Az Európai Külkapcsolati Tanács (ECFR) nevű kutatóintézet 12 EU-tagállamot vizsgáló reprezentatív felmérése alapján Magyarország szenvedte meg leginkább az elmúlt időszakot. A közvélemény-kutatás szerint a magyarok 65 százaléka saját bőrén tapasztalta meg a pandémia árnyoldalait, ez európai szinten kimagasló arány. A Népszava cikkének szerzője Rostoványi András.
Már több mint másfél éve annak, hogy a koronavírus betört az Európai Unióba és felforgatta a közösség lakóinak nyugalomban, biztonságban és jólétben töltött mindennapjait. 2020 januárja óta európaiak milliói veszítették el szeretteiket, küzdöttek meg a betegség szövődményeivel vagy kerültek létbizonytalanságba. Az Európai Külkapcsolati Tanács (ECFR) nevű kutatóintézet 12 EU-tagállamot vizsgáló reprezentatív felmérése alapján Magyarország szenvedte meg leginkább az elmúlt időszakot. A közvélemény-kutatás szerint a magyarok 65 százaléka saját bőrén tapasztalta meg a pandémia árnyoldalait, miközben a dánok, a franciák, a hollandok, a németek és a svédek zömének semmilyen komolyabb következményekkel nem kellett szembesülnie személyes életében. Az már hónapokkal ezelőtt kiderült, hogy az emberi életek védelmét tekintve csődöt mondtak az Orbán-kormány intézkedései, mivel Magyarországon több mint 30 ezer áldozatot követelt a járvány és ezzel hazánké lett a lakosságarányosan legrosszabb halálozási mutató az EU-ban. A mostani felmérés viszont arra enged következtetni, hogy a vészhelyzetet kísérő gazdasági krízis kezelésében szintén csúfosan leszerepelt a magyar vezetés.
A magyar lakosság 36 százaléknak okozott anyagi nehézségeket a pandémia, illetve az annak megfékezésére bevezetett lezárások. Ebbe a csoportba tartoznak például azok, akik elveszítették megélhetésüket, munkájukat vagy kényszerűségből állást kellett váltaniuk. A kutatásban szereplő tizenkét országból mindössze kettőben mértek hazánknál rosszabb arányt: Portugáliában 40, Spanyolországban 37 százalékot. A többi uniós tagállam viszont jobban teljesített, némelyik jóval sikeresebb volt – Hollandiában 13, Dániában pedig 12 százaléknak romlott az anyagi helyzete. Habár más tényezők is közrejátszhattak, döntő szerepe lehetett annak, hogy egyes kormányok célzott állami támogatásokkal vagy segélyekkel hatékonyabban tudták ellensúlyozni a szigorú korlátozások negatív gazdasági hatásait.
A járványügyi következmények alapján Magyarország az összes kategóriában a legrosszabb helyen áll a felmérésben vizsgált 12 ország közül. Hazánkban a lakosság 30 százaléka kapott – saját megítélése szerint – súlyos lefolyású fertőzést, a másik véglet Franciaország volt, ahol ez az arány mindössze 6 százalék. Honfitársaink több mint ötöde, 22 százaléka szorult kórházi kezelésre, a dánoknak és a franciáknak viszont csak 5-5 százaléka. A pandémia érzelmileg is kiemelkedően komoly megrázkódtatást jelentett a hazai lakosság számára: a magyarok 21 százaléka veszítette el egy vagy több barátját koronavírusban, 16 százalék pedig legalább egy rokonát gyászolja. A 12 ország átlagában jóval kevesebbeknek okozott személyes fájdalmat koronavírus, 8 százalék veszített el barátot és 9 százalék családtagot. Dániában volt a legkevésbé tragikus a helyzet: a lakosság 3 százaléknak ragadta el legalább egy barátját, 4 százaléknak egy rokonát a fertőzés.
Mindennek tetejében Magyarországon voltak a legtöbben, akiknek a pandémia anyagi gondokat is okozott és a betegségről is keserű tapasztalatokat szereztek, azaz súlyos lefolyású fertőzést kaptak el vagy elveszítették valamelyik szerettüket a kór következtében. A magyarok 19 százaléka tartozik ide, az adatokat a teljes felnőtt lakosságra vetítve ez azt jelenti, hogy mintegy másfél millió honfitársunk tapasztalta meg a világjárvány mindkét szomorú következményét.
És hogy ki a felelős ezért a mérhetetlen szenvedésért? A magyarok elsősorban egymásra mutogatnak: a hazai lakosság negyede (25 százalék) azokat az egyéneket okolja, akik nem tartották a járványügyi szabályokat és előírásokat, további 15 százalék az utazásokról hazatérőket. Szintén jelentős hányad hibáztatja a pandémiát kezdetben eltussolni próbáló kínai vezetést: minden ötödik honfitársunk (20 százalék) tartozik ide. Az Orbán-kormányt mindössze 14 százalék teszi felelőssé – emögött az állhat, hogy a magyarok túlnyomó többsége (70 százaléka) megfelelő mértékűnek találta a karantén-intézkedések szigorát. Ilyen magas elégedettséget egyetlen másik országban sem mért a közvélemény-kutatás, még az európai szinten az életek és a létbiztonság védelmében egyaránt kiemelkedő teljesítményt nyújtó Dániában is csak 59 százalék vélekedett így.
