Kresztomátia – szöveggyűjtemény, szemelvénygyűjtemény

FIDESZ – A Fidesz – Magyar Polgári Szövetség jobboldali, nemzeti konzervatív párt. Régebbi neve: Fiatal Demokraták Szövetség (Fidesz). Ifjúsági szervezete a Fidelitas. 2010 óta Magyarország vezető kormánypártja, szövetségben a Kereszténydemokrata Néppárttal. A válogatásban gyakran FIDESZ = Orbán Viktor miniszterelnök. „(A Fidesz azt mondta”…)

RMDSZ – Romániai Magyar Demokrata Szövetség, a Romániában élő magyarok érdekvédelmét és közképviseletét ellátó szervezet. 1999 óta tagja az Európai Néppártnak (EPP), 1991 óta az Európai Népcsoportok Föderatív Uniójának (FUEN). A válogatásban olykor RMDSZ = az elnöke. („Az RMDSZ azt mondta”…)

A válogatás a huszonegyedik században megjelent szövegeket tartalmaz.

Ara-Kovács Attila: Paktumpatt (A Fidesz-RMDSZ-viszony a státustörvény után) – Magyar Narancs, 2002.03.07.

2001 őszéig a magyar kormány határon túli kisebbségi politikáját kettősség jellemezte. Általában jónak volt mondható a viszony, ha az adott párt vagy szervezet vezetői kritika nélkül fejet hajtottak a magyar kormány őket érintő, ám jobbára belpolitikai indíttatású döntései előtt. Másrészt a Fidesz külpolitikusai igyekeztek ellehetetleníteni azokat a kisebbségi politikusokat – főként a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, illetve a Vajdasági Magyar Szövetség választott vezetőit –, akik fenntartásokkal fogadták az orbáni politikát, és akik előnyben részesítették tagságuk érdekeit, illetve az adott szomszédos kormánnyal történő előnyös megegyezést.
A Fidesz fő célpontja a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke, Markó Béla lett, akit a legnagyobb magyarországi kormánypárt a Tőkés püspök által heccelt radikálisokkal, az úgynevezett Reform Tömörülés maroknyi parlamenti képviselőjével próbált minduntalan sarokba szorítani. A miniszterelnök számos – főként a román kormány és az RMDSZ viszonyát rontani kívánó – erdélyi útján igyekezett demonstratívan előnyben részesíteni azokat, akik Markót tekintették fő ellenségüknek. Mára már bebizonyosodott: főként a helyi magyar társadalom kettészakítását tekintette a Fidesz egyik fő politikai céljának. Az általa pozíciókba helyezett értelmiségieket klienseivé tette, a pénzért pályázó vállalkozóktól pedig RMDSZ-ellenes nyilatkozatokat követelt.
Az RMDSZ elnöke a primitív kihívásokra mindig is higgadtan reagált, és a Budapestről érkező nyomás, illetve a helyi szélsőségesek látványos indulatai dacára megkötötte a román kormánnyal azt az együttműködési megállapodást, amely máig is garanciája a romániai politikai konszolidációnak. A román Szociáldemokrata Párt által vezetett kisebbségi kormánynak nyújtott RMDSZ-támogatás, illetve annak elfogadása a szomszédos ország politikai fejlődésében lényeges előrelépésnek számít. Ne feledjük, az 1990-es évek közepén ugyanez a Szociáldemokrata Párt, amikor hasonló támogatásra volt szüksége, a koalíciós partner kiválasztásakor még habozás nélkül a nemzetiszocialista színezetű, főként a magyarokat és a zsidókat támadó Nagy Románia Pártot részesítette előnyben.
Azt, hogy igenis hasznos a mostani együttműködés az RMDSZ és a román baloldal között, aligha kérdőjelezheti meg bárki. Igaz, elhangzottak egyéb, immáron megszokott minősítések is, melyeket azonban aligha érdemes komolyan venni. Árulkodó, hogy a magyar jobboldal átkait e téren hasonló hangnemben egészítette ki a román nemzetiek gyalázkodása; Orbán és Csurka, valamint erdélyi híveik és Tőkés püspök haza- és nemzetárulózása rímelt mindarra, amit az ügyben Corneliu Vadim Tudor elmondani volt képes. Az RMDSZ és a román Szociáldemokrata Párt korábban megkötött megállapodásának gyümölcseként viszont Romániában olyan, a magyar nyelvhasználat lehetőségeit kiteljesítő oktatási és önkormányzati törvény született, melyhez hasonlót a Romániában élő magyarok 1918 óta nemigen remélhettek.

Változás az orbáni politikában akkor következett be, amikor a státustörvény miatt a magyar kormány helyzete – nemzetközi és kisebbségpolitikai síkon egyaránt – végletesen ellehetetlenedett. A magyar vezetés felismerni kényszerült, hogy a magyar kisebbségi pártok támogatása nélkül teljesen egyedül marad abban a harcban, melyet a felbőszült szomszédos kormányok indítottak ellene. Az RMDSZ vezetői pedig ekkor döbbentek rá: ha nem születik megállapodás a magyar és a román fél között, ha a státustörvény ügye tartós konfrontációt okoz a két ország viszonyában, akkor ők sem újíthatják meg 2002-ben a maguk kiegyezését a román kormánnyal. Azaz reményük sem marad arra, hogy a magyar egyházak javainak visszaszolgáltatását végre törvényben rögzítsék, hogy önálló magyar karokat indíthassanak a Kolozsvári Egyetemen, hogy a föld- és erdőterületek visszaszolgáltatásáról szóló törvényt az eredeti – az RMDSZ-nek is megfelelő – formájában elfogadják. Továbbá hogy egyes középiskolákat visszajuttassanak a helyi magyarságnak (Brassóban és Marosvásárhelyen), hogy egy újabb kétnyelvű tévéstúdiót indíthassanak, hogy a meglévő magyar rádióállomásokat bővítsék és összekapcsolják, illetve hogy a már meghozott törvényeket végrehajtási rendeletekkel egészítsék ki.

Nem csoda tehát, hogy az Orbán-Nastase-paktum ötletét – vagyis hogy a Velencei Bizottság ajánlásait a két miniszterelnök által aláírt különmegállapodásban kellene rögzíteni, és így feloldani a kialakult válságot – maga Markó vetette föl még Bukarestben. Több nyilatkozat is foglalkozott e ténnyel. Egyértelműsítette a Markó által e téren játszott szerepet, hogy az erdélyi politikus megjelent a Fidesz legutóbbi, kampánynyitó kongresszusán, ahol az átmeneti – a választásokig nyilvánvalóan még kitartó – béke szentesítése nyilvánosan is megtörtént.
Az Orbán-Nastase-paktum ötlete nemes bosszú Markó Béla részéről, akit olyannyira megalázott a magyar kormány. Csakhogy míg a Markó-Nastase-megállapodás számtalan haszna ma már kézzelfogható (elismerést vívott ki Európában, és olyan törvények meghozatalára kötelezi a következő egy év leforgása alatt a román kormányt, melyeket a korábbi „polgári” szövetségesek – az oktatási és a közigazgatási ügyekhez hasonlóan – minduntalan elfektettek), addig Orbán különmegállapodása a román miniszterelnökkel a legjobb esetben is csak kármentés lehetett, mely mind a magyarországi szavazópolgárok, mind pedig az európai diplomácia előtt nyilvánvalóvá tette a fideszes kül- és kisebbségpolitika kudarcát.

