Szerkesztőségünk megkérte Méliusz Józsefet, Románia Szocialista Köztársaság írószövetségének alelnökét, hogy az új év és az új évtized küszöbén mondja el olvasóinknak: véleménye szerint mit jelent irodalmunk számára az 1960-1970-es évtized?
– Jó kérdést megfogalmazni bizonyára nem könnyű, válaszolni feltétlenül nehezebb. S ha jót értem, a kérdés valójában a történelemre, országunk jelenére vonatkozik; egy meghatározásokat újrafogalmazó korszakban személyes írói jelenünkre s az általunk teremtett irodalomra – félreérthetetlenül politikai célzattal is. Én pontosabban így fogalmaznék: mi volt Romániában az irodalom és az író – a román, valamint az együttélő nemzetiségekhez tartozó író – közérzete az 1960-1970 közötti idő társadalmi légkörében? Ha így tesszük fel a kérdést, minthogy mégiscsak írók vagyunk, nem politikusok, könyveink adják meg a választ. No, meg irodalmi lapjaink, ám ezeknek nem feltétlenül minden hasábja. Pontosabban, egy kibontakozás folyamata, aminek fő tendenciáját – és ez a fontos – az utóbbi esztendők vitathatatlan minőségi fellendülése igazolja. Számomra most alighanem megoldhatatlan feladat lenne bizonyításul sűrítetten számba venni a jelentős műveket – néhány esetben az idő amúgy is megfordítja majd az értékeket – , az effajta felelet irodalomtörténészek dolga. Ami azonban a jelölt korszakban az eszmék forgalmának és következőleg a formák fejlődésének és átalakulásának a megközelíthető okát illeti, bármilyen kockázatos is, rögtönző publicisztikai kalandozásra már vállalkozhatom.
Úgy vélem, hogy az előbbi évtizeddel szembeni változás legfontosabb ténye belletrisztikában, irodalomkritikában és az irodalomtörténet szemléleti módjában – az alapvető szakítás a dogmatizmussal. Bármilyen szakítás – ha nem huny szemet az ellenálló vagy az újba oldódó folytatás dialektikus mozzanata felett – a nem mimetikus, illetve az aktívan önálló, alkotó tudatból megrázkódtatást vált ki. Véleményem szerint az ilyenfajta megrendülés valóságos tektonikus forrása írói teljesítményeinknek. Illúziók áldozatául esnénk ugyanis, ha abban a hiedelemben engednénk magunkat ringatni, hogy az irodalom és a gondolkodás kiszakadása a dogmatizmus aligha mágikus köréből nem produkált volna mély és széles körű tudati megrázkódtatásokat, vagy éppen lelkiismereti drámákat. Hiszen az irodalmi, a gondolati koncepciók, mint az emberi szellem önkifejezésének formái, mindig is állandósulásra, hegemóniára vagy az „egyetlen igazság” jogára törekedtek.
Országunk irodalmában a bonyolult következményű robbanást Hegel egy filozófiai elvének a politikai restaurációja váltotta ki, illetve tette lehetővé. Hegelt említem, mert az ő dialektikai módszere Marx filozófiai, kritikai cselekvésének az alapja; de azért is említem, mert épp az irodalom és a politika összefüggésében illő a 200 éve született Hegelre is emlékezni…
A jogaiba visszahelyezett antidogmatíkus filozófiai gondolat az, hogy – nincsen abszolút igazság. Ilyképp nincs a személyes és a társadalmi létet, az ember- és társadalomközi viszonyulásokat – vagy egy, sorsunkat szintén meghatározó politikai síkon: az államközi viszonyokat – általános és fellebbezhetetlen érvénnyel szabályozó egyetlen kizárólagos, kötelező igazság sem. Ami az irodalom és a gondolat tevékenysége szempontjából épp az igazságok megközelítésére törő kérdések felvetése szempontjából létfeltétel, sőt mindenféle gyakorlati kibontakozás kondíciója is, akárcsak a – szerencsére nem merevíthető – másik, politikailag is kinyilvánított hegeli elv: a különbözőségben való egység.
