A pszichiátria útvesztőiben végítéletig bolyongó károsultakat sújtó jogtiprássorozat az érintettek esetében nehezen bizonyítható, hiszen állapotukból és helyzetükből fakadóan szóra bírásuk áthághatatlan akadályokba ütközik.
Nem kevesen vannak, akiket látható ok nélkül tipor meg az élet. Valahogy úgy hozza soruk, élethossziglan rákényszerülnek magukkal vinni terhüket. Azonban a magyar média ingerküszöbét mégis felettébb ritkán érik el a viszonylag kevés károsultat sújtó jogtiprási gyakorlatok hazánkban. Mindez érthető, hiszen az érintettek hajlamosak – a tanult tehetetlenség térségünkben domináns tradíciói folytán természetesnek véve sorsukat – hozzászokni elnyomott állapotuk állandósulásához. Miközben a csendes többség közömbösen elfordítva fejét asszisztál a megmásíthatatlanhoz. Így megy ez errefelé rég elhalt generációk sokaságától fogva.
Az alábbi írásban bemutatott áldatlan állapotok mégis jó eséllyel közérdeklődésre tarthatnak számot, ugyanis potenciálisan szinte bárkit sújthatnak, hiszen az elmebetegség válfajainak némelyike akármely átlagos családban egyik napról a másikra felütheti fejét életkortól és társadalmi helyzettől függetlenül. A pszichés betegségek gyanánt számon tartott tünetegyüttesek hazai kezelésének bevett gyakorlata számos jogsértés lehetőségét rejti magában az első diagnózis kiállításától kezdődően. Kevesen gondolnák, de ettől még helytálló, hogy Magyarországon egy bizonyos mérvű demenciával küzdő idős magánszemély vagy egy gyakorta vallási révületbe eső hívő éppúgy válhat akarata ellenére élete bármely szerencsétlen pillanatában a pszichiátriai ellátórendszer betegévé, mint némely nehezen kezelhető kamasz vagy egy a megszokottnál élénkebb fantáziával megáldott alkotóművész.
Kóros kormányzati passzivitás
Az államszocializmus betonszürke évtizedeitől örökül kapott magyar ellátórendszer diszfunkcionalitása már-már azon rég meghaladottnak vélt állapotokhoz válik hasonlatossá, amelyek a Szovjetuniót és az érdekszférájában sínylődő csatlós államalakulatokat jellemezték fél évszázadon keresztül.
Mára köztudomásúvá lett, hogy a mögöttünk hagyott érában a pszichiátria, igazodva a rezsim politikai elvárásaihoz, hírneves ellenzékieket kényszerített pszichiátriai intézményekbe. A létező szocialista egészségügyi rendszer manapság elképzelhetetlenül intoleráns, a szabadgondolkodók derékhadát ellehetetlenítő szóban forgó eljárásrendje azon (a rezsim logikájából sarjadó, racionálisnak ható) érvkészletből fakadt, miszerint a kommunizmus a létező világok legjobbikaként a lakhatási, munkavállalási, közművelődési jogokat minden polgára számára automatikusan garantálja, így elutasítása kizárólag elmebetegségként értelmezhető. Manapság nyilvánvalóan az EU egyetlen tagállamában sem bélyegezhetnek meg hasonlóképp állampolgárokat – vélhetnénk naivan. Azonban alaposabban elmélyedve a jogszabályok sora révén formálisan deklarált (beteg)jogok sokaságát sárba tipró napi szintű gyakorlatban gyökeresen más viszonyokba ütközünk. Természetesen nem állítható, hogy napjaink rendszerszerű joghátrányai a pszichiátriákon politikai indítékokból fakadnának. Azonban a mindenkori kormányzat kóros passzivitása alaposan rávilágít az elesettekkel, deklasszáltakkal, marginalizáltakkal szembeni kormányzati hozzáállás korántsem európai jellegére.
