Oroszország nem tudja kompenzálni az Európai Unió felől kieső pénzeket, de elképzelhető, hogy egyes politikai köröket igen – véli Sz. Bíró Zoltán történész, Oroszország-szakértő.
Miként értékelhető a szoros magyar-orosz viszony fenntartása a háború kitörése után is?
Sokáig azt a jóindulatú feltételezést lehetett megfogalmazni, hogy ez a szokatlanul szoros kapcsolat Oroszországgal azért alakult ki, mert a magyar miniszterelnök úgy gondolja, hogy az orosz elnök elé állva ő is nagyobbnak, erősebbnek, fontosabbnak tűnik. A probléma csak az, hogy február 24-e után, de főképp miután fény derült a bucsai mészárlásra és számos más helyen elkövetett, nemzetközi szakértők által is feltárt emberiesség elleni bűncselekményekre, elfogadhatatlan az EU és NATO szövetségeseinkkel szembeni különutas magatartás.
Mégis mivel magyarázható?
Elvileg három lehetőség van. Az egyik az – ami kapcsán remélem, nincs igazam -, hogy a magyar miniszterelnök és környezete elveszítette azt a józan erkölcsi ítélőképességét, hogy eldöntse, melyik a jó és melyik a rossz oldal. A másik lehetőség az, hogy a miniszterelnök foglya lett annak a retorikai csapdának, amely sikerre vitte ismét a tavalyi választásokon, feladása esetén komoly belpolitikai problémái lennének, nem tudná mivel magyarázni a romló gazdasági helyzetet és inflációt. A harmadik lehetőség, és itt hangsúlyoznám, hogy Bucsa után, nem távolodni az orosz politikától és nem távolodni Putyintól, teljesen felfoghatatlan és érthetetlen, hacsak nem arról van szó, hogy valamilyen oknál fogva kiszolgáltatott a magyar miniszterelnök, vagyis elveszítette alanyiságát, önállóságát az Oroszországgal kapcsolatos politikai döntések meghozatalakor.
Milyen ok lehet ez?
Nem tudom, nem szeretnék találgatni, történésznek gondolom magam, és ha majd látok dokumentumot, akkor majd azt tudom minősíteni. De Bucsa után olyan gesztusokat tenni Oroszországnak, amilyeneket a magyar kormány tett – például Kirill pátriárka kimentése a szankciók alól vagy a legutóbbi kísérlet a kilenc oligarcha mentesítésére – elfogadhatatlan. Nem tudom, mi indokolhatja, hacsak nem valami pénzügyi szolgáltatás, de hát az erkölcsi veszteség súlyosabb. Felfoghatatlan számomra, hogy ez a különutasság milyen előnyökkel jár és milyen majdani előnyöket kínálna a magyar társadalomnak. Én azt látom, hogy csak hátrányunk származik belőle, a Magyarország iránti bizalom szertefoszlott.
Putyin többszörösen is megalázta Orbánt, a magyar kormányfő mégis kitart az orosz elnök mellett – Legutóbb egy éve tett látogatást Vlagyimir Putyinnál Magyarország…
Véleménye szerint Oroszország tudja kompenzálni az uniós pénzeket, amelyeket úgy tűnik, egyhamar nem fogunk megkapni?
Szerintem ilyen pénzek Oroszországból nem tudnak jönni, ott jelentős költségvetési deficit alakul ki 2023-ban. Készültek számítások arra vonatkozóan is, hogy ha február 5-től a kőolajszármazékokra is érvénybe lépnek a szankciók, akkor napi 280 millió dollár vesztesége lesz Oroszországnak, ami éves viszonylatban 100 milliárd dollárnak felel meg. Ez nem roppantja meg az orosz gazdaságot, de nyilvánvalóvá teszi, hogy nincs olyan pénzbőségben, hogy az Európai Unió felől kieső pénzeket kompenzálni tudná. Azt viszont el tudom képzelni, hogy bizonyos politikai köröket kompenzálni tud. Az, hogy olyan mértékű támogatást kapjunk, olyan feltételek mellett, mint az Uniótól, az teljes mértékben kizárt.
Véleménye szerint ez a szoros magyar-orosz viszony „barátság”? Magyarország szövetségese Oroszországnak vagy a Kreml eszköze?
