nal Grandén végig, amely hajlatai szerint egy szabályosan kifordított S-betű, szíveskedjék csak megkísérelni a fordított S-betűt felrajzolni, így: ʅ … kísérlete feltétlenül sikerülend, s amennyiben az ön ezirányú vállalkozása valóban eredménnyel járt, s ezt ön hajlandó még némi többlet-fáradozással tetézni, nevezetesen azzal, hogy a fordított S-en keresztül párhuzamosan két függőleges vonalat is húz, így: || – a város térképén ez a Ghettóban található, bár az útikalauzban fel nem tüntetett Askenazy múzeumtól és a Plazza Ghetto Nouovo-tól, északról kissé délkelet irányt a Csatorna partján a Punte della Dogana, a Vám-földnyelvhez közeli Palazzo Salviatiig, valamint a San Gregorio templomig haladó párhuzamosnak felel meg –, amiből (mármint a párhuzamosból) azonban semminemű aljas és szubverzív célzást ne tessék kiolvasni a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Tentamenjére vonatkozóan!; nem, efféle merényletről szó sincs, de ha Ön fenti tanácsainkat meghallgatja, a bűvészi eredmény nem leend egyéb, mint a ($) a dollár jelének megfordítása – bosszúból is, amiért oly kevés lapul belőle zsebünkben –; amiből persze ön ugyancsak ne olvasson ki olyasféle felforgató és ingatag következtetést, tekintettel a $ fölöttébb huncut ingatagságára, mint ha a cölöpök százezreire várost építő rab hadifoglyok, fegyencek, magukat szabadnak vélő polgárok, kézművesek, kereskedők, pénzváltók, bankárok, raktártulajdonosok, börtönőrök, írnokok, kémek, hamiskártyások, -bérgyilkosok, kocsmai lotyók, bértollnokok, kőfaragók és felcserek, építészek és más művészek. Írók, templomfestők, ötvösök és takácsok, komédiások, zenészek, bírák, közvádlók, besúgók, hóhérok, szerzetesek, könyvmásolók, kormányzótanács-tagok, hadvezérek, katonák, tisztesek, szolgák és hercegek, egyszóval egy város, Velence felépítői, eleve a $ huszadik századi, második világháború utáni hatalmára utaltak volna előre, s csupán azért, mert a középkori Velence is fölöttébb mohónak és kíméletlennek bizonyult, nemcsak a fogyasztó piac kiterjesztését, de a kiszipolyoznivaló, termelő és adót fizető területek mindenáron való és kétségtelenül tehetséges, bár kíméletlen szaporítását illetően is; hiszen a város és benne a Canal Grande megépítése idején Amerikát még csak fel sem fedezték, azt még csak elképzelni sem tudhatta az a kor, bármily mohó volt hatalomra és pénzre; elvégre a még dicsőséges Velence roppant gazdagságát – és azt senki fel nem mérhette! – csillagászati számokkal kellene beszoroznunk, hogyha a $ hatalmával össze kívánnák hasonlítani, ámbár ez a Velence már kisebbfajta világhatalomként is „modell”-nek tekinthető, amire semmi sem beszédesebb bizonyíték, mint az, hogy az az akkori földi és vízi hatalom 1204-ben tövig lerombolta a kelet-római birodalom fővárosát, az addig ugyancsak hatalmas és erőszakos és ugyanakkor csodálatos Konstantinápolyt, amelyet a tulajdon eszközeivel, technikájával, taktikájával vertek le a velenceiek, akik a romokkal és a hulladékkal betömték ama elpusztított világváros utcáit, a város védőfalait lebontották, de előbb templomait és nőit (a kiskorú szüzektől a matrónákig) meggyalázták, a férfiakat lemészárolták – az életben maradottak viszont térdet hajtottak és átálltak –, a város kincseit „haza” hurcolták, s a megsemmisített hajdani kis metropolis Galatea nevű külvárosában pedig berendezkedett a velencei herceg, aki a Szentföld, illetve Jézus sírjának felszabadítására irányuló (rabló)hadjárat költségeit adó és dézsma formájában az őslakó görögökre hárította… ezek szerint azonban, minthogy a legendás nyugati keresztény hőstettek az ugyancsak keresztény keletiek ellenében már előrevetítették a mi évszázadunk hasonló tartalmú látomását, a Canal Grande rajzolata a térképen miért ne lehetne mégis a $ természetének kaballisztikus anticipációja vagy egy tizenkettedik századi „Science and political fiction”, akár öntudatlan utalás is a huszadik század egyik legvégzetesebb mítoszára, amelynek jele $, – az előbb rajzoltuk felfordítva; kérdem, felrajzolta-e ön? – mert hiszen gondolta-e