Egyszer három napig kóboroltunk együtt. Végigrajzolta ezt a három napot. Csodáltam tűnődő szemét, mesterkeze könnyedségét, a kiművelt tehetség alázatos szorgalmát, ahogyan mindegyre nekivágott a művész megoldhatatlan, örök feladatának: kifejezni a világot.
Figyeltem, miképpen válogat. Útitársainkat rajzolta. Egy rákbeteget például, aki közeli haláláról beszélt dermesztő bátorsággal. Bene hallgatta őt, s közben papírra vázolta a már majdnem csontvázzá szikkadt arcot. Nem a kíváncsiság kegyetlensége hajtotta, részvét vezette szelíden ceruzáját. Aztán rajzolt alkudozó vásárosokat, vonatban pihengető parasztokat, táncolókat, kocsmai részeget, mintha jegyzetfüzetébe akarná sűríteni az élet teljességét.
Rajzolta különös előszeretettel azokat, akikről úgy érezte, hogy a mi tájaink lelkét hordozzák magukban, mert Bene nagyon is erősen kötődik a mi földünkhöz, ez teszi realistává, hogy aztán művészi áttételekben, a legkülönbözőbb technikák bravúros változatosságával fejezze ki valóságunk költői intenzitású képét. Ezzel eltolja, följebb emeli balladáink sűrített világába. Kakasai, macskái, töredezett testű vénemberei évszázados titkokat hordoznak magukban; szépséges szüzei – bókoló liliomok – varázslatosan nagy szemükkel csak itt születhettek a mi hegyeink között.
Míg képeit nézem, a Cantata Profana zúg a fülembe.
Mint minden igazi művész, nem mással, önmagával verseng.
Mester, aki mindegyre megújítja művészetét. Nem öregszik, hanem kiteljesül.
Kiemelt kép: Lány gyümölccsel