Úgy vélem, hogy ennek a dialektikának az egyáltalán nem könnyű útját a cselekvéssé válásig, nagymértékben igazolhatja – ellentmondásainak jellegével is, tehát egészében – az 1960-1970-es korszak irodalma, a szellemi műhelyeinkből épp az utóbbi esztendőkben – mintegy szintézisként – kikerült művek sora. Az írószövetség 1968- és 1969-es díjaival kitüntetett könyvek – azokkal együtt, amelyek szerencse híján vagy előnytelen, nem objektív mozzanatok közrejátszása folytán kívül rekedtek – az egész hazai prózaírásunkban és költészetünkben bekövetkezett minőségi, gondolati ugrás mellett bizonyítanak, az irodalom közérzetére árulkodnak. Valóban fontos és érdemes tehát erről a pontról kritikailag s összefoglalóan visszapillantani az irodalom és közérzet szakítva folytató, ellentmondásos alakulására az időben, ebben, az ötvenes évek utáni évtizedben, Romániában…
Az 1968-as esztendő a román literatúrában úgylehet a próza kitörésének éve, míg romániai magyar irodalmunkban a költészeté. 1969-ben a mi prózánkban ismétlődik meg az előző évi román irodalmi mozzanat. Mindezt korántsem a szentlélek segítségének köszönhetjük. Ne röstelljük hát kimondani, elvégre marxisták vagyunk: a szóban forgó konkrét, megtapasztalható történeti, társadalmi esemény a felépítményben következett be és zajlik tovább. A felépítményben – egyes alapvető felszabadító átalakulások következtében, de semmiképp sem valamiféle templomi énekkar egyszólamúságával, hanem antinómiák egymásratorlódásában, egy egész társadalom rendkívüli erőfeszítése és a tudat páratlan küszködése közben. Mindaz, amit ennek az évtizednek, de különösen az évtized végének figyelemreméltó irodalmi eredményeként érdemes számon tartani, nem egyéb, mint a sorsunk értelmét kereső megrendült tudat mozgásának művészi objektiválása vagy individualizálása, a sorsot a műben és a gondolatban olyan útként fogva fel, amelynek társadalmi, nemzeti-nemzetiségi humanista, demokratikus tartalmú etikai emberi finalitása van. A művek ilyképp lehető tökélyüket a művészi formában kiteljesítve, elkezdték immár szuverén életüket. Legyünk igazságosak irántuk, de semmiképp sem türelmetlenek. S hogyha műveink s a gondolatok vagy közülük legalább néhány, holnap is még helytállnak önmagukért – mint némely elődeink gondolatai, művei és művészete máig! –, bebizonyosodik majd, hogy nemcsak megpróbáltatott hatvanas éveink, de azok irodalma is jelentős tudott lenni.
Mi hiszünk nem idilli, sőt drámai jelenünk emberi nagyszerűségében, ámde nem mi, hanem talán egy boldogabb csillagzat alatt, utódaink döntik majd el, hogy hozzájárultunk-e valamivel boldogulásukhoz? Vagy legalább lehetővé tettük-e nekik, hogy megértsék elődeik gyarló és magasra törő emberi, történelmi sorsát, amely alatt persze, hogy önmagukért írtak, de érettük is? Én egyébként szívesebben válaszoltam volna a feltett kérdésre néhány kéziratlapnyi kérdés egész sorával… Véleményem szerint ugyanis a jó kérdés a legjobb feleletnél is maradandóbb. Kérdezés nélkül nincs megismerés. Mai irodalmunknak, ha semmi egyéb nem igazolná minőségét, az feltétlenül, hogy – kérdéseket tehet fel, s hogy jó kérdéseket is feltesz. Miközben a jók mellett rossz kérdések és rossz feleletek is elhangzanak.
Szerkesztőség: – Banális év végi, évtized végi kérdést teszek fel, tehát rossz kérdést. Van-e prognózisa az elkövetkező évtizedre?
– Nincs. A kérdés egyébként jó… Egy hónapot töltöttem Spanyolországban, másfelet Párizsban. Alig hagytam el Barcelonát, rengeteg illúzió dőlt halomra. Én meggyőződötten hiszem el Európának, hogy velünk együtt – akik nélkül nincs Európa – ki akar kászálódni a fenyegető ellentmondások közül. Minden valóság ellentmondásos, az emberi történet, a sors mindig ellentmondásos. Ha ezzel tisztában vagyunk, nehezebben esünk illúziók prédájául. Erre irodalmunkat képesnek tartom. S ha valóban így van, a nagykorúság jele ez. Tehát optimista vagyok. De, amennyire lelki tartalékaimból telik, illúziótlanul. Az illúzió gyengeség is…
Megjelent A Hét II. évfolyamának 1. számában, 2021. január 1-jén.