Energetika tekintetében továbbra is a XIX. század technológiájában élünk
Nem mi vagyunk az első generáció, akiknek alkalmazkodniuk kell a klíma átalakulásához, habár a mai változások gyorsasága példátlan. Hasonló kihívásokkal küszködtek elődeink is a Kárpát-medencében, és legtöbbször jó válaszokat adtak. Azonban Rácz Lajos klímatörténész szerint korántsem biztos, hogy ez most is sikerül. Ha a magyar mezőgazdaság továbbra is a vízigényes monokultúrákra és a nagybirtokokra épül, akkor nehéz idők várnak ránk.
– Ön Magyarország kevés klímatörténészeinek egyike, ha nem az egyetlen. Hogy lehet az, hogy miközben a történelem minden ágával foglalkoznak a hazai szakemberek, a klíma kívül esik a többség látókörén?
– A magyar akadémiai tudományos világ eléggé archaikus és régóta alulfinanszírozott. Mi történik akkor, amikor egy rendszer forráshiányos? Az, hogy minél régebben jött létre egy irányzat, iskola vagy intézmény, annál sikeresebben tudja védeni az állásait a szűkös anyagi körülmények között. Ilyen helyzetben az újak csak nagyon nehezen tudnak belépni a rendszerbe, márpedig a klímatörténet viszonylag új tudomány.
A tudományos szocializációban kétfajta stratégia létezik. Az egyik, amikor az ember – akárcsak a középkorban a hűbéresek – beáll a vazallusi láncba, és alulról elkezd felfelé araszolni. A másik lehetőség, amit én is befutottam, hogy az ember kilép a rendszerből, idejében kikerül külföldre, és ott kezd el karriert építeni. 1991-ben kezdődtek az ösztöndíjas éveim, akkoriban szerveződött meg az európai környezettörténeti hálózat. Az alapítók között lehettem én is. Magyarországon viszont ez a terület abban az időben és még évekkel később sem szerepelt a prioritások között. Így azok a magyar kollégáim, akik velem együtt ott lehettek 2001-ben az Európai Környezettörténeti Társaság alapításánál, már nem itthon dolgoznak.
– Miért indult világgá? Nem találta a helyét a hazai viszonyok között?
– Amikor befejeztem az egyetemet, nem találtam állást, ezért ösztöndíjakat kerestem. A legjobb ösztöndíjak nyugaton voltak, ezért Svájcba mentem, majd Párizsba, Brünnbe. Így aztán idővel a kinti tudományos világban vetettem meg a lábam. Ez nem volt könynyű, mivel magam is a feudális közegből érkeztem. Miután két hónapot eltöltöttem Svájcban, úgy gondoltam, hogy Christian Pfister klímatörténész kíséretéhez tartozom. Aztán persze sértve éreztem magam, amikor az ösztöndíjam végeztével Pfister elköszönt tőlem. Később még több alkalommal is dolgoztunk együtt, Európa klímatörténetéről írott kötetét lefordítottam magyarra, de a tanulság számomra az volt, hogy Svájcban nem működnek azok a mechanizmusok, amelyeket itthon megszoktam. Ott szerződéses alapon működnek a dolgok, az érzelmi alapú lojalitás nincs jelen a kollégák között. Időbe tellett, míg megértettem, hogy ez a hozzáállás jobb, mint a miénk, mert sokkal hatékonyabban képes működni. Ennek alapja ugyanis a teljesítmény, nem pedig a lojalitás.
– Miért éppen a klímatörténet keltette fel az érdeklődését?
– Történelem és földrajz szakon végeztem az egyetemen. Mindkét terület érdekelt, ezért ezek határterületén szerettem volna maradni. Ma pedig egy olyan kutatási irányzat követője vagyok, amelyik szerint a természeti környezet nem egyszerű díszlet az emberi történelem hátterében, hanem dinamikusan változik, és képes beleszólni nemcsak az időjárás, hanem a klímaváltozás szintjén, hosszú távon is abba, hogy a történelem hogyan alakul.
Bár korábban is alakítottuk a környezetünket, az igazán nagy változás az ipari forradalommal következett be. Elkezdtük globális léptékben felépíteni a mesterséges környezetünket. Ennek a világnak két pillére van: az olcsó víz és az olcsó energia. Gyerekkoromban Csökmőn, a szülőfalumban a hatvanas években még napjában többször jártunk kannával a kútra, ma pedig a vécét is ivóvízzel húzzuk le. Energetika tekintetében pedig továbbra is a XIX. század technológiájában élünk. Csupa olyan eszközt használunk, amelyek kényelmi szempontból ugyan előrébb tartanak, mint az elődeik, de már több mint száz éve is léteztek. Ilyen a belső égésű motor vagy a földgáz. A XX. század csak a nukleáris energiát adta hozzá a listához, amely megítélése még ma is ellentmondásos. A civilizációnk egyik nagy problémája, hogy energiatermelés és -tárolás terén megtorpant a fejlődés. Nem jönnek az új megoldások, pedig szükség lenne rájuk. Erre jó példa a fúziós erőmű, amely több mint fél évszázada a horizonton van, de nem látszik közeledni. Energetikai ugrásra lenne szükségünk.
– Egyelőre úgy tűnik, hogy a tiszta energia elterjedése még messze van, ezért inkább alkalmazkodnunk kellene azokhoz a változásokhoz, amelyek előttünk állnak. Milyen esélyeket lát arra, hogy sikeresen vesszük az akadályokat?