volna például a néhai, de persze csak néhány évszázaddal később fellépő németalföldi Hieronymus Bosch, hogy őrült képzeletű vásznain, pokoli világvég-vízióiban a megkergült huszadik századot vetíti előre, akárcsak a szellem békésebb régióiban, a dogmák ellen felkelő tudományban például a Bolognában és Ferrarában sokat időző és tanulmányozó, Velencén is átutazgató Coppernicus mester a világegyetem mai modern kozmikus valóságlátását, anélkül, hogy ezt sejtette volna, amikor a geocentrikus helyébe a heliocentrikus világképet helyezte, tudva, hogy ily módon friss levegőért a fizikai végtelen felé tárja ki az ablakokat – a gyalázatos eretnekséget a Szent Inkvizíció csak késlekedve, évtizedekkel a szelíd csillagász halála után fedezte fel, s ébersége hiányosságai fölött kellőképpen elszomorodva bűnbánatot tartott, és a halott bűnös helyett ártatlan élők tömegeit küldte a megtorlás szent máglyáira… különben, ha a velencei jel görbületeit egy cirkuszi erőművész izmaival és ügyességével kiegyenesítenők, a nem kifordított Z-betűhöz jutnánk, ami persze haszontalanság, merő szamárság, és amire merően csupán azért gondolunk, mert megpillantottuk a vasúti állomás melletti hirdetőtáblán a görög Costa-Gavras Z című mozgóképének a hirdetését, egy odahaza már látott film-vádiratét, amelyet mi egyébnek foghatnánk fel itt a Kanálison, nem gondolán esernyő alatt álmodozva, de a hajóra várakozva a kikötőpontonon, mindenfélén töprengve, mint az egykori velencei hatalmi módszereknek, a sötét lelki és financiális erőszaknak mai viszonyok közötti, modern újrateremtődését, a $ és sok egyebek politikai-hatalmi képletének az erőszak égő égövei alatt, meggyőzendő talán a velencei mozi vibráló sötétségében cigarettázó és Coca-Colát fogyasztó szemlélőt, hogy virágokkal és filozófiákkal a harc háborúk, bérgyilkosok, a $ mítosza, inkvizíciók ellen ugyanolyan kilátástalan, mint prédikációkkal vagy erkölcsi példákkal, türelmességgel vagy alázattal küzdeni, ámbár a passzív rezisztencia már olyan csodát is produkált, mint a Ghandié Indiában; megbuktatta az angol megszálló hatalmat… egyébként még csak fel sem merülhetett persze a kérdés, hogy hol a biztosan győző erő, a gondolat, a szó, az erkölcs vagy a fegyvereire, pénzére és tisztviselőire támaszkodó hatalom oldalán?… a történelemben ez a viszony mindenképpen egyoldalú és nem kétséges, hogy ki a vesztes; feltétlenül a gondolat, a szó és az erkölcs… úgy véli ön, hogy pesszimisták vagyunk?… esik az eső Velencében, a kikötött feketegondolák mint megannyi kipányvázott, lebegő, vacogó, feketére lakkozott vízikoporsó, feketekoporsó-nyáj, Kháron ladikjai tucatjával, városszerte alighanem százával, ezrével ringatózva a vízen, senki sem használja őket, a város néptelen, mintha falai között gyilkos járvány dühöngene hangtalanul, fenyegető-némán, mintha nedves odúikba és palotáik sötét zugaiba bújtak volna el az őslakók: nép, adminisztráció és arisztokrácia egyaránt… sehol egy lélek, pedig alig múlt dél… vagy tán már régen elmúlt?… de hogyan is észlelnék az idő múlását ott, ahol nem mozdul semmi, ahol nem látunk embert, csak állunk egy pontonkikötőn, az esőben, és várunk a hajóra, amely nem érkezik meg és amely, ha megjön is, hová is vigyen?… hová?… persze tudjuk a címet, a tér nevét, a szálló nevét, és leendő szobánk lakályosságát el is képzeljük, holott azt is tudjuk; mással, egyébbel találkozunk majd, mint amit eleve felvázolt a képzelet, s akkor is elképzeljük, ha nem akarjuk; elképzeljük, amikor kimondjuk a fogadó nevét, amikor a címet feltüntető világoskék kártyára pillantunk, amikor eszünkbe jut az állomási vendég-fogd-meg sapkáján az aranyhímzéses felírás, alig múlt dél és a pontonon a hajóra várunk, és hirtelen beleszimatolunk az esőbe, mert emlékezünk; akik előttünk jártak itt, azt mondták: Velencének szaga van; mint akik azt mondják; a halottnak szaga van… valóban ismerős szag, nem meglepő; eszembe juttatja, mit ír Gaëtan Picon Gênet-ről, erről a párizsi Giacomóról, börtöntöltelékről, angyallelkű tolvajról és hallatlan stilisztáról: a börtönszaga, a