A laikus szemlélők jóhiszeműen vélelmezik, hogy hazánkban mintaértékű módon érvényesülnek a betegjogok az össznépesség elenyésző hányadát kitevő pszichiátriai ellátottak esetében is. Csakhogy az ördög – mint mindig – most is a részletekben rejlik. Egyrészt a társadalom rohamosan zajló elöregedése folytán egyre több az idős állampolgár hazánkban is, ennek folytán a civilizációs betegségként terjedő demencia különböző szintű tüneteivel együttélni kénytelen egyének és családok száma rohamosan emelkedik. Másrészt a nők átlagos gyermekvállalási életkorának kitolódása, a lombikbébi-program kényszerű terjedése, valamint az élelmiszeripar, a kozmetikumok és a gyógyszeripar kemikáliáinak a szülői szervezetben való felhalmozódása okán egyre több a fejlődési hátránnyal világra jövő (egyúttal gyakorta koraszülött) gyermek. Utóbbiak nagy számban fognak viselkedési zavarokkal küzdeni, egyúttal későbbi tanulmányaik során közülük egyre többen lesznek sajátos nevelési igényű (SNI) diákok a diszciplináris oktatás megjelenését krízisként megélve a felső tagozatba lépéstől kezdődően. Az autisták és aspergeresek természetesen nem elmebetegek, de speciális születési rendellenességükből fakadó idegrendszeri visszamaradottságuk időnként táptalaját képezheti mentális fejlődési zavarokból fakadó későbbi betegségeknek is. Így már pontosan érthető, hogy az alapvető hiátusoktól sújtott, – az egészségügy többi területéhez hasonlóan – akut forráshiánnyal küzdő pszichiátriai rendszer állagőrző jellege, illetve működési mechanizmusainak jogtiprásoktól korántsem mentes volta a lakosság jóval nagyobb hányadát érintheti potenciálisan idehaza, miként azt első látásra gondolhatnánk.
A fenti téma véletlenül került jelen sorok írójának látóterébe. Néhány éve szűkebb családi körben egy kilencven év feletti idős asszonyt szállítottak a mentők az érintett határozott akarata ellenére saját otthonából a falusi lakóhelyétől távolabb eső kisvárosi ellátó központba, mert az egyik hozzátartozó által rá hívott mentő kellő szakképzettséggel és tapasztalattal nem bíró alkalmazottja zavartnak ítélte viselkedését. A meglévő alapbetegsége ellenére korát meghazudtolóan kedvező állapotban lévő, a ténylegesnél legalább tíz évvel fiatalabbnak tűnő és önmagát kilencvenhárom évesen is mindaddig önállóan ellátni képes idős hölgy akarata ellenére kórtermi gyógyszerezésben részesülve bő két héten belül betegágyán fekve elhunyt, távol szeretteitől. Beutalásának és az ellátórendszeren belüli többszöri tovább utalásának oka – a látleletekben megállapított szervi rendellenességek híján – mindössze zavartnak ítélt viselkedése lehetett. A tíz éve elhunyt férje halálától fogva vidéki otthonában egymaga élő, kisgyermekkorától kezdődően mélyen vallásos hölgy számos alkalommal jelezte szeretteinek, hogy a bő fél évszázada otthonául szolgáló házában kíván majd meghalni. Ebbéli kívánságát annak folytán vették semmibe az állam szakavatott képviselői, hogy otthonában többször tapasztalva vallási látomásokat együtt énekelt általa látni vélelmezett angyalok körében szenténekeket. Ön- és közveszélyes cselekményt nem követett el sohasem.
Útvesztőben
A pszichiátria útvesztőiben végítéletig bolyongó károsultakat sújtó jogtiprássorozat az érintettek esetében nehezen bizonyítható, hiszen állapotukból és helyzetükből fakadóan szóra bírásuk áthághatatlan akadályokba ütközik.
Azonban jelen sorok témában kutakodó írójának többszöri zsákutcába jutást követően eszébe ötlött, hogy közel húsz évvel ezelőtt egyik – nála mindössze pár évvel idősebb – egyetemi lakótársa Miskolcon skizofréniás tünetek folytán pszichiátriai kezelésben részesülve felhagyott tanulmányaival. Az ezt követő időszakban felkutatott, egykor a Miskolci Egyetem bölcsészkarának magyar-angol szakára járó ismerőséről kiderült, hogy időközben közismert szereplőjévé vált a pszichiátriai rendszer túlkapásaival szembeni hazai civil küzdelmeknek. Nevéhez két tartósan magas olvasottságú – jelenleg már nem frissülő, de az interneten máig szabadon hozzáférhető – tematikus blog szerkesztése, illetve rendszeres írása is kötődik. A korábbi blog Skizofrénia Underground néven közel egy évtizedes időtávot ölel fel afféle privát kezelési napló gyanánt (az interneten 2013-2021 közötti írások lelhetőek fel jelenleg), az ezt követően útjára indított (Egy átlagos férfi naplója című) blog 2022 januárjáig mutat bejegyzéseket. A szóban forgó blogok több bejegyzése az Origo hírportálra is felkerült annak idején, ami rávilágít színvonalukból eredő magas olvasottságukra.