Adrian Nastase és Orbán Viktor budapesti kézfogója óta feltűnő, ám megnyugtatónak korántsem minősíthető szélcsönd állt be a kisebbségi pártok és a magyar kormány közötti viszonyban. E fegyverszünet, ha mégoly ideiglenesnek tűnik is, tapintható riadalmat okozott Orbán korábbi – meglehetősen szélsőséges – erdélyi protezsáltjai körében. Tőkés erőteljes nyilatkozataiban nem lehet nem észrevenni e pánikot, s a magyarországi kegyvesztettség réme indokolja azt a kamikazeakciót is, mellyel az RMDSZ Orbánhoz hű élcsapata, a Reform Tömörülés hirtelen létrehozta a már a nevében is egyértelmű kötődést jelző Polgári Platformot – egy olyan pillanatban, amikor a Fidesznek ez a legkevésbé sem használt. A platformosok nyilvánvalóan színvallásra akarták kényszeríteni pesti támogatóikat, akiknek viszont – a választásokig legalábbis – inkább csöndre van szükségük, mintsem a Reform Tömörülés leplezetlen Markó-ellenes indulataira.
Az RMDSZ mérsékelt mainstreamje ebben a helyzetben várakozó álláspontra helyezkedett. Vezetői nem is csinálnak titkot abból, hogy semmi jóra nem számítanak: ha a Fidesz marad hatalmon, politikai energiáik legnagyobb részét továbbra is arra kell majd pazarolják, hogy kivédjék az ellenük irányuló, menetrendszerű budapesti konspirációkat. Ők is tudják ugyanis, hogy Fidesz-körökben közkeletű a vélekedés: ha a választások után vállalhatatlanná válik az Orbán–Nastase-paktum, akkor azt a romániai magyar közvélemény előtt az „ötletgazda” Markó nyakába fogják varrni. Sőt ezt talán már meg is tették volna, ha a státustörvény ügyében a szlovákokkal is olyan könnyen mennének a dolgok, ahogy azt Orbánék korábban remélték, és nem kellene tartaniuk a román és a szlovák kormány magyar- és Magyarország-ellenes összjátékától.

————————————-

RMDSZ: Markó Béla volt elnök nem tartja jó ötletnek a külhoni magyarok szavazását „Nem fogadom el, hogy van nemzeti és nem nemzeti oldal” Szőcs Levente (Bukarest) interjúja, Népszabadság, 2012.november 12.

A Fidesz megvalósította az RMDSZ-szel szembeni egypártrendszert Erdélyben. Olyanok, mint a Bourbonok vagy a Habsburgok, semmit nem felejtenek és semmit nem tanulnak – mondta lapunknak Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke. Az erdélyi magyar politikus szerint hiába rokonszenveznek a magyar kormánypárttal nagyon sokan Erdélyben, mégis az RMDSZ-re szavaznak. A választó ugyanis pragmatikusan dönt, hogy kire van szüksége problémái megoldásához. Problematikusnak tartja a külhoni magyarok szavazati jogát is, hiszen a választás nem csak a nemzeti kérdésről szól, hanem szociális problémákról, gazdaságról, oktatásról, egészségügyről, vagyis olyan kérdésekről, amikkel ők nap mint nap nem szembesülnek.

Két magyar szervezet indul a december 9-i romániai parlamenti választásokon: az RMDSZ mellett a Tőkés László nevével fémjelzett Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP). Előreláthatólag miként befolyásolja a verseny a magyar képviseletet?
Szinte ugyanezek az emberek hozták létre annak idején a Magyar Polgári Pártot is. Az MPP egyszer-kétszer próbálkozott jelentős támogatói tábort szerezni az RMDSZ-szel szemben, ám sikertelenül. Az EMNP-vel ugyanennek a kísérletnek vagyunk a szemlélői és bizonyos értelemben a szenvedő részesei, hiszen ha keveset is, de el tudnak venni szavazatokat az RMDSZ-től. Az is a szándékuk, hogy valamiképpen gyengítsék az RMDSZ választási eredményét. Lehet, közülük egyesek abban is reménykednek, hátha sikerül meggátolni, hogy az RMDSZ bejusson a parlamentbe. De nem hiszem, hogy van az EMNP-nek olyan politikusa, aki valóban el tudja képzelni: nem az RMDSZ jut be a parlamentbe, hanem ők. Ők azt mondják, hogy mindkét szervezet bejuthat. Ez egyszerűen lehetetlen. Romániában hat és fél százalék magyar él, a bejutási küszöb pedig öt százalék. Van egy alternatív küszöb is, ami hat képviselői mandátum megszerzését jelentené és három szenátori mandátumét, de bármelyiket veszem, két szervezet számára lehetetlen a bejutás. (…)
Nem is akarom végiggondolni, hogy micsoda drámai következményekkel járna, ha a bukaresti parlamentben nélkülünk, a fejünk fölött születnének meg a minden bizonnyal nem magyarbarát döntések, és semmilyen eszközünk nem lenne arra, hogy ezeket megakadályozzuk vagy kivédjük. Egyébként egy másik érvrendszer is fölsejlik. Amíg a romániai magyarság képviselve van a bukaresti parlamentben, és netán még kormányzati tényező is, mint ahogy az elmúlt időszakban többször is előfordult, továbbá ha önállóan meg tud jelenni Brüsszelben és más nemzetközi fórumokon, akkor a magyar közösség sokkal önállóbban tud politizálni. Úgy látom, hogy Magyarországon nem mindenki a mi önállóságunkat tartja legfontosabbnak. (…)

Befolyásolja a választások eredményét, hogy a jelek szerint a Fidesz ismét beleszól a kampányba? Nem számított esetleg másra a júniusi tapasztalatok után, amikor a helyhatósági választások alkalmával az erdélyi magyarok nem hallgattak a Fideszre?
A Bourbonokról és a Habsburgokról mondták annak idején, hogy semmit nem felejtenek és semmit nem tanulnak. Most is ez a helyzet: ami az önkormányzati választásokon történt, abból tanulni lehetett volna. Valamennyire okultak is Magyarországon, olyan értelemben, hogy most nem két pártot indítanak az RMDSZszel szemben, hanem csak egyet. Úgymond megvalósították az RMDSZen kívüli egypártiságot: néhány hónap alatt az MPP-ben elnökcsere történt, az MPP nem indít jelölteket. Tehát próbálkoznak a magyarországi támogatók valamilyen változással, de szó sincs róla, hogy lemondtak volna arról: meg kell próbálni az RMDSZszel szemben győzelemre vinni egy másik pártot, és ezáltal lenyomni az RMDSZ-t. (…)

