Már hetek óta keres a rendőrség egy H. Zoltán nevű magyar állampolgárt, aki esténként idegen lakásokba csönget be, és iráni szőnyegkereskedőnek adva ki magát olcsó, műanyagszálas rongyokat ad el eredeti perzsaszőnyegként több százezer forintért, s a hírek szerint egész jól megy neki az üzlet.
Mutatták ennek az embernek az arcát a tévében, hát, mit mondjak. Se bajusza nincs neki, se a feje nem olyan, mint egy perzsáé, megengedem, iráni embert leginkább tüntetéseken meg ajatollahként lát az ember a tévében; ha hozzám Dáriusz Józsefként csöngetne be valaki, hogy csináljunk közös betéti társaságot a kincsei megforgatásához, s ehhez gomboljak le előlegként egymilliót, de azonnal, lehet, hogy a tenyerébe csapnék. Ámbár K. Zoltán nemhogy perzsának nem néz ki, de kifogástalan magyarsággal szólította meg áldozatait, időnként a legfrissebb pesti szlenget is beleszőve mondandójába, mégse fogott gyanút senki. Az adás után hallottam is több helyről, hogy az a balfék, aki nem tud megkülönböztetni egy iráni férfit egy magyartól, meg is érdemli, hogy átverjék. A hiszékenység vámszedői – akiktől annyira, de annyira óvott bennünket Szabó László az egykori Kék fényekben, aztán tessék, senki nem hallgatott rá.
Mindemellett én nem nevetném ki a rászedett embereket. Ha úgy veszem, gyönyörűséges dolgok történtek a pesti lakásajtókban. Különösen, ha az ember már most májusi, eu-forikus hangulatot erőltet magára, mert tényleg kifejezetten biztató a jövőre nézvést, hogy az emberekben ennyire nincs előítélet, gyanakvás a perzsákkal szemben. Emlékszünk még régmúlt időkre: hogy hirtelenjében mást ne mondjak, amikor a nyolcvanas évek elején egymást érték a sztrájkok Lengyelországban, itthon a politikának sikerült kialakítania azt a képet, hogy a lengyelek azért sztrájkolnak, mert nem akarnak dolgozni, tessék kimenni a Keletibe, ott seftelnek egész nap. S csakugyan. Hogy aztán a nyolcvanas évek végének szabadságmámorában ugyanez az ország pillanat alatt elfelejtse, hogy mekkora megvetéssel és lenézéssel vásárolta pályaudvarok peronjain tucatszám a lengyel törülközőket.
Később, s ha jól emlékszünk, ez ügyben Horn Gyula miniszterelnök is tett néhány verbális lépést, az ukrán, az orosz, a román lett minden bajok okozója, ab ovo mind bűnöző, sőt, maffiózó, miattuk dőlt romba minden bűnözési statisztika, nem szólva az arabokról, távoli országok menekültjeiről, afgánokról, tamilokról; itt minden az idegenek miatt volt, és van ma is. Futballstadionok közönsége huhogott éveken át fekete bőrű futballistát látván, azokra is, akik Magyarországon születtek, és többet olvastak magyarul, mint a stadionok közönsége együttvéve, hogy aztán ugyanez az ország mind a mai napig mélységesen megsértődjék, ha külföldön rácsodálkoznak, jé, ezek mosdani is szoktak és használják a vécékefét.
Ne nevessük ki tehát H. Zoltán áldozatait, adózzunk elismeréssel tiszta lelkületüknek, mely híján van minden előítéletnek. És gondoljunk arra, hogy itt van ez a megnyomorított, önsanyargatásban szenvedő ország, amelyben persze nincs még perzsaellenesség, sőt, mértékadó körök szerint semmiféle idegenellenesség nincsen, csak, istenem, a cigányokkal meg a zsidókkal kéne valahogy zöldágra vergődni (a zöldágat most nem részletezném), meg esetleg a kínai, az arab okozhat némi problematikát, de más szempontból nézve, ne felejtsük el, hogy ugyanez az ország szarik a politikára, az újságokra, a kulturális egyletekre, körökre, sajtóklubokra, hiszen itt már nemcsak perzsának nyitnak ajtót az emberek, hanem már van kedvenc török éttermük, kedvenc görög pincérük, olasz pizzásuk, és néven nevezett, régi ismerősként üdvözölt árusuk a kínai piacon, a vietnami cipőboltban, és immáron egyik ázsiai étterem nem olyan, mint a másik, egyikbe odaszokom, a másik idegen marad, és mindezt nem lehet szabályozni, ez egyszerűen kialakult, és tovább fog alakulni, úgy, hogy észre se vesszük, és mindezt az úristen se tudja megakadályozni.
Mondom ezt, direkte ebben az eu-fóriában, amit most már jó volna, ha átvennének mások is. Miközben mondjuk a lányoméknál Svédországban még mindig csak ott tartok személyesen a helyiek között, hogy vécékefe-használó vagyok, de olyan rácsodálkozásosan; mit mondjak, nem könnyű ezt elviselni. Itthon pedig teli a lakásom hamis perzsaszőnyegekkel. Ami megint rém egyszerű eset volna: amikor az ember szőnyeget vásárol, ha már kultúrája, ismerete nincs hozzá, legalább húzzon ki két szálat abból a szőnyegből, lehetőleg egy lánc- és egy vetülékfonalat, tartsa öngyújtója lángjához, és ha megolvad, meggöbösödik, akkor az a szál műanyag, következésképp seggbe kell rúgni az eladót, akár perzsának adja ki magát, akár még nálunk is magyarabbnak.
De ez nincs. Saját tehetetlenség, saját tehetségtelenség van, ami szerencsés időkben még hagyján, de itt lassan már kifejezett sikk azzal dicsekedni, hogy jól átvertek. Akit H. Zoltán átvert, az most már büszkén vallja magát áldozatnak, pír ül az arcára, ahogyan mondja, kérem, én lóvá vagyok téve, pedig ott az öngyújtó a zsebében. Jó, a világ nem egy óriási perzsaszőnyeg, hogy csak úgy kihuzigálhassuk belőle a szálakat, de azért mégis furcsa ez a nagy dicsekvés, hogy itt percenként lép a nyilvánosság elé valaki, hogy kirúgtak, megaláztak, megfenyegettek, megtámadtak, megvertek. Mint valami leánygimnáziumban: országvezető politikusok és politikus asszonyok fénylő homlokkal mondják bele a kamerába, és a lényükből fakadó derűvel, hogy igen, kérem, megfenyegettek, hogy fel fognak gyújtani, hogy kibeleznek, hogy kanál vízbe fojtanak, és még be se fejezi, már ott a következő, hogy nála már robbantottak is, és a családja is veszélyben van, amúgy félreértés ne legyen, ő nem fél, csak most már muszáj volt szólnia az ország érdekében; itt áll egy kupac félholtra rémített ember, és ezekre kellene felnéznie egy országnak, komolyan venni szavaikat.
Hogy aztán legújabban most már egy hatvanhat éves, amúgy háztartásbeli nő is tévésztár legyen, mert a hétvégén leütötték őt a saját háza előtt, elvitték a táskáját, a pénzét, de csak azért, hogy „rablótámadás látszatát keltsék”, ezzel leplezve, hogy valójában brutális politikai leszámolásról van szó.
Hát, még ha kiderülne, hogy perzsa volt a támadó.
Megjelent az Élet és Irodalom XLVIII. évfolyama 4. számának Publicisztika rovatában 2004. január 23-án.