A máig – azaz immár lassan két évtizede – skizofréniával küzdő egykori egyetemi lakótárs viszonylagos ismertsége következtében 2019-ben interjúalanyként megjelent a Spektrum TV saját gyártású (Tabukról tabuk nélkül címet viselő) dokumentumfilm-sorozata második évadának egyik – kifejezetten a mentális betegségekről szóló – részében is. Az akkortájt már önállóan élő, a Pszichotikusok Egyesületénél Nyíregyházán informatikusként tevékenykedő, skizofrénként diagnosztizált ismerős ezt követően elvégezte a Debreceni Egyetem BA média szakát újságíró szakirányon. Többek között ezzel is rácáfolva a mentális állapotára vonatkozó diagnózisokra csakúgy, mint a Hollywood folytán világhírnévnek örvendő sorstársa, a Princeton Egyetem Nobel-díjas matematikusaként elhíresült John Forbes Nash professzor). Robi (privát szférája védelmében szólítsuk keresztnevén) a blogokat már nem vezeti, mert nem látja értelmét többé az írásnak, de továbbra is elérhetővé hagyta azokat, hogy erőt adjanak sorstársainak. A blogolásnak öngyógyító hatása is volt esetében, hiszen szinte minden évben volt bent kórházban, amióta betegsége és annak folytán jelentkező szorongása, illetve depressziója elhatalmasodott rajta, így kapcsolata időnként a külvilággal a blogok vezetésére korlátozódott.
Az immár – végzettsége folytán – kollégának is tekinthető régi ismerős az újságírói kérdésekre szívesen felelve hangsúlyozta, hogy a vele kapcsolatban alkalmazott intézkedések folytán másodrendű állampolgárként, gyámság alá helyezve, értelmes munkavégzési lehetőségtől megfosztva kénytelen – középkorúként is a szüleivel élve – tölteni mindennapjait csaknem két évtizede. Az életkorából fakadóan különösképp kiszolgáltatott hölgy fenti példájához hasonlóan az akkor még miskolci egyetemistaként saját lakásában élő – húszas évei közepén járó – Robit is kényszerintézkedés keretében szállították be a helybeli kórházba. Elmondása szerint egyik háztömbbeli szomszédja hívta ki rá a mentőt, aki történetesen ápolói képesítéssel rendelkezett, mert Robi felettébb zavartnak tűnt számára. A kiérkező mentők ellenkezése folytán kényszerbeszállítást alkalmaztak vele szemben, rivotril injekcióval elkábítva őt. Miskolcról a szülei külön kérésére szállították át ezután a lakóhelye szerinti megyei kórházba, Nyíregyházára (állítása szerint még a korábbinál is rosszabb ellátási körülmények közé juttatva). Emellett a debreceni megyei kórházban részesült időnként egyfajta ambuláns kezelésben.
Robi személyes élményeit felidézve különös információval gazdagítja ismereteink tárházát: egy pszichiátrián nincs meghatározva, hogy az első diagnózist követően mennyi időt kell eltöltenie egyhuzamban a betegnek ítélt kezelendő személynek, ugyanis találkozott odabent akkoriban fél-, sőt egyéves „bentlétekkel is”. Mint megtudtuk: a kezelt sorsa (benntartás, továbbutalás, hazaengedés) a rendszeres időközönként tartott orvosi vizitek során dől el érdemben. Robi szerint az orvosok feletti „felügyelet csak formalitás, olyan, mint a későbbi bírósági szemle; soha semmi se történik, illetve minden [legfeljebb] az orvosok szája íze szerint”.
A fentieken túlmenően egy pesti szcientológus központban részt vett egy önkéntesen vállalt kezelésen, amely végül eredménytelennek bizonyult, azonban azt leszámítva szinte minden egyes alkalommal az akarata ellenére vitték be és tartották bent kezeléseken. Ezen idő alatt végzős egyetemistaként ellehetetlenítették diplomázását és életpályája megkezdését, hiszen kezelői a rá és szüleire gyakorolt állandó pszichés nyomással meggátolták abban, hogy lezárja miskolci tanulmányait. Állítása szerint az elrendelt kezeléseknek nincs tényleges jogorvoslatuk a formális bírósági szemlén túlmenően, ahol a bíró automatikusan helyben hagyja az eljáró orvosok javaslatait. Az ilyenkor hivatalból kirendelt igazságügyi elmeorvosi szakértő többnyire kifejezetten rosszindulatúan viszonyul a fehér köpenyes istenek akaratával szembeszegülni látszó betegekhez. Robi többszöri hivatali vegzálást is kénytelen volt elszenvedni vélhetően az elmegyógyászati szakmában egyre nagyobb ismertségnek örvendő – a pszichiátriai túlkapásokat bemutatva a szakmai egészét lejárató – blogjai folytán.