Az eredményeket ugyanakkor befolyásolhatja, hogy a mintavétel május vége és június eleje között történt, éppen akkor, amikor a magyar kormány – a magas átoltottságra hivatkozva – feloldotta a járványügyi óvintézkedéseket. Ez lehet a magyarázata annak, hogy magyarok 88 százaléka vallotta teljesen vagy részben szabadnak magát, miközben a 12 tagállamban átlagosan ez csak 70 százalékra volt igaz, sőt, Ausztriában 42, Németországban pedig 49 százalék egyáltalán nem érezte magát szabadnak. A felmérés tehát egy nyár eleji pillanatfelvételt tükröz, ezért valószínű, hogy azóta a többi országban is javult a közhangulat, miután a védőoltásoknak köszönhetően enyhítettek a korlátozásokon.
Tovább mélyülő és új törésvonalak Európában
Ahogyan a 2008-ban kirobbant pénzügyi krízis és a 2015-16-os migrációs és menekültválság, úgy a tavaly óta tartó koronavírus-járvány is növelte az Európai Unió belső megosztottságát – állapította meg Ivan Krasztev, a szófiai Liberális Stratégiák Központjának igazgatója és Mark Leonard, az Európai Külkapcsolati Tanács (ECFR) alapító-igazgatója a felmérés eredményein alapuló közös tanulmányában. Meglátásuk szerint a pandémia kezdetén előforduló koordinálatlanság után felcsillant a remény, hogy a krízis egységbe kovácsolhatja az EU-t, miután megállapodás született a közös vakcinabeszerzésről és az uniós helyreállítási alap létrehozásáról. A szerzők azonban arra figyelmeztetnek: megosztottsághoz vezethet, hogy az európaiak lakhelyüktől, koruktól és más tényezőktől függően másképp élték meg a járványt. Az elemzés alapján a korábbi kríziseken már körvonalazódott, földrajzi alapú törésvonalak elmélyülésére lehet számítani, mivel az észak- és nyugat-európai tagállamokban a többséget nem érintette közvetlenül a vészhelyzet, míg a dél- és kelet-európai térség lakói személyes traumákon és tragédiákon keresztül élték meg azt. Az egyes társadalmakon belül is feszültséget kelthet, hogy a különböző csoportok más-más tapasztalatokat szereztek.
Létezik egyfajta generációs szakadék is: habár a koronavírus leginkább az időseket veszélyezteti, mégis a fiatalok érzik úgy, hogy megszenvedték az elmúlt időszakot. Míg a 60 év felettiek körében a kérdésre egyértelmű választ adók 65 százaléka állította, hogy őt személyesen egyáltalán nem érintette a járvány, addig a 30 év alattiak mindössze 43 százaléka vallotta ezt. Ez a különbség a karanténintézkedések megítélésében is visszatükröződik. A fiatalok nem elhanyagolható kisebbsége (43 százalék) úgy gondolja, hogy a kormányok nem elsősorban a fertőzések visszaszorítása érdekében hoztak meg korlátozásokat, hanem valamilyen mögöttes indokból – 23 százaléka úgy véli, hogy valójában csupán fenn akarták tartani azt a látszatot, hogy kezükben tartják az irányítást, további 20 százalék szerint a társadalom felett akartak kontrollt gyakorolni. Az időseknél kevesebben voltak bizalmatlanok a regnáló hatalommal szemben: 71 százalék hitt abban, hogy a járványhelyzet indokolta az intézkedéseket, a másik két kategóriába 14-14 százalék sorolható. Krasztev és Leonard arra figyelmeztetett, hogy hosszútávon súlyos következménye lehet, ha a kormányok nem figyelnek a 30 év alattiakra – például megrendülhet a fiatal európaiak egyébként sem túl magas bizalma demokratikus intézményrendszerben. Lengyelországban egyébként a teljes lakosságot nézve többségben vannak azok, akik hátsó szándékot sejtenek a lezárások mögött, Bulgáriában a lakosság nagyjából a megkérdezettek fele tartozik ide – mindez tükrözi a két ország mély politikai megosztottságát. Hazánkban ezzel szemben mindössze 31 százalék kérdőjelezi meg az Orbán-kormány szándékait.
A társszerzők szintén potenciális veszélyforrásként azonosítják azt, hogy egyes csoportok kizárólag a pandémia gazdasági hatásaival szembesültek és emiatt általában kritikusabban állnak hozzá a karanténtintézkedéseket: nagyobb arányban vélnek felfedezni mögöttes indokokat a korlátozások hátterében, tartják túl szigorúnak azokat, illetve kevésbé érzik magukat szabadnak. Krasztev és Leonard úgy vélik, a járvány alatt szerzett tapasztalatok megosztottságot eredményezhetnek Európában a szabadsághoz fűződő társadalmi attitűdökben is. Mivel a döntéshozók javarészt lezárásokkal küzdöttek a fertőzések ellen és ebben a hagyományos pártok támogatták őket, ez lehetőséget adott a rendszerellenes, populista kihívóik számára, hogy meglovagolják a korlátozásokkal szembeni elégedetlenséget.
Ez a szembenállás azt jelzi, hogy a korábbi krízisekhez hasonlóan a járvány is nyomot hagyhat az európai politikában. A pénzügyi válság során a fősodor által erőltetett fiskális konzervativizmus a megszorítás-ellenes erők felemelkedését okozta, a migrációs- és menekültválságban tanúsított befogadáspártiság pedig a bevándorlás- és idegenellenes politikai irányvonal követőeit erősítette meg. Ezek mintájára elképzelhető, hogy még a pandémia után is lesznek pártok, amelyek identitását az határozza meg, hogy ellenzik a társadalmi életbe való állami beavatkozást.
Az ECFR tanulmányának szerzői mindenesetre hangsúlyozzák, hogy egyelőre korai messzemenő következtetéseket levonni a felmérésben azonosított trendek hatásáról. Ugyanakkor úgy vélik: egy új politikai korszakot teremhet Európában, ha a járvány által okozott vagy felerősített társadalmi megosztottság a felszínre tör.