– Nem mi vagyunk az első generáció, amelynek alkalmazkodnia kell a klíma megváltozásához, habár a változások gyorsasága példátlan. Hasonló kihívásokkal küzdöttek a honfoglalók is, akik legeltető állattartásos életmódjához túl szűkös volt a Kárpát-medence. Nekik a mezőgazdálkodásra való áttéréssel sikerült jó választ találniuk. A mezővárosok kialakulása, a nagyállattartó gazdálkodásra való áttérés a háborús körülmények mellett, szintén a klíma XVI. század végén, a XVII. század elején lezajló változására adott válasz volt. A történelmünk tehát arról tanúskodik, hogy korábban sikerült jó válaszokat találnunk. Hogy most találni fogunk-e, azt nem tudom, de hogy nincs sok időnk, az biztos.
– Manapság, amikor a legégetőbb problémáink egyike a szárazodás, nehéz megítélni, hogy a XIX. század vízszabályozásai vajon jó vagy rossz válaszok voltak-e. Ön mit gondol?
– Ez szintén a klimatikus és gazdasági viszonyokra adott válasz volt. A dilemma a következőképpen festett: a víz borította területek forgalomképtelenek voltak, mivel nem lehetett rajtuk termelni. Az ármentesítés viszont többe került, mint amennyivel a szárazzá tett parcellák piaci értéke nőtt. Mi lehetett a megoldás? A nagybirtokosok, akiknek a kezében a földek nagy része összpontosult, előbb megnyerték az ügynek Széchenyi Istvánt, majd jelentős részben állami pénzből elvégeztették a vízmentesítést a XIX. század utolsó harmadában, a földek értéknövekedését pedig zsebre tették. Ráadásul a tulajdonosok, mivel területalapú támogatást kaptak a víztelenítésért, olyan területeket is kiszárítottak, amelyeket nem lett volna szabad. Ennek a levét isszuk a mai napig.
– A fő cél mégiscsak megvalósult: a korábban hónapokig vízben álló területek művelhetővé váltak.
– Az ármentesítéseknek három célja volt: a közlekedési viszonyok javítása, a termőterület növelése és az árvízveszély csökkentése. Ebből a háromból végül egy valósult meg maradéktalanul: a közlekedési viszonyok valóban javultak. A vasúthálózatot enélkül nem lehetett volna hatékonyan kiépíteni. Persze ez sem nélkülözi a buktatókat. A dél-balatoni vasutat például olyan időszakban tervezték és építették, amikor a tó vízszintje szokatlanul alacsony volt. Majd fogták a fejüket, amikor a víz a töltéseket nyaldosta. Végül a tópartot igazították hozzá a sínekhez, és nem fordítva. A mezőgazdasági termőterületek növelésében sem segített a folyószabályozás olyan mértékben, mint ahogy azt előzetesen gondolták. A lecsapolt területek ugyanis csak az első egy-két évben adtak jó termést. Végül az történt, hogy a lecsapolt részekből legelőterületeket hoztak létre a birtokosok, a korábbi legelőket pedig bevonták a művelésbe, és gyorsan be is telepítették monokultúrákkal. Az állapotok az első világháborút követően sem változtak: maradt a nagybirtokrendszer és a monokultúra. A második világháború után jött a téeszesítés, szintén monokultúrákkal. Aztán a rendszerváltás, a földfelvásárlások, és maradt a nagybirtokrendszer monokultúrákkal.
A magyar mezőgazdaság százötven éve másról sem szól, mint a nagybirtokról és a monokultúrákról. És hogy miért baj ez? Egyebek mellett azért, mert egy ötezer hektáros monokultúrából álló birtok megműveléséhez megfelelő motorizáció mellett akár tíz ember is elég. Mit csinálnak a többiek, akiknek nem ad munkát a föld? Városi életformát élnek a falvakban, a városinál alacsonyabb szolgáltatási szint mellett. Semmi közük ahhoz a tájhoz, amely körbeveszi őket.
– Akkor mégis mit kellene tennünk, hogy megmentsük az Alföldet a kiszáradástól, a falvakat pedig az elnéptelenedéstől?
– Ma már nem titok, hogy mi vár ránk a következő évtizedekben, elég, ha elolvassuk a híreket. Egyre szélsőségesebbé váló időjárás, gyakori hőhullámok, aszályok, hatalmas esőzések. Ezek olyan egész térségeket érintő nehézségek, amelyeket csak nemzeti és nemzetek fölötti szinten lehet kezelni.
Az egyik legfontosabb teendő a vízmegtartás, a vizes élőhelyek visszaállítása, mozaikos, mocsaras, zsombékos területekkel tűzdelt tájak kialakítása. Ez csak egy nemzeti léptékű kisajátítási programmal valósítható meg. Nagy kihívás, de nem példátlan a történelmünkben. A vasútépítések idején is hasonló állami szerepvállalásra volt szükség, és manapság is történnek kisajátítások az ipari érdekek mentén.
A mezőgazdaságunk előtt is számos követhető példa áll. Ott van mindjárt Hollandia. Területe 41 543 négyzetkilométer: Magyarország fele, tíz százaléka ennek is a tenger szintje alatt fekszik. Mégis ők a világ második legnagyobb mezőgazdasági exportőrei az Egyesült Államok után. Messze megelőzik a hatalmas gabonatermelő országokat. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy olyan dolgokkal foglalkoznak, melyekben ők a legjobbak, és amelyek nagy hozzáadott értékkel bírnak, mint például a keménysajtok, a vetőmagok vagy a tulipánhagymák.
Mindeközben mi a vízigényes monokultúrákba ruházunk be, amelyek megműveléséhez néhány ember is elég. Ha nem változtatunk ezen, nehéz idők várnak ránk.
Forrás: A Magyar Hang VII. évfolyama 38. számának (2024. szeptember 20-26.) nyomtatott változata.