Nagyon nehéz kívülállóként ennek a kapcsolatnak az érzelmi töltetét megítélni. Nem tartom valószínűnek, hogy meghitt baráti kapcsolat alakulna ki vezető politikusok között, akik országaik képviseletében járnak el. Egyébként is azt gondolom, hogy egy Magyarország méretű ország és egy olyan méretű ország között, mint Oroszország, nagyon nehéz túlzás nélkül politikai barátságról beszélni. De nincs is erre szükség, ha az Oroszország méretű ország betartja a nemzetközi jogrendet. Azt hiszem, mind Putyin, mind Orbán azt gondolja, hogy a másikat használja. Putyin abból indul ki, hogy jó egy olyan NATO és EU tag, amely kétségbe vonja e szövetségek egységes irányvonalát és vita tárgyává teszi a szankciós politikát. Orbán pedig szerintem azt gondolja, hogy ezt a háborút Oroszország nem veszítheti el, annak győzelme után nekünk számos nyereségünk lesz. Ezzel csak az a probléma, hogy nem zárható ki Ukrajna győzelme abban az értelemben, hogy visszaszerzi területei jórészét. És ha Ukrajna katonai győzelmet arat a kiterjedt nyugati segítségnek köszönhetően, akkor tőszomszédságunkban egy olyan ország emelkedik fel, amely nemcsak katonai győzelmet könyvelhetett el, hanem politikait is.
Mit jelenthet ez számunkra?
Az európai politikában megjelenik egy új játékos, kiegészülve azzal az egyáltalán nem jelentéktelen körülménnyel, hogy nagyon szoros kapcsolatai alakultak ki Londonnal és Varsóval. Ukrán győzelem esetén ez olyan erőt ad ennak a szövetségnek, hogy ellensúlyozni tudja majd azt a kiemelkedő szerepet, amit a francia-német tengely jelent az európai politikában. Mi ennek a fölemelkedő, politikailag jelentős hatalommá váló Ukrajnának a szomszédai vagyunk és tettünk, amit tettünk végig a háború során.
1940-ben is a magyar kormány úgy gondolta, Németország azt a háborút nem veszítheti el.
Megint olvastam valahol, hogy most már elindul az orosz gőzhenger. Az ilyen értékelésekben azt a kulcsjelentőségű dolgot felejtik el, hogy van egy döntő különbség – azok a háborúk, amiket Oroszország megnyert, szinte kivétel nélkül honvédő háborúk voltak. Ez viszont nem honvédő háború, ezt nem is sikerült erkölcsileg megalapozni. Odáig sikerült eljutni, hogy az orosz társadalom jelentős részével el tudták fogadtatni, hogy egy „nemes ügy” érdekében folyik. De még ők is úgy vannak vele, hogy vívják meg azt mások, ők személyesen nem kérnek belőle. Az 1941-es helyzetet nem lehet újrateremteni, azt a benyomást kelteni, hogy honvédő háború folyna, valamiféle folytatása a második világháborúnak. Szóval drámai a különbség a motiváltságban, ami miatt én eleve elképzelhetetlennek tartom, hogy ezt a háborút Oroszország meg tudja nyerni. Nem is beszélve arról, milyen jelentős nyugati támogatást kap Ukrajna. Ha valorizált értéken számoljuk, akkor 2022-ben éves arányában épp annyi anyagi támogatást kapott az Egyesült Államoktól, amekkorát kapott a második világháború négy éve alatt a Lend-lease (kölcsönbérleti program) keretében a Szovjetunió. A Lend-lease teljes értéke 50 milliárd dollár volt, ebből 11 milliárdot kapott a Szovjetunió, ami mai dollárban számolva 160 milliárd. De most az ukránok kapják ezt a támogatást. És ami hétvégén Iránban történt – számos hadipari célpont pusztult el, többek között az is, ahol a drónokat és ballisztikus rakétákat gyártják – azt mutatja, arról is gondoskodnak a szövetségesek, hogy megnehezítsék a fegyverzet utánpótlást Oroszországnak.
Megjelent a Népszava Külföld és Reflektor rovatában 2023. február 1-jén.