Jogkorlátozás számos területen
Beszámolója szerint a pszichiátriai betegek nem rendelkeznek jogokkal a kezelések során, amelyek kapcsán hangsúlyozta: a kezeléseken kötelező jelen lenni, a csoportfoglalkozásokra és a felírt gyógyszerek alkalmazására elképzelhetetlen nemleges választ adni. Az alternatív medicina tárházának választása vagy a tradicionális gyógymódok alkalmazása nem gyakorlat a nyugati gyakorlattal ellentétben. Gyámság alá helyezve egy aktív munkavállalási korban lévő pszichiátriai beteg jövedelmének fele a kijelölt gondnokhoz kerül, míg a másik felével szabadon gazdálkodhat. Minden aláírása mellé egyúttal a gondnok kézjegye is szükséges. Alapjogai ezáltal korlátozódnak, hiszen nincsenek elidegeníthetetlen jogai. – Jogaimban minden pontban korlátozva vagyok – állapította meg.
Mivel gyámság alatt álló személyt nem alkalmaznak a munkáltatók, jövedelemszerzése a rokkantnyugdíjra, valamint a fogyatékossági támogatásra korlátozódik, egyéb szociális támogatás nem érhető el. Akit ilyetén módon leszázalékoltak, még a munkaügyi központba sem jelentkezhet álláskeresési céllal. Hangsúlyozta: az ő esete még viszonylag kedvezőnek mondható, hiszen a legrosszabb állapotban azon betegek vannak, akiket a pszichiáter vidéki központokba utal be, ugyanis sokévnyi terápiát követően a betegek egy részének megtörik addigra az akarata, így az érintettek idővel hajlandóvá válnak ellenjegyezni az ottani elhelyezést elrendelő iratot. Onnan már csak egy közvetlen hozzátartozó hozhatja ki a kezeltet, ha egyáltalán. Viszont a gyakorlatban ezek már életfogytiglan szóló ellátási formaként üzemelnek – állapította meg. A mindennapokban „úgy hívják ezt a rendszert, hogy kihalásos alapú; ha valaki meghal, akkor majd kerítenek a helyére mást” – jegyezte meg lakonikusan. Habár a bent fekvőket a pszichiátriai kezelések alkalmával látogathatják a hozzátartozóik, és kommunikációs eszközeiket is használhatják („hacsak valami ürüggyel nem veszik azokat el tőlük”), mégis sérülnek odabent az alapjogaik (például még az internethasználatot is korlátozhatják náluk), hiszen a betegjogi képviselők szerepe mindössze formális ezen intézmények döntő részében. A személyes tárgyakat leltárba veszik csakúgy, mint a pénzt, amiből akaratuk szerint adhatnak valamennyit a kezeltnek időnként. Jegyzetek készítését nem veszik jó néven, de elvileg megengedett. Azonban az intézmény falain kívül is másodrendű állampolgár marad a pszichiátriai beteg: amíg nem fektetik be, addig is időnként jelentkeznie kell ambuláns kezeléseken meghatározott időközönként. Ezen túlmenően a gondnok nélkül vagyonával, jövedelmével nem rendelkezhet a gyámság alá vont személy, sőt még költöznie sem lehet szabadon, habár a tartózkodási hely ellenőrzése kevéssé megoldott. A tanulmányok folytatását direkt módon nem korlátozzák, viszont tanulni egyébként is hasztalan végzettség szerinti munkavállalási lehetőségek híján. Mindezen túlmenően a kezelőorvosok elvárják, hogy a betegek odahaza otthonukban afféle mintapolgárként éljenek még az egészségesebbeknél is normakövetőbb módon (például a szabadidő eltöltése, a dohányzás, az alkoholfogyasztás, valamint az étrend tekintetében), vagyis az érintetteknek még a privátszférájuk se biztosított.
Különös helyzet, hogy a 21. században a vallásalapító látomásos próféták sora (Ábrahám, Buddha, Jézus, Mohamed) vélhetően a pszichiátriákon kötne ki minden különösebb ok nélkül.
A kezelések során Robi sokszor találkozott – vélhetően a hozzátartozók által elhelyezett – saját otthonukból elhurcolt demens öregekkel, oda nem illő nehezen kezelhető fiatalokkal, valamint a bulizást időnként csúcsra járató szenvedélybetegekkel, sőt nagy ritkán még fantáziadús művészemberekkel is. Sorsuk szerint lassú vegetálásra kárhoztatva mind. Legfeljebb a jó Isten tudja, miért válhatott élethossziglani osztályrészükké e sorscsapás.
