Horthy hamvai hazahozatalának harmincadik évfordulóján miniszterek koszorúzták meg az egykori antiszemita kormányzó sírját. Nézem az eseményről készült fotókat, és a nemzeti történelem dohos lehelete csap ki a képekből: tengerész egyenruhák, múzeumi figurák és kitüntetések, nosztalgikus pöf és fesz a hazaffyak enyhén fasiszta stichjével. Hát kell ez?
Odáig értem, hogy ami facsarja a baloldali meg liberális emberek érzékenységét, azt juszt is csinálni kell, meghosszabbítani akármeddig. De közben még itt vannak azok, akiknek ősei Buchenwaldban tűntek el nyomtalanul, vagy épp a Don-kanyarban nyugszanak katonatemetőben. Addig érthető volt, amíg az Antall kormány egy kicsit helyretette az emlékezetet a kommunista történelemoktatás után. De most már mit bizonyítunk? Hogy az a két háború közötti szellemiség még mindig itt van velünk? Hát akkor nyilván előbújt 56-ban is, ahogy az újabb orosz tankönyvek írják.
Demokráciában a vélemény- és szólásszabadság rendkívül fontos érték. Mit bánom én, ha valakinek fasiszta nézetei vannak, ha nem akar ezekkel téríteni. De amikor miniszterek nosztalgiáznak egy régi rendszer díszleteiben, az majdnem hivatalos. Mindenki nagyon keresztény és mélymagyar. A feudális urak ünnepelnek. Kell ez nekünk? Tudjuk, megszoktuk, uraink mennek a saját fejük után, a közember nem mindig éri föl ésszel, hogy mi miért történik ezekben a régiókban.
Ha a mai berendezkedés ’56 forradalmi hagyományaira épül, akkor meg kellene sértődni azon, hogy fasiszta előképekre vetítik az oroszok és a kommunisták ellen irányuló megmozdulásokat. Így meg mintha a kormánypropaganda elfogadná, hogy Horthy-korszak – 56 – mai valóság, ez egy egyenes vonal, történelmünk lényege.
Nincs mit megsértődni a hivatalos posztszovjet birodalmi politikán, elsunnyogjuk a kiállást magunkért, és ha barnán bűzlünk kissé, nincs abban semmi szégyen.