Nem kell-e attól tartania a Fidesznek, hogy a támogatottjai sorozatos fiaskója visszahat rá? Mindannyian tudjuk, hogy az EMNP nagyon jelentős magyarországi támogatást kap, hogy politikailag, erkölcsileg és valószínűleg más módon is támogatják őket.
Az RMDSZ ezzel kapcsolatosan elmondhatja a véleményét, nehézményezhetjük, hogy Magyarországon miért nem ismerik föl az RMDSZ-szel szembeni pártindítás romboló hatását, de mást tulajdonképpen nem tehetünk. Viszont Magyarországról azt is látni kellene, hogy a romániai magyar választó nagyon jól ismeri a saját érdekeit. Tudja, hogy ki az, aki például az önkormányzatokban vagy a román parlamentben igazán hatékonyan képviselni tudja az érdekeit. Szerintem az RMDSZ-re sokkal többen szavaznak annál, mint amennyien érzelmileg kötődnek hozzá. A romániai magyar választó pragmatikusan meg tudja ítélni, hogy kire van szüksége problémái megoldásához. És ennek semmi köze ahhoz, hogy Budapesten kivel rokonszenvez. (…)
Tagadhatatlan, hogy a közvélemény-kutatások szerint a Fidesz nagy rokonszenvnek örvend Erdélyben – legalábbis eddig ezt mutatták a felmérések. Ugyanakkor az RMDSZ élvezi az elsöprő többség támogatását. Közben az erdélyi magyarok tudják, hogy a kettő között nem felhőtlen a viszony. De az egyik magyarországi párt, most éppen nagy többséggel rendelkező kormánypárt, a másik pedig egy romániai magyar érdekvédelmi szervezet. A kettőt nem lehet és nem szabad ugyanazon a skálán elhelyezni. Arról már lehet beszélni, hogy gyengít minket, ha együttműködés helyett burkolt vagy nem is annyira burkolt ellentétek vannak. A kívánatos az lenne – ez is a határon túli magyar politika közhelye –, hogy Magyarországon egyetértés legyen velünk kapcsolatosan. Ez az egyetértés arról szólhatna többek között, hogy tiszteletben kell tartani a határon túli magyar közösségek politikai akaratát és döntéseit. Ha tehát az erdélyi magyarok elsöprő többsége az RMDSZ-t támogatja, akkor ezt tudomásul kell venni, és az RMDSZ-szel kell elsősorban és kiemelten politikai kapcsolatokat építeni. Mint ahogy fordítva is: az RMDSZ-nek kutya kötelessége, hogy a magyarországi politikai pártokkal szoros kapcsolatokat építsen ki, és hogy ezen belül a kormánypártokkal kiemelten keresse a napi együttműködést, mert ez az érdekünk. Ilyen értelemben nem csak a Fidesznek lehet szemrehányást tenni, hiszen az ellenzéki pártok eddig nem nagyon keresték, vagy nem találták az utat Erdélybe.

Pár nappal az október 23-i Milla-tüntetés előtt Bajnai Gordon exkormányfő Nagyváradon előadást tartott a Kós Károly Akadémia Alapítvány szervezésében, amelynek ön az elnöke. Tekinthető ez valamiféle kezdetnek?
Különösen azért, mert hiányzik az a konszenzus a határon túli magyarokkal kapcsolatosan, amiről beszéltem, nekünk magunknak kell szorgalmaznunk, hogy minden politikai erővel legyen párbeszédünk, próbáljuk az elképzeléseinket megismertetni velük, és próbáljunk egyetértésre jutni. Nem tudom elfogadni, hogy a nemzeti kérdés, a magyar–magyar viszony kérdése, a határon túli magyarok helyzetének a rendezése csupán az egyik politikai oldalnak lenne a kizárólagos felelőssége vagy gondja. Ilyen nincsen. Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy a politikában van nemzeti és nem nemzeti oldal. Ez minden pártnak a gondja és felelőssége, és akik ezt így próbálják el- vagy megosztani, csak rosszat tettek nekünk. Azok is, akik kisajátították ezt a problémát, és azok is, akik elfogadták, hogy ez nem az ő gondjuk.

Nem mélyül-e el ez a megosztottság most, hogy a határon túli magyarok szavazati jogot kapnak?
Meglehetősen problematikusnak tartom, hogy nem Magyarországon élő magyarok tömegesen szavazni fognak a magyarországi választásokon. Nem ugyanaz, mint amikor többé-kevésbé tartósan, hosszabb vagy rövidebb ideig külföldön tartózkodó magyarországiak szavazhatnak természetes módon a választásokon. Itt olyan emberek százezreiről lesz szó, akik egy másik országban születtek, élnek – mert a történelem erre ítélte őket –, és egy másik valósággal szembesülnek nap mint nap. A választás nem csak a nemzeti kérdésről szól, hanem szociális problémákról, gazdaságról, oktatásról, egészségügyről, számos olyan kérdésről, amellyel ők nem szembesülnek. Egyszerűen nagyon nehéz nekik a magyarországi valóságról véleményt mondani. Tehát ez egy új helyzetet teremt, és egy új minőséget jelent szerintem a választások esetében. Én ezzel nem szaladtam volna így előre, és ismétlem, nem is tudok vele egyetérteni. Miközben ezért nem sokan fognak velem rokonszenvezni.

———————————

Átlátszó Erdély: NERdély 1.: Így hódította meg az erdélyi magyarságot a Fidesz, Kerekasztal-beszélgetés (ITT). A beszélgetést moderálta és az átiratot szerkesztette: Sipos Zoltán 2018. 04. 05.

Informális beszélgetések során ma már rendszeresen felmerül az, hogy a magyar kormánynak egyre növekszik a hatalma az erdélyi magyar közösség, és kiváltképp az erdélyi magyar elitek fölött, tudomásunk szerint azonban ezt a kérdést eddig senki nem járta még alaposabban körül.

A NERdély projektünkkel arra vállalkozunk, hogy az Fidesz erdélyi terjeszkedéséről, és ennek a terjeszkedésnek a következményeiről írjunk, elemzőket, politológusokat, társadalomtudósokat megszólaltatva. A projektünk első része egy kerekasztal-beszélgetés, melyen Bakk Miklós, Kiss Tamás, Salat Levente, Székely István Gergő és Toró Tibor elemez. A beszélgetés szerkesztett átiratának első része alább olvasható.

Pontosan mire gondolunk akkor, amikor azt mondjuk, hogy az erdélyi magyar közösség a magyar kormány befolyása alá került? Miben különbözik a második és harmadik Orbán-kormány határon túli építkezése a 2010 előtti időktől?

