódik, eltűnik együtt a mélyén síró nosztalgiával az eredendő otthon után, amely talán maga a bűn, – ó, mennyire tudja szidni és szeretni az elveszett otthont, s mily teatrálisan és feledhetetlenül kiált fel Giacomo a különben is toscanai koszos Balbi ócsárlására válaszolva: „Ne bántsd Velencét, majd bántom én!”… a köd alatt a nosztalgia meggémberedett szárnyú madarai, csapzott tollakkal, a „történelem hidegében”: dideregnek… tegnap a ködben eltűntek Velencéből a Tér galambjai és egy becketti pusztaságot hagytak maguk után, mintha a kolera vagy a pestis telepedett voln a a városra, mintha Beckett sétált volna végig a Téren, a Rialtón, a hidacskákon a kanálisok bugyborló vizei fölött, de akárhogyan is, Giacomo megszökött – illőbb a szó: meglógott –, túljárt a profózok eszén, a Szent Inkvizíció kíméletlen fifikáin, megszökött és most a markába röhög; nem mert úgy tartóztatták le és úgy ült az ólomkamra homályában, hogy ne lett volna mit számon kérni tőle a törvény nevében, ha még ért volna valamit a törvény, elvégre akár halálra is ítélhették volna, de mert meg se mondták neki, miért, mivel vádolják, még csak azt sem mondták neki a kőkukucskálón át a szemébe kacagva a láthatatlanságból, és ilyképp, de a sötétségben különben is arc nélkül, azt se, hogy: .. azért csücsülsz itt, fiam, mert művész vagy, független lélek, tehát heretikus, és azért is, meri gondolkozol és más, nem az apostoli Szentegyház nyelvén beszélsz, s hogy kártyát cinkelsz, lopsz, csalsz, vér tapad esetleg kezedhez, mindez a te privát dolgod, nem érdekel bennünket, de mert a mindenképp bűnös emberi kreatúra, illetve a mindenképp bűnös személyiség szuverenitásának és a szabad cselekvés lehetőségének lelki pestisét terjeszted a velenceiek között, pfuj, csak úgy bűzlesz tőle, ezért rohassza el az ólom az ínyedet, a csontjaid velőjét, a fehér holdakat tíz körmöd tövében istentelen bitang… „azt nem!” – sziszegte volna Giacomo a fekete kőnyílásba köpve, de habos és epétől zöld nyála már nem talált ott senkit… illetve hát így történt volna, ha a profózon kívül egyáltalán szóba állhatott volna valakivel, s így talán nem is azért szökött, mert meg se kérdezhette, a sok közül melyik bűne miatt tartják fogva, hanem egyszerűen azért, mert nem szerette a börtönt és a börtönben a patkányokat, de hát ki is szerette volna az effélét, ha az életet imádta, a vad és szabad, szép életet… olvasta, bizonyára olvasta az isteni Niccolót és csodálta, sokat gondolt rá az ólomtető alatt, rémlett, egyszer mutatták is neki Florencben, de csak álmodta, mert a börtönben látomás, rémkép, álom és emlék az időtől megfosztottság sötétjében összekeveredik, álmodta, hogy: épp átment a Ponte Vecchión és a Bellosguardo hegy felől szembe jött vele Niccolo, sült gesztenyét majszolt, mert ősz volt, egy szatyorban halat vagy gyümölcsöt cipelt; Machiavelli még rá is nézett futólag, de talán nem is látta, ám Giacomo alig tudta magát megtartóztatni, hogy hozzá ne rohanjon, meg ne ölelje és a lázatosan felajánlja neki: cipeli ő a Mester szatyrát a halakkal vagy a gyümölccsel, ámbár a szatyorból piros lé szivárgott, a gyümölcsök leve vagy a halak vére, és Giacomót vér láttán mindig enyhe hányinger kerülgette, akkor is, ha ő döfött toledói tőrével vagy Konstantinápolyból eredő görbe késével… igen, igen, alighanem ily részletesen és még sok mindenről diskurálgattunk volna Annával a vonaton Mestre után, és nem ily szakadozottan itt Szlovéniában már, útban a horvát Zágráb felé, két szál piros szegfűt Sinkó Ervin és asszonya sírjára helyezni a Mirogoj temetőben, és Miroslav Krležánál feliratkozni, no meg barátainkat megölelni, és végre nem csak „turista”-mód enni, hanem még ez estén Malusev Cvetkoéknál, Borika főzte zöldborsós csirkét, barackízes palacsintát, és egy pohárka dalmát vörösbort egyetlen hajtásra felhörpinteni; ilyenekről, effélékről diskuráltunk volna hát Annával, a ködön át összehúzott szemmel a barna tájat fürkészve, a tájat Mestre után, ahol Giacomo lovon Bolzano-iránt futott; újra részletesen elképzeltük volna a Palazzo-kanálisra néző velencei börtönt is amelyre az ócska közhellyé koptatott – s mily remekmívű! – Sóhajok hídján át léptünk be, s persze – mentegetőzöm – nem kötelességszerűen, inkább csak Giacomo miatt jártuk végig azt is és nem bántuk meg, mert egy óvatlan pillanatban, amikor nem hallatszottak a kikopott kőlépcsőkön sem alattunk, sem fölöttünk léptek, sem borzongások, bebújtam bizony az egyik alacsony kőcellába – találomra, hátha épp itt sínylődött Giacomo –, és azonnal megrohant a fullasztó érzés: de hiszen ültem itt már én is, itt is ültem, mert, ó, hol nem ültem én!?… eszem vesztve visszabújtam a keskeny folyosóra, megragadtam Anna törékeny kezét és őt magam után vonszolva, hanyatt-homlok rohantam le a lépcsőn, dübörgő zajt, rendhagyó, vészes visszhangot hagyva magam után ki a Palota udvarára, s azon is végig, a Térre, ahol a fekete gránit Tetrarchák lábához leültem, magam végre kifújni, és sütött a nap és lengedezett a mediterrán szellő és egy galamb leszállt Anna jobb vállára, és, és, és… és?… úgy is kérdhetném: „na és?” hiszen Giacomo érti a tolvajnyelvet.

Megjelent A Hét IV. évfolyama 6. számában, 1973. február 9-én.