Ha minden igaz, és a T. Ház elfogadja Kovács Péter kormánypárti képviselő és sashalmi polgármester javaslatát, akkor hamarosan minden egyes parlamenti ülés a Himnusz eléneklésével kezdődik majd. A képviselőnek szent meggyőződése, hogy a Himnusz közös előadása erőt és alázatot ad a munkához, közösségformáló ereje van, és segít felszámolni az ország megosztottságát, Sashalmon legalábbis ez történt.
A képviselők példásan bejárnak az önkormányzati ülésekre, kivéve Büki képviselőt, aki független, és direkt késik, mert nem akarja elénekelni a Himnuszt, ugyanis fahangja van, és emiatt éneklés közben szégyelli magát, ám ő kivétel, mert a többiek rendesen dolgoznak.
Mi ehhez nem nagyon tudunk hozzászólni, igaz, nem is nagyon akarunk, mert félünk a Himnusztól, mint a tűztől, már a felemlegetése is testi épséget és becsületet érintő következményekkel járhat, könnyen hazaáruló lehet az ember. Egy ízben már szóvá tettük, például, hogy nem feltétlenül szerencsés hazai klubmérkőzéseken elénekelni kezdés előtt a Himnuszt, mert a szurkolók képtelenek a megfelelő tempóban együtt énekelni, a legutóbbi Újpest–Fradin például a zene még a balsorsnál tartott, amikor a hazai ultrák már a „fradista cigányok, b…-tok az anyátok” rigmust kántálták, persze a Himnuszhoz illő áhítattal, a megosztottság megszüntetésének jegyében. Mondhatnók úgy is, hogy a Himnuszt csak a megfelelő időben, a megfelelő környezetben énekeljük.
Kérdés, hogy a mi parlamentünk megfelelő környezet-e. Ha azt veszem, például, hogy csak az elmúlt héten a parlamenti ülésteremben a köztársaságra felesküdött képviselők legalább három rendbeli törvénysértést követtek el a házelnök szíves asszisztálása mellett, úgymint: holokauszttagadás, cigányozás, illetve betiltott egyenruha viselése, akkor csak remélni lehet a jövőre nézve, hogy a Himnusz erőt és áhítatot ad majd a házelnöknek arra is, hogy a törvényt alázattal be is tartassa.
Félre ne értsük: ebben az egészben legkevésbé a törvénysértések tartalma az érdekes, felőlem a Jobbik képviselői mindjárt árpádsávosra is festhetnék a micsodájukat és Kövér doktor felé mutogathatnák, ám a törvényhozás házában mégiscsak törvénysértés történt; ezzel az erővel csempészcigarettát is lehetne árulni a parlamenti ülésteremben vagy nőt futtatni, hiszen azt is tiltja a törvény.
Himnuszt ilyen helyen nem éneklünk. Kérdés továbbá, hogy a közös éneklés valóban segíti-e az alkotó munkát, ad-e szellemi muníciót a képviselői teendők ellátásához, mert úgy fest, hogy az áhítat önmagában kevés. A héten például közleményt bocsátott ki a kereszténydemokrata párt immáron a megújult MTI szíves közreműködésével, és ebben újólag követelik Alföldi Róbert kirúgását a Nemzeti Színház éléről, nevezett személy ugyanis „csorbította az intézmény hírnevét és ártott a rezüméjének is”. Szó szerint: Alföldi a rezümének ártott. A megújult MTI, sőt a még megújultabb állami tévéhíradó segedelmével ez jött ki a Semjén meg a volt tévébemondó, Pálffy fémjelezte kereszténydemokrata garnitúrából; nyilván nem kondoleáltak egymással a kommuna kiadása előtt, vagy egyenesen Schmitt Pál rezonált nekik. Mekkora áhítat szükséges ahhoz, hogy a Himnusz feledtesse ezeket a mindennapi rezüméket?
Valamikor a Himnuszt az esti műsorzárásokon és a válogatott sporteseményeken kívül csakis ünnepélyes alkalmakkor játszották, mégpedig megfelelően feldíszített és kitakarított helyiségben, és
valamennyi résztvevő komoly erőfeszítést tett abból a célból, hogy kultúrember benyomását keltse. Ezt azért mondom, mert hetek óta kering egy képes beszámoló az interneten, a parlamenti ülésteremről készült, közvetlenül ülés után. Kellőképpen illusztrálva azt látjuk, hogy ülés végén mintegy húszzsáknyi „üres zacskó, palack, szotyolahéj, használt rágógumi, műanyag pohár, narancshéj, papírszemét, almacsutka, csokipapír, banánhéj, valamint gumióvszer” marad a képviselők után a földre szórva.
Akár rá is kezdhetnének a Szózatra.
Megjelent az Élet és Irodalom 2011. február 17-i számában.