Méhes György: A mi nagyjaink

Nem tudom másként, mint líraian kezdeni: különös, torokszorító érzés, mikor az ember régi jó ismerőseivel úgy találkozik mint klasszikusokkal, megszentelt hagyományok hordozóival. Még hallom a hangjukat, em­lékszem szép, okos mosolyukra, s íme ott sorakoznak már azok közt, akik nemcsak a múlt kiemelkedő csúcsai, hanem a jövő pillérei is – hogy hasonlatba meneküljek magyarázkodás helyett.

Janovics Jenőről, a kolozsvári magyar színház nagy igazgatójáról és Poór Liliről, a színház nagy művésznőjéről van szó. A kiváló színészházaspár művészi arcképét vázolta fel most két tanulmányban Jordáky Lajos, aki közéleti szenvedélye és felelősségtudata minden hevével a színház felé fordult.

Nem tette rosszul. Nem akarok közhelyeket ismételgetni, azt, hogy jövőnk csak a múltra épülhet, mert hiszen ez nyilvánvaló, s éppen ezért kell felfigyelnünk erre a példamutató és úttörő kezdeményezésre. Az elmúlt hónapokban sokan vitatták színházi problémáinkat, de sajnálatosan kevés szó esett magukról az alapokról, vagyis arról, hogy jó színházat, igazi színházat csak értékes és meglévő hagyományainkat továbbfejlesztve lehet és kell kiépíteni. Mondhatnám úgy is: tájékozódnunk kell az országban, a világban, a mi valóságunkat kell kifejeznünk, a mi igazságainkért kell harcolnunk, de mindig élő színházi hagyományainkból kell kiindulnunk.

Janovics Jenő a maga idején ezt valósította meg kora kultúráját átfogó, nagyvonalú színházpolitikájával. Ezért szolgálhat tanulságul a mának is. Jövendő kutatókra, reméljük, éppen Jordákyra váró feladat az alapos, részletes Janovics-monográfia megírása. De a lényeges kérdések feltárása már ebben az esszében megtörténik, amikor Jordáky sorra veszi és elemzi azokat a színházvezetői elveket, melyek Janovicsot nehéz körülmények, akadályok és gáncsoskodások közt is valóban nagy színházigazgatóvá tették.

Előhozakodhatnék a michelangelói tanáccsal, mely szerint a szobrászat egyszerű mesterség, csak le kell faragni a márványból a fölöslegest, és máris kész a szobor. Nyilván a mester is tréfált, s tréfa volna azt is állítani, hogy éppen csak követni kell Janovics példáját, és máris meg­születik a nagy színházművészet Ko­lozsváron, Váradon, Vásárhelyen, Szatmáron.

Nem másolnunk kell őt, hanem tanulnunk tőle – ez a hagyományőrzés és a hagyományok továbbvite­lének útja. Éppen ezért sürgető fel­adat sajátos színezetű nemzetiségi kultúránk kiemelkedő személyisé­geinek munkásságáról, hatásáról tudományosan alapos monográfiák és összefoglalások kidolgozása, eredményeik felhasználása, beépí­tése szocialista kultúránkba. Ez az útja annak, hogy a szocialista Románia egységes kultúráját a mi sa­játos értékeinkkel tovább gazdagít­suk.

Nem akarom ismételni a Jordáky-tanulmány megállapításait, csak né­hány pontot emelek ki belőle Janovics színházi terveit, műso­rát mindig a hazai drámairodalom – magyar és román szerzők mű­vei – fontosságát szem előtt tartva állította össze, ugyanakkor biztosítva a tájékozódást a kortárs világirodalomban.

Merészelt nagyra vállalkozni s drámatörténeti ciklusok, később a kolozsvári szabadtéri játékok ennek a megfontoltan merész színházpo­litikának voltak az eredményei. Nem akarok tetemre hívni senkit, de mi­lyen régen nem láttunk egyetlen színigazgatónktól sem ilyen nagy­szabású vállalkozást, sőt még kísérletet sem ilyesmire.