Kiss Tamás: A kérdést három szinten érdemes megvizsgálni. Egyrészt ott van az úgynevezett virtuális nemzetegyesítés. Vagyis az első Orbán-kormány egy sor intézményt hozott létre, amelyek az erdélyi magyarokat a magyar(országi) politikai közösség részévé teszik. Másrészt, meg kell vizsgálni, hogy a Fidesznek és a magyar kormánynak milyen közvetlen befolyása van az erdélyi magyar politikára. A harmadik szint pedig a támogatáspolitika.

Persze ezek a szintek összefüggenek, én most csak azért választom őket szét, hogy jobban rendszerezzem, amit mondani akarok. Első körben az utolsó kettőről, vagyis a közvetlen politikai befolyásról és a támogatáspolitikáról beszélnék. Majd a következő körben térhetünk rá arra, hogy az állampolgárság és a szavazati jog milyen újdonságot hozott.

A kérdés tehát az, hogy a Fidesz mostani befolyása mennyiben különbözik a korábbi korszakoktól, az első Orbán-kormányétól és a baloldali kormányokétól. Azzal kezdeném, hogy ez nem vizsgálható önmagában, hanem csupán a bukaresti hatalmi centrumban történő mozgásokat figyelembe véve.

Innen nézve elmondható, hogy a rendszerváltást követő 25 évben a magyar nemzetpolitika szerepe marginális volt. Mit jelent ez? Azt, hogy Markó Béla, Borbély László vagy Frunda György számára Budapest soha nem volt kiemelt igazodási pont. Az általuk dominált RMDSZ a romániai politikai mezőn belüli folyamatokban volt érdekelt. Ehhez képest az, hogy Budapesten mi történik, sokkal kevésbé volt fontos.

A kilencvenes években ki is alakult egy integrációs modell, amit mi és mások (csúnya idegen szóval) kontroll-kooptációnak neveztünk. Vagyis a romániai magyar politikai elit betagolódott a román politikai mezőbe, és, ami a legfontosabb, részt vett a végrehajtó hatalomban, anélkül azonban, hogy a magyar közösség számára elérte volna az önrendelkezés bármilyen formáját, vagy, hogy az etnikai hatalommegosztást (a magyarok hatalomban való részvételét) a törvény garantálta volna.

Ebben a rendszerben minden (vagy nagyon sok minden) az aktuálpolitikai folyamatok függvénye. Ez befolyásolja, hogy az RMDSZ-nek éppen milyen az alkupozíciója. És ettől függenek az eredmények is. A középpontban a többségi és kisebbségi politikusok közötti folyamatos alku áll, ami azonban a magyar közösség szempontjából nagyon aszimmetrikus.

Miközben az RMDSZ rendelkezik valamiféle monopóliummal a neki juttatott erőforrások elosztása felett, folyamatosan ott lebeg a veszély, hogy ha az RMDSZ nincs kormányon, az alkupozíciói gyengülnek, az elért eredmények semmissé válnak.

A magyar nemzetpolitikában volt egy tartós törés. A baloldal alapvetően támogatta ezt a modellt, míg a jobboldali kormányok (kezdve Antall Józseftől) ellenezték. Ők folyamatosan azokat a szereplőket próbálták helyzetbe hozni, akik a többséggel való politikai kooperáció feltételeként az önrendelkezés elismerését szabták (volna). (…)

Most miben sajátos ehhez képest a harmadik Orbán-kormány, vagyis a 2014 utáni periódus? Szerintem elsősorban abban, hogy Románián belül került válságba a korábban működő kontroll-kooptációs modell. Az én tételem, hogy a Fidesz térnyerése alapvetően egy következmény.

Mégpedig a kilencvenes években kialakult politikai integrációs modell válságának a következménye. Az erdélyi politikai elit egész egyszerűen elveszítette a bukaresti azonosulási pontokat. Ennek következtében értékelődött fel Budapest. (…) A magyar nemzetpolitikának azért volt marginális a szerepe, mert a Bukaresten keresztül megmozdítható források mellett eltörpült az, amit Budapest Erdélybe juttatott. Csak így érthető meg a Fidesz térnyerése. Az RMDSZ erőforrás-allokációs képessége és Bukarest vonzása lecsökkent. És itt jön be a támogatáspolitika. A magyarországi támogatások ugyanis ebben a kontextusban nőttek meg: nagyságrendekkel.

Budapest egyszerűen képessé vált arra, hogy anyagilag felüllicitálja Bukarestet. Ma a Magyarországon keresztül elérhető erőforrások már nem marginálisak, hanem lehet, hogy fontosabbak, mint a Románián keresztül elérhetők. Ennek következtében az erdélyi magyar elitek klienteláris hálózatai átalakulnak, és egy Bukarest-centrikus patronázs-hálózatból egyre inkább egy Budapest-centrikus patronázs-hálózatba megyünk át, ami egy radikálisan új politikai kontextust hoz létre. Nagyon fontos azonban, hogy a Fidesz és a magyar nemzetpolitika térnyerése ebben a modellben nem ok, hanem a kontroll-kooptációs modell válságának a következménye.

Székely István Gergő: Igazából csak azzal szeretném kiegészíteni, hogy mikor megy ez végbe. Kelemen Hunort a 2011-es kongresszuson választják meg, akkor a Fidesz még a régi stratégiát követi, ekkor még Pelczné Gáll Ildikó az RMDSZ kongresszusán egészen nyíltan célozgat arra, hogy kire kéne szavazni, aztán persze nem az az eredmény születik a kongresszuson. A stratégiaváltás 2013 táján történik meg, amikor az RMDSZ előtt megnyitják azokat a honosítással kapcsolatos forrásokat, melyeket eredetileg az EMNT kezébe tettek le. Szerintem a váltás szempontjából kulcsfontosságú az, hogy világossá vált, hogy az EMNT-EMNP-be beleöntött magyarországi pénzek nem hozzák meg a várt eredményt. A honosítás két szempontból is nagyon fontos. Egyrészt azért, mert ezentúl kommunikációjában az RMDSZ már nem tud a Fidesszel szembehelyezkedni. Markó Béla azt még bevállalja nyilatkozatokban, hogy nem ért egyet a magyar állampolgársággal, de igazából a gyakorlatban ezzel már nem tudnak szembemenni, nem is igazán lehetne, kvázi politikai öngyilkosság lenne. Ettől kezdve tehát – és ez a második dolog –, az válik az RMDSZ fő céljává a honosítással kapcsolatosan, hogy rácsatlakozzanak azokra a forrásokra, melyek ebben a folyamatban elérhetők, és amelyek egyre inkább fontossá válnak a román oldalon kieső források pótlásaként is.