halálra ítéltek szaga, a kivégzés reggelének szaga, holott hát dél van e néptelen csendben, mint valamiféle tilalom birodalmában, és azt hiszem, még ezt is hozzáteszi a francia esztéta Gênet irályának jellemzéséhez: a kegyelem állapotából való kivetettség szaga… de ez nem biztos, lehetséges, hogy csupán képzelgés, pontatlan utánérzés, mert hát mi értelmeset is jelenthetne az, hogy a kegyelem állapotából való kivetettség szaga, hiszen nem vagyunk sem bűnösök, sem teológusok, még csak költők sem, csak annyi bizonyos, hogy a fordított S-alakú csatornából feltétlenül ki kell jutnunk, el kell érnünk a San Gallo fogadóig, mert bár úgy tűnik, most állt meg valami rontás miatt az idő, az esőben mégis úgy érezzük, hogy már egész örökkévalóság óta vesztegelünk itt a ponton vizes deszkáin, a hajóra várva, az esőben, miközben hát Velencében vagyunk és még mindig nem vagyunk itt, hiszen azt, hogy valóban „itt vagyunk” majd csak akkor mondhatjuk el magunkról, amikor a végre megérkező hajó fedélzetén túljutunk ezen az időben mozdulatlan holtponton, ami ez a várakozás, amikor már túljutottunk – ha valóban elérkezünk oda – a fordított S-betű alsó hajlatán is, és végül is győztesen beúszunk a San Marco-öbölbe, ahonnan percek, talán pillanatok alatt elérjük a Teret, s mert akkor már rohan velünk az idő és az idővel feltehetőleg mi magunk is… S ez persze egészen fura, különös, már-már értelmetlen állapot, ez a türelmetlenség nélküli várakozása hajóra, az üres Velencében; esztelen állapot, mert úgy tűnik, hogy mi magunk vagyunk azok, akik valamely megmagyarázhatatlan módon lehúztuk magunk körül a redőnyöket, mintha csak mi léptünk volna ki az életből és nem az idény-utáni esős Velence… efféle persze megesik az emberekkel, amikor elegük van a környező létből, s talán nem is azért, mert felületesek és önzők vagy türelmetlenek, s nem mert az emberek néha bizony belefáradnak abba, hogyélnekéseredménytelenül várakoznak, tán nem is azért történik velük ilyesmi, mert az élet nem adja meg nekik, amit ígért, sem amire vágytak, vagy mert az illúzióik valóban illúziókként lepleződnek le, hanem mert már nem vállalhatják a velük történőkért a felelősséget, azért, hogy semmisemtörténikvelük, vagyegyébmint aminekajózanészszerint történniekelleneéslehetne; megesik ilyesmi gyengeségből, vagy erkölcsi okokból, vagy talán egyszerűen csak azért, mert a lélek teherbírása – akárcsak az anyagok, a vas, a fa, a kő fizikai teherbírása – a végkövetkeztetés önmaguk előtti bevallása katasztrofális következményekkel járna, vagy talán mert minden lemondás mögött az irracionális életösztön tevékenykedik amennyiben az ember nem születik hősnek, hacsak nem mint a lovag, aki a Rosinantén rohant neki a szélmalomnak, amelynek forgószárnyai felkapták és úgy vágták a hőst a realitás kemény talajához, hogy többé fel sem kelt; „a Don Quijotét börtönben írták, félreértésből”, üzeni a fiatal Sklovszkij A Zoo 8. szerelmes levelében a szeszélyes hölgynek, akit később is Elsa Triolet-nak hívtak, és arrébb hozzáteszi: „a bölcsesség és az őrület egyesítéséből született meg Don Quijote alakja”, ami mi más, mint börtön a négyzeten?; utolsó válaszában, a 29. levélben különben Elsa ezt írja: „Azt mondod, tudod, hogyan készült a Don Quijote, de szerelmes levelet bizony nem tudsz írni. És egyre kiállhatatlanabb leszel.” mert mi az, hogy az életet hősiesen úgy vállalni, mint a Végzet beteljesülését?, kell az ördögnek a Végzet, mondják a józan eszüknél lévő, tehát a lényegében szabad emberek, engem hagyjon békén a Végzet, nem vállalom érte az erkölcsi felelősséget, mert a Végzet az, ami én nem vagyok!… efféle s mindenféle fajta más spekuláció is nem egyszer rohanja le a megfáradt utazó kedélyét, s alighanem olyankor, amikor semmi sem történik vele, amikor áll a ponton-kikötőn és várja a hajót, amikor sztrájkolnak a vasutasok, amikor nem indul el a repülőgép, amikor úgy tűnik, bekövetkezett a zéró-pont, a semmi pontja… az ilyen drámai holtponton tör át a fáradtság, a csüggeteg kimerültség: mire ez az egész cécó, ez a rohanás a cél felé, és milyen cél felé?… és mégis el kell érnünk – legalább – a Locanda San Gallo-t… odaérkezve tulajdonképpen azonnal ágyba kellene vetnünk magunkat, pihenni, aludni, 18-19, 48-49 órát aludni a szálló jól fűtött, tiszta szobájában, de előbb egy forró kávét vagy teát inni, forró fürdőt venni… a nedvesség, az eső, a némaság és most már ez a szag is, amit érezni vélünk, ez a beteges szag, mint veríték, úgy járta át ruháinkat, bőrünket, testünket, lelkünket… idegenkedtünk az egyik fajta Velencétől, a kispolgárian romantikus manipulációtól, a turistapszichózistól, a konzumturizmustól, a turistakonformizmustól, amelynek nem akartunk a csapdájába kerülni, és egy másik csapda kapott el hamis fogsora vasfogaival, mert folyton-folyvást arra gondolunk… mire is?… erre is, egy képtelenségre: Velence nem éli túl a jövőjét! – vagy arra, hogy mi nem éljük túl a magunk jövőjét? –, amire gondolni persze már azért is mulatságos, mert bármilyen végzetet jósolnak is építészek és a műemlék-szakértők a süllyedő szigetnek, Velence feltétlenül tovább eltart, mint én; nem én mondok majd sírbeszédet a ténnyé vált városhalál alkalmából, a romjaiban heverő, a tulajdon dugójába dőlt Velence felett – ilyet tőlem, persze nem is igényelne senki, még ha túl is élném e pusztulást –, amilyen elaggott híre szerint Velence, inkább ő mondhatna majd sírbeszédet felettem harangjaival, amelyek úgy tűnik, már nem szólalnak meg, kürtbúgásával a hajóknak, amelyek a jelek szerint már nem is közlekednek, igen, a harangokkal, száz és száz haranggal, nem is tudom, a város hány tucat templomának és székesegyházának tornyaiban, és nemcsak azért nem fognak búcsúztatni, mert Velencének erre semmi oka, mert senki és semmi vagyok én Velencének, egy jöttment átutazó, akinek a zsebéből utolsó pénzét is kikényszeríti, fizessen a dög, ha a gazdag Velence vendéglátását élvezni akarja, ha kortyolgatni óhajt a reneszánsz humanizmusból, ha a reneszánsz művészetét, a kultúrát megkóstolni kívánja, ha már itt van: fizessen az idegen, de mondom, nem ezért nem búcsúztatnának Velence harangjai, de már azért sem, mert az az óhajom, hogy abban a bizonyos – kihűlt – állapotban hagyjanak békén, ne zavarjanak, ne állingáljanak körülöttem, aki már nem vagyok; sem emberek, se templomok, se haranglábak, s ne motyogjanak fölöttem búcsúbeszédet sem, ne szóljon semmilyen harang, semmilyen süket gyászjelentés, ami úgyis csak fölöslegesen bosszantana még az életen túl is, kíméljenek meg az utolsó utáni dührohamtól… dühöngök, tehát vagyok?… most tehát már nyilvánvalóan ideges vagyok: nem érkezik a hajó; még alig múlt dél, de legalább esteledés előtt érkezzem a San Gallotérrel… az üvegkalitkájában ülő jegyárusító tisztviselőtől remegő hangon érdeklődöm: miért nem érkezik a hajó?… rám sem pillant, franciául elhangzó kérdésemre angolul válaszol: a vaporetto menetrendszerűen jár, tízpercenként… de, uram, én már órák óta várok a hajóra… no, sir, ön pont hét perce vár a hajóra… nem kétséges: egy zavaros conjuratio tárgyává váltam… az idő összeesküvése… a fordított S, az ʅ bosszúja; megértettem… de mit értettem meg ebből a komédiából?… állunk a pontonon, nézem a csatornán túli képet, amit már úgy megszoktam, mint ha itt ezen a parton, az állomás melletti házak valamelyikében születtem volna és töltöttem volna le egy életet, akárcsak ugyanabban a fegyházban… Babitsot parafrazálom, a pillanatot 1938-ban, ilyen idő tájt, késő ősszel, amikor körülnézett a szekszárdi szőlőhegyen, mert körülnézek én is ezen a darabka Velencén, ami ki tudja, mióta, hét-nyolc perce vagy hetven-nyolcvan, hétszáz vagy nyolcszáz éve ezen a pontonon állva, innen szemlélve most már az enyém is, az idegené, a jövevényé, a vendégé, és Babitscsal mondom, bár mindössze erről, a Grand Canale fekete vizén lebegő rozoga deszkatákolmányról a lábam alatt, a pontonról: „Legalábbis senki sem bizonyítja, hogy nem ott állok”… és felbúg a hajó, jön a hajó, jön az esőben a hajó, már látom is: egy fekete hajó.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 11. számában, 1973. március 16-án.