Fontos tényező volt Janovics bölcs mértéktartása. Mint minden igazi színházvezető, figyelemmel kísérte az újat, a legújabbat, mert tudta, hogy a színház törvénye az örökös megújulás, de sohasem tévesztették meg a felszínes irodalmi divatokat majmoló kísérletek. Ezért egyesek a sebtében újítgatók közül konzervatívnak nevezték annak idején.
Ma tudjuk, hogy realista volt, s az ő mértéktartása volt a helyes út. Mert valóban ismerte a helyes mértéket, egyensúlyt tartott műfajok és áramlatok közt, mert szívügye a hazai kul­túra volt. Éppen ezért a magyar klasszikusok és modernek mellett számos jeles román dráma került színre az ő igazgatása idején. Út­törő volt ezen a téren is.

Janovics munkájának tervszerű­sége és következetessége példamu­tató lehet a mai színházvezetők szá­mára is. Be kell vallanunk, hogy legtöbb esetben elég távol állunk még attól a következetességtől, amellyel Janovics építette fel műsor­terveit, mondhatni minden egyes szí­nész számára megkomponálva, a nagy egészen belül, a művészi fejlő­dés lehető útját. Janovicsnál tucatnyi vezető színész előre tudta – gyakran évekre –, hogy mit fog játszani, melyik Shakespeare- vagy Moliére-szerep vár reá. S éppen a nagy igazgató és Poór Lili példáján tanulva éveken át tanulmányozták, kiérlelték magukban az eljátszandó szerepet. Ez a magyarázata annak, hogy sikerült érett Shakespeare-előadások egész sorát színre vinni bámulatosan rövid idő alatt. Szeretném, ha vezető színészeink habo­zás nélkül válaszolhatnának, hogy az elkövetkező két-három esztendő­ben például melyik nagy Shakespeare-szerepet fogják játszani, s beszámolhatnának akár nyilvánosan is arról, meddig jutottak el a sze­rep tanulmányozásában. Jól tud­juk, hogy ennek megvalósítása ná­lunk sem ütközne leküzdhetetlen ne­hézségekbe.

A Jordáky-kötet fontosabbik tanulmánya Janovicsról szól, a szebbik Poór Liliről. Fél kezünk is sok arra, hogy megszámláljuk a nagy er­délyi színészekről írt monográfiákat, de még kisebb tanulmányokat is. A szerző szerencsés ihlettel fordult éppen Poór Lili felé, hiszen művészi pályafutása utolsó szakaszát munkatársi közelségből ismerhette. Valóban az írástudó kötelessége rögzíteni a színészi munkából azt a keve­set, amit lehet. Ma már a film, a magnetofon, a televízió magnetoszkópja felbecsülhetetlen értékű rögzítője a színész művészetének, a múltban viszont egyetlen eszköz volt erre: a toll.

Jordáky esszéje sugalló erővel vázolja fel a nagy alakítások sorát, s teljes gazdagságában állítja elénk Poór Lili művészetét. Emlékezőtehetsége bámulatosan működik, kitér a színészi munkánál el nem hanyagolható részletekre is, mindig szemmel tartva a lényeget.

Mit kell, így első olvasásra, kiragadnunk a tanulmányból az íróilag is kitűnően megoldott szerepelemzéseken túl? Például azt, hogy Poór Lili nagy tekintélye, művészi és emberi súlya fontos nevelő tényező volt nemcsak a színiakadémián, de kollégái, a társulat körében is. Ko­lozsváron, Vásárhelyen, Váradon so­kan vannak, akikben él ez a példakép. Tulajdonképpen ez a színészi halhatatlanság, amikor a színészek továbbadják egymásnak, ha nem is „mesterségük titkait” – mert a szí­nészet igazi titka a tehetség –, ha­nem azt, amit ők csiszoltak, fejlesz­tettek tovább a nagy elődöktől átvett színészi eszközökből. Ez színházművészetünk aranytartaléka, így töretlen a sor Kántornétól, Dérynén, Laborfalvy Rózán, Jászain, Poór Lilin át napjainkig. Ezt a nagy tra­díciót őrizni, továbbfejleszteni hazai kultúránk gazdagodása szolgá­latában: erre a fontos feladatra figyelmeztet ez az úttörő munka.
Reméljük, hogy Jordáky Lajos, a tudós színházi esszéíró, nemcsak elindította, hanem folytatja is soro­zatát, és XX. századi színházi nagy­jaink művészetének avatott ismerőjeként, még sok kiváló művészünk példamutatását tárja fel a közönség és az ifjú színésznemzedékek hasznára.

Megjelent A Hét II. évfolyama 40. számában, 1971. október 1-én.