Elhangzott, hogy az erdélyi magyar elit klienteláris hálózata megváltozik. Ugyanez igaz a Fideszre is, a Fidesznek is megváltozik az erdélyi kliensrendszere: a Fidesz ugyanis a honosítási források hozzáférhetősége szempontjából nyit, és nem csak az EMNT meg az MPP, illetve az RMDSZ-nek bizonyos, még a Reform Tömörüléshez köthető területi vezetői felé. Vannak források, és viszonylag nyílt, lojalitás alapú konkurrenciaharc kezdődik, amiben a Fidesz szempontjából nyilván nem mellékes, ki mit ad cserébe.

Toró Tibor: Van egy nagyon fontos előzmény, szerintem amiről eddig nem beszéltetek. 2008 után a decentralizációs törvény nagyobb mozgásteret és hatalmat adott a megyei tanácselnököknek és polgármestereknek, ami azt eredményezte, hogy több erős ember az RMDSZ-en belül visszavonult a helyi közigazgatásba. 2011 után az RMDSZ-ben is történik egy decentralizáció, aminek az eredményeként egyes polgármesterek már a pártot megkerülve is próbálják kihasználni a román kapcsolataikat. Ez – a forrásokért folyó egyezkedés – azelőtt centralizáltan zajlott. Ugyanakkor a nem RMDSZ-es polgármesterek már eleve decentralizáltan végezték ezt a munkát. Úgy gondolom, hogy ők azok, akik könnyebben át tudnak kapcsolódni az új rendszerre.
A másik fontos előzmény, hogy a Fideszen belül is végbemegy generációváltás. Az újonnan bekerülők számára már nem evidens, hogy az EMNP-vel, MPP-vel kell jó kapcsolatban lenni. Azok, akik így gondolták, régebbi motorosok és háttérbe is szorulnak a párton belül. Az újonnan bejövők más típusú kapcsolatokat keresnek. Náluk a politikai és a gazdasági kapcsolatok összefonódnak. Ez a típusú váltás jól látszik a határ mentén, ahol a Fideszes politikusok már eleve az RMDSZ-esekkel keresték a kapcsolatokat, velük voltak jó politikai és gazdasági kapcsolatban és őket támogatták nyíltan vagy burkoltan a 2012-es helyhatósági választásokon. Ami történik, az sok szempontból azt jelenti, hogy a Fideszes másod- és harmadvonalas vezetők számára a politikai és gazdasági érdek ugyanaz lett.

Salat Levente: Én hiányolom az eddig elhangzottakból egyfelől a felelősség kérdésének a felvetését, másrészt úgy látom, hogy a Tamás által megfogalmazott magyarázat elsiklik valami fölött, amit én különösen hangsúlyosnak gondolok. Nevezetesen azt, hogy a magyar kisebbségpolitika romániai kudarca lassan előkészítette a terepet annak a gyorsan terjedő meggyőződésnek, hogy a romániai magyaroknak nincs keresnivalójuk Bukarestben. Azok a kérdések, melyek megoldását hosszú ideig joggal várták Bukaresttől, fokozatosan át lettek hangolva, átkerültek egy magyar állami relációrendszerbe. Ennek első jeleit én 2000-ben éltem meg nagyon intenzíven, amikor több éves, embert próbáló küzdelem után az RMDSZ csúcsvezetése levonta azt a következtetést, hogy a Bolyai Egyetem visszaállítására irányuló törekvésnek befellegzett, és el kell könyvelni, hogy erre már nincs reális esély. Akkor álltak át a magánegyetemi megoldásra az RMDSZ politikusai, és ezzel felkínálták az első nagy területet, ahol komolyabb magyar kormányzati beavatkozásra kerülhetett sor, amiről én azt gondolom azóta is, hogy kijelölt egy irányt, amit aztán lehetett követni a későbbiekben. A soron következő években tovább láttam gyűlni azt a tapasztalatot, amelynek egyik fontos konzekvenciája Markó Béla lemondásában fogalmazódott meg legvilágosabban, abban a formában, hogy Erdélyben magyar kisebbségpolitikát művelni a Fidesszel szemben nem lehet.
2011-gyel kezdődően kezdett egyre markánsabban jellemző lenni az erdélyi magyar politikai elitre, hogy az erdélyi magyarság problémáinak a kezelését nem Bukaresttől, hanem Budapesttől várja el egyre több területen, nem egy esetben azért, mert kényelmesebb, mint a román állami hatóságoktól igényelni azt, ami alanyi jogon járna egyébként a román állampolgároknak.
Én ezt a fokozatos reorientációt egy hibás döntésnek gondolom, mert nem hiszem, hogy abban a világban, amelyben élünk, egy állami apparátussal szemben egy másik állam bármilyen volumenű támogatását élvezve ki lehetne elégíteni egy 1,2-1,3 milliós kisebbség szükségleteit, vagy érvényesíteni lehetne akaratát. Ebben a támogatási rendszerben nehezen lehet elkerülni továbbá, hogy rövid távon megjelenjen egy törésvonal a magyar nemzetpolitika megítélése szerinti „jó erdélyi magyarok” és a tévelygőknek tekintett, rosszabb esetben nemzetárulónak kikiáltott romániai magyarok között.
Függetlenül attól, hogy én erről mit gondolok, ez a reorientáció bekövetkezett, és az egyik fontos eleme annak a folyamatnak, melyet Tamás leírt. Az általa elmondottakhoz még azt tenném hozzá, hogy ahhoz, hogy a dolgok így alakultak, az is jelentős mértékben hozzájárult, hogy a romániai magyar politikai elit 2010-ig súlyosan alulteljesített: nem tudta teljesíteni azt a legfontosabb feladatát, amire történelmi esélyt kapott 1989-ben, azt nevezetesen, hogy az erdélyi magyar közösségi egzisztenciát konszolidálja, szilárdabb jogi és politikai alapokra helyezze a romániai rendszerváltás sajátos körülményei között. Az pedig, ami 2010 után következik, félő, hogy ennek a maradék esélyeit is fölszámolja.

Milyen hatása van a könnyített honosításnak, majd a szavazati jog megadásának (tehát a határon túli magyarság magyarországi politikai térbe való bevonásának) a hosszútávú erdélyi magyar projektekre, például az autonómiára?

Salat Levente: A kettős állampolgársággal úgy egészében és önmagában nem volna baj, Európa-szerte annyiféle változata van ugyanis a kettős vagy többes állampolgárságnak, hogy a könnyített honosítás lehetővé tétele Magyarország vonatkozásában sem kellene hogy problémát jelentsen, még akkor sem, ha beleszámítjuk, hogy Magyarország helyzete a határon túli magyar közösségek miatt meglehetősen sajátos az Európai Unióban, és a földrajzi értelemben vett Európában is csak az orosz és az albán nemzetekéhez fogható. A problémát én abban látom, hogy a könnyített honosítás gyakorlatával párhuzamosan létezik Magyarországon egy nagyon hangsúlyos, az ország szuverenitásának a megőrzésére, illetve visszaszerzésére irányuló diskurzus. Szerintem ezt a kettőt egyszerre nem lehet akarni (…) feloldhatatlan ellentmondás van a magyar kormány két szimultán törekvése, egyfelől az állampolgárság letelepedéshez nem kötött kiterjesztése, másfelől a szuverenitás feladhatatlanságát hangsúlyozó diskurzusa között. (…)
Rátérve a kérdésnek arra a vonatkozására, hogy mit fog eredményezni a határon túli magyarok beemelése – a kiterjesztett állampolgárság révén – a magyarországi politikai térbe, én úgy látom, hogy ennek a folyamatnak a legsúlyosabb konzekvenciája az, hogy levette a napirendről azt a kérdést, hogy lehet-e a határon túli magyar közösségeket (kvázi)önálló politikai közösségeknek tekinteni. Ez a dolog azért furcsa és különösen drámai, mert miközben a magyar kisebbségpolitika legfontosabb célkitűzése elérni azt, hogy a határon túli magyar kisebbségeket önmagukat megszervező, maguknak vezetőket választó, intézményrendszerüket fenntartó politikai közösségekként fogadtassa el az utódállamok hatóságaival, a magyar állam a maga részéről ezt a törekvést önhatalmúlag lenullázza.
Látni kell ugyanakkor, hogy az a nemzetpolitika, amely a több centrummal rendelkező szerződéses nemzet-fogalmat az egységes, Budapestről vezérelt nemzet képzetével helyettesíti, és a határon túli közösségeket a önálló, potenciális politikai közösség státuszából a diaszpóra állapotába fokozza le azzal, hogy az egyének szintjén teremt velük jogi kapcsolatot, egyszerre két végzetes csapást is mér a határon túli közösségek autonómia-törekvéseire: az autonómiát egyfelől a saját logikája, az egységes magyar nemzet fogalma szerint irrelevánsnak tekinti, másfelől felszámolja minden maradék esélyét annak, hogy például a román állam komolyan tudjon venni egy tetszőleges politikai szereplőt, amely kettős, magyar állampolgársággal is rendelkező román állampolgárok nevében áll elő az autonómia igényével.

Kiss Tamás: Ha itt most elsősorban az autonómiára fókuszálunk, akkor nekem teljesen más a véleményem. Viszont, ha az autonómia – ebben a formájában merőben elméleti – kérdését az erdélyi társadalom- és identitás-építés szerintem jóval gyakorlatibb aspektusairól leválasztjuk, már jóval közelebb érzem magamhoz Levente álláspontját.

Vegyük előbb röviden az autonómiát. (…) Az, hogy a többség milyen szuverenitás-koncepcióhoz ragaszkodik, alapvetően empirikus kérdés. Szlovákiában például a többség vehemensen elutasítja mind az autonómia, mind a kettős állampolgárság gondolatát. Ezzel szemben például Észak-Írországban senkiben fel sem vetődik, hogy a kettő párhuzamos jelenléte bármilyen problémát okozna. A kérdés tehát az, hogy Romániában hogyan alakulnak a többség szuverenitással kapcsolatos elképzelései. A kutatások azt mutatják, hogy a többes állampolgárságot a románok többsége elfogadja, és igaz ez akkor is, ha kimondottan az erdélyi magyarok magyar állampolgárságára kérdezünk rá. Az arányok ráadásul folyamatosan növekednek időben. Az elfogadók aránya ma már kétharmad fölötti.

Az autonómia vonatkozásában azonban 15-20 éves időtávlatban sem látszik semmilyen elmozdulás, azt a románok nagy többsége elutasítja. A kettős állampolgárságot követően pedig sem elutasítottabb, sem elfogadhatóbb nem lett az autonómia a többség számára.

Az autonómia kapcsán azonban van egy másik problémám. Szerintem ne tegyünk úgy, mintha az egy tényleges politikai célkitűzés lenne. Mert szerintem nem az egészen addig, ameddig az erdélyi magyar politikai osztálynak nincs erre vonatkozóan egy reális cselekvési terve. De az autonómiának nem is ez a funkciója. Nem a többséggel akarják elfogadtatni, hanem egymással szemben pozícionálódnak rajta keresztül a magyar politikusok, miközben senki nem gondol arra, hogy a románokkal erről reálisan tárgyaljon. Ennek következtében én ezt a kérdést nem vagyok hajlandó komolyan venni.

Sokkal érdekesebb viszont a különböző identitás-projektek szintje. Mert itt van valamilyen realitása annak, hogy kétfajta identitás-projekt versenyez egymással. Az egyik az erdélyi magyar identitás-projekt, ami egy regionálisan is meghatározott kisebbségi identitás. Kulcsszavai: szubszidiaritás, decentralizáció és kisebbségi kompetenciák. Az előbbiek lényege, hogy – ha nincs is közjogi értelemben vett autonómia – a saját intézményeinket mégiscsak igyekszünk magunk irányítani. Ez utóbbiba pedig beletartozik az is, hogy – a többséggel szembeni aszimmetrikus viszony okán – az erdélyi ember folyamatosan szembesülni kénytelen azzal, hogy az ő igaza nem az egyetlen lehetséges igazság.

A másik oldalon pedig tényleg egyfajta diaszpóra-identitást találunk, aminek a központja az anyaország, illetve Budapest. Kulcsszavai: a szétfejlődés felszámolása, a centralizáció, az egységesítés, és hát mindez egyre inkább összekapcsolódik a vezérdemokrácia kérdésével is. Ez a kettő szerintem is üti egymást. A vezérdemokráciával, az újfajta magyarországi centralizmussal szerintem a kisebbségépítési projektben semmit nem lehet kezdeni. (…)

Toró Tibor: A kettős állampolgárság autonómiára és a hosszútávú erdélyi magyar projektekre gyakorolt hatásával kapcsolatban két fontos kérdést szeretnék még felvetni. A magyar külpolitikát elemző klasszikus elméletek azt mondták, hogy ennek három pillére van: az euroatlanti integráció, a szomszédos államokkal való kapcsolat, valamint a nemzetpolitika. A kormányokat az különbözteti meg, hogy tevékenységükben a három milyen arányban jelenik meg. Úgy gondolom, hogy a 2010 utáni periódusban ez radikálisan megváltozott és a (realista értelemben vett) magyar nemzeti érdek maga alá gyűrte a többi dimenziót. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a határon túli magyar közösség jogai, projektjei és az autonómia jelentősen háttérbe szorult a jelenlegi kormány prioritási listáján, másrészt pedig megtörténhet, hogy a kettő egymással akár szembe is kerülhet. (…)

Ezzel szemben most már a legmagasabb szintekről is olvashatunk olyan kijelentéseket, hogy Magyarországot határon túli magyarokkal kell feltölteni, továbbá több olyan közpolitikai program is születik, amely ebben a kontextusban is értelmezhető. Szerintem az egy nagyon fontos váltás, főleg azért, mert a határon túli magyarok – elsősorban talán nem elsősorban az erdélyiek, de még ők is – potenciálisan demográfiai szempontból is erőforrássá válnak.

Bakk Miklós: Az egész kettős állampolgárság program, amely ebben a térségben – most már nem csak Magyarország tekintetében – megfigyelhető, sokkal inkább aszerint értelmezendő, hogy van egy európai – mondhatni uniós – mozgástér, és ebben a civilizációs térségben emberek jönnek-mennek. Az állampolgárság immár nem a lojalitás egyetlen és legfontosabb fókusza egy állam irányában, hanem az említett európai mozgástér tágulásának az iránya is. Az a fajta virtuális előkészítése e mozgástérnek, amely megmutatja, hogy az esetleg vándorló személyek és tömegek mobilitási képzelőereje milyen irányba terelheti őket. Az identitás tekintetében pedig az állampolgárság csupán az egyik modern identitásalakító eszköz mások mellett. Én úgy látom, hogy ilyen értelemben a kettős magyar állampolgárságnak is ilyen funkciója van.

Székely István Gergő: Továbbmennék egy picit – bár lehet, ez már nagyon spekulatív –, de belelátom azt is, hogy az, hogy meglett az állampolgárság, és meglett a szavazati jog, akár azt is jelentheti, hogy az erdélyi magyar politikai elit – legalábbis egy része – érezheti úgy, hogy mégis letett valamit az asztalra. Hát oké, nem lett autonómia, de van kettős állampolgárság, amihez ugye mi is hozzájárultunk, ha nem másképp, akkor úgy, hogy űrlapokat segítettünk kitölteni. Belelátom azt, hogy a nagy koncepciótlanság és jövőképhiány közepette ebből el lehet éldegélni még egy tíz évig.

Viszont az, hogy a magyarországi centralizáció beszippantja a különálló politikai közösség mítoszát dédelgető erdélyi magyar politikai közösséget, azt is jelenti, hogy innentől kezdve sokkal nehezebb bármilyen fajta politikai iniciatívának a felvállalása, amire egyébként Budapesten lehet, hogy nem bólintanak rá. Tehát én belelátom egy olyan gondolkodásmód kialakulását is, hogy nem kell sok mindent csinálni, hiszen valami történt azért az elmúlt évtizedekben, az iniciatíva legyen csak Budapesten, és mi itt megvagyunk, még valami pénzt is kapunk, és köszönjük szépen. Amúgy meg ha autonómiáról beszélünk, van egy olyan fogalom is, hogy a politikai pártok autonómiája. Eredetileg a fogalmat a nyolcvanas években javasolta egy Panebianco nevű olasz politológus, a nyugat-európai kommunista pártok helyzetének leírására. Az a lényeg, hogy ezek a pártok nem önálló szereplők voltak, hanem mindenki tudta, hogy Moszkvából pénzelték és irányították őket, és ennek az lett a következménye, hogy belpolitikai mozgásterük nem igazán volt, mert ugye a többi párt nagyon jól tudta, hogy honnan fúj a szél. Hacsak nem volt nagyon nagy kényszer, nem álltak velük szóba. (…) Most az van, hogy ez a dolog most már lassan az RMDSZ kapcsán is tételeződik, legalábbis számításba kell venni.

Az erdélyi magyar politikai elitek viszonya a második és harmadik Orbán-kormányhoz: hogyan alakította át a politikai erőviszonyokat a NER?

Toró Tibor: A Fidesz, majd 2010-től az Orbán-kormány három stratégiát alkalmazott az erdélyi magyar politikai elittel kialakított kapcsolatában. Az első főleg a 2010-es évek elejére volt jellemző, és talán még visszanyúlik az ellenzéki éveire is. Ekkor valamiféle pluralizmust próbáltak létrehozni azzal, hogy az RMDSZ ellenzékét megpróbálták intézményesíteni és támogatni. Fontos aláhúzni, hogy szerintem ez nem volt egységes Fidesz-politika, nem volt tiszta, hogy ennek a kérdésnek Fideszen belül ki a gazdája. Különböző Fideszes politikusok különböző pártokat és csoportosulásokat támogattak, de voltak olyanok is, akik továbbra is az RMDSZ-szel való partnerség megtartása mellett érveltek.

A második megközelítés a 2012-es választások következményeként a 2014-2016-os periódusban vált látványossá, amikor azt mondták, oké, ha az ellenzéket nem sikerül megerősíteni, akkor alakítsuk ki újra az egységes magyar képviseletet. Az RMDSZ szempontjából ez az egység egy kontrollált versenyként jelenne meg. A kisebb pártok, amikor lehet, például helyhatósági választásokon egyfajta szelepmechanizmusként működnek: aki haragszik az RMDSZ-re, az szavazhat rájuk. Azonban parlamenti választásokon egységesen indulnának. Ebbe az MPP úgy tűnik, belement, hiszen 2016-ban feltette jelöltjeit az RMDSZ-listára, azonban érdekes módon az EMNP elutasította, ami konfliktushelyzetet eredményezett úgy a Fidesszel, mint az RMDSZ-szel.

Ennek a játszmának több stádiuma van. Első körben az EP-választásokon Tőkés Lászlót felvették a Fidesz-listára. Ezzel meggátolták annak lehetőségét, hogy újra külön induljon. Második körben nyomást gyakoroltak az EMNP-re, hogy ne indítsanak elnökjelöltet a 2014-es elnökválasztáson. Szilágyi Zsolt mégis elindult. Harmadrészt nyomást gyakoroltak az EMNP-re, hogy 2012 után ne induljanak külön a 2016-os parlamenti választásokon. Az EMNP végül nem indult el, és ez a Fidesz és a magyarországi közszolgálati média RMDSZ melletti nyílt kiállásának is köszönhető. (…) A harmadik stratégiát én szétdarabolásnak nevezném, ami nem más, mint amit az előzőekben lojalitási versenynek neveztetek. Itt gyakorlatilag már nemcsak a pártok versenyeznek egymással, hanem a pártokon belüli szereplők között is versengés alakul ki. Ez egyelőre az RMDSZ-en belül érdekes szerintem, mert az, hogy ki mennyire van rákapcsolódva a magyarországi hálózatokra, vagy hogy mennyi erőforrást tud lehívni, fogja meghatározni a párton belüli hierarchiákat is. Például ebből a szempontból fontos elem lesz, hogy ki fogja működtetni a székelyföldi gazdaságfejlesztési programot, kinek a kezében lesz a falugondnok-hálózat, ki kap támogatást úgynevezett „jogvédelmi” tevékenységekre, stb. Egyáltalán nem mindegy, hogy hány szereplős ez a verseny, melyik programnak ki lesz a gazdája, kihez fognak kerülni ezek az erőforrások.

Sokan azt mondják, hogy vannak olyanok az RMDSZ-en belül, akik elvi szinten nem támogatják ezt a típusú politikát. Nem így képzelték el a magyarországi kapcsolatokat, vagy Markó Bélához hasonlóan az egyenlő távolságtartás hívei a magyarországi pártokkal szemben. Úgy gondolom, ilyen személyek egyre kevesebben lesznek, ha másért nem, akkor azért, mert kénytelenek instrumentalista módon rákapcsolódni az új típusú hatalmi hálózatokra, és beszállnak ebbe a versenybe. (…)

Bakk Miklós: A kontrollált versenyhez fűzném hozzá, hogy az az érzésem, gyakran esünk abba az elemzői vagy teoretizáló hibába, hogy különböző fejleményeket egy jól elgondolt, de rejtett – rejtegetett – törekvés eredményeként írjuk le. Ezzel szemben viszont úgy gondolom, hogy a politikában sokkal gyakrabban érvényesül a nem szándékolt következmények logikája.

Amikor a Fidesz elkezdte támogatni az RMDSZ-szel szemben álló kis pártkezdeményezéseket, az MPP-t, majd az EMNP-t, akkor ezt az egészet fel lehetett úgy is fogni – most talán én is abba a hibába esek, amelyet az előbb leírtam! –, hogy itt tulajdonképpen belépett a román állammal szemben egy olyan nemzetépítési versenybe, amelyben a román nemzetállam az RMDSZ-t preferálta. Tehát azt is lehetett volna gondolni, hogy míg az EMNP és az MPP különálló és az RMDSZ-szel szembenálló képződmény volt, e pártok harca, azaz az EMNP-éjé és az MPP-éjé az RMDSZ-szel szemben, tulajdonképpen a román és a magyar nemzetállam proxiháborúja volt az erdélyi magyar társadalmon belül. Aztán a Fidesz rájött arra, hogy ebben a háborúban nem kerülhet nyerésre, és akkor következett be, ugyebár, az átnyergelés az RMDSZ-re.

És úgy látom, kialakult menet közben egyfajta racionalitás. Jelen pillanatban, addig, amíg a román államtól és a magyar államtól kapott támogatások nagyjából egy komparatív tömeget alkotnak az RMDSZ számára, tulajdonképpen az RMDSZ egyfajta „kettős ügynöknek” tekinthető: mind a román nemzetállam „ügynökének” a romániai magyar társadalom felé, mind a magyar állam „ügynökének”, ágensének a román nemzetállam felé a szükséges közvetítések és kiegyensúlyozások tekintetében. Aminek a haszna tulajdonképpen az, hogy van egyfajta stabilizáló kontrollja a két nemzetállam versenyének a verseny témája fölött. Ez relatív stabilitás, relatív egyensúly, hogy meddig áll fenn, azt én nem tudnám megjósolni. Az egyensúlyt történelmi szempontból nagyon nyitott helyzetnek látom.

Kiss Tamás: Mindenképpen az egyik lehetséges értelmezési keret, hogy a román és a magyar nemzetépítések között egyfajta verseny zajlik, és a bukaresti és budapesti központok különböző csoportokat preferálnak. A „kettős ügynök” szerep, ha jól értem, azt jelenti, hogy az RMDSZ valamiféle közvetítő szerepet játszik, ami csak akkor működik, ha mind román, mind magyar oldalról megerősítést kap. Viszont a Fidesz térnyerése kapcsán én még visszatérnék a lojalitási verseny kérdésére. Azt gondolom, hogy itt az Orbán-rezsim által sokkal szélesebb körben és több szinten alkalmazott hatalmi technikáról van szó. A különböző szereplők versenyeztetése, a felelősök és hatáskörök lebegtetése úgy tűnik, meglehetősen általános.

De korlátozzuk magunkat a nemzetpolitikára. Amikor úgy tűnik, hogy nincs egységes Fidesz-stratégia, hogy nincs a nemzetpolitikának gazdája, az azért van, mert nem csak az itteni, hanem az ottani szereplők is meg vannak versenyeztetve. Nemzetpolitikai témában leginkább Semjén Zsolt, Németh Zsolt, Kövér László és Lázár János.

A diffúz hatalmi struktúrák szerepét Hannah Arendt is érintette a Totalitarizmus gyökereiben. Ezzel nem akarom az Orbán-rezsimet ebbe a körbe utalni, de maga a leírás meglehetősen plasztikus. Amellett, hogy a szereplők versengenek, a diffúz hatalmi struktúrák folyamatos bizonytalanságot tartanak fenn, ahol sem a politikai szereplők, sem egyéb érintettek nem tudják, hogy éppen kinél van a marsallbot.

Ha pedig ez így van, akkor az RMDSZ vezetősége teljesen más helyzetben találja magát, mint amihez a románokkal való viszonyban hozzászokott. A kontroll-kooptáció lényege ugyanis, hogy az amúgy minden szempontból fölényben lévő többségi fél azt legalább elismeri, hogy az RMDSZ-központ az egyetlen legitim tárgyaló, és nem kezd el párhuzamosan más magyar szereplőkkel is alkudozni.

A lényeg, hogy a hálózatok és az alkuk struktúrája teljesen más, mint román viszonylatban. Itt igazából az 1990-es évek elejére tértünk vissza, amikor Domokos Géza idejében a magyar vezetők (egykori pártkáderek) személyes nexusainak volt döntő szerepe az ügyek „elintézésben”. Bizonyos értelemben ehhez hasonlít, ami most a Fidesz és az erdélyi magyar elitek között van.

Székely István Gergő: Az is benne van, hogy ez a rendszer sokkal kifinomultabb annál, mintsem csak úgy ki lehetne esni a kegyekből. Igazából a Fidesz szempontjából nagyon olcsó fenntartani, hogy legyen néhány olyan elit csoport, akik melegítenek a pálya szélén. Ezek az elitcsoportok – konkrétan az EMNP-re és MPP-re gondolok – nincs hová forduljanak. Igazából nekik vagy a Fidesz van, vagy semmi, ezért könnyű őket készenlétben tartani. Ebből a szempontból sokszor felmerült korábban a lélegeztetőgép metaforája.

Mi a látszólag könnyen megítélt, nagy összegű támogatások, és ezek rövid és hosszútávú hatása az erdélyi magyar civil szférára, sajtóra, valamint egyházakra? Hogyan lehet észszerűen/fenntarthatóan építkezni egy olyan környezetben, ahol több milliárd forintos közpolitikai döntéseket ilyen-olyan lobbitevékenységek hatására, ötletszerűen, hatástanulmányok és szakértői elemzések nélkül hoznak?

Salat Levente: Én a magam részéről a magyar támogatáspolitikának a korábbi, 2010 előtti formáit is lélegeztetőgépnek tartottam, abban az értelemben, hogy azok, miközben a szülőföldön való boldogulást voltak hivatottak elősegíteni, módszeresen elmulasztották a fennen hangoztatott cél egy nélkülözhetetlen elemének, a többség-kisebbség közötti viszony javításának az elősegítését. A támogatások különböző formái tulajdonképpen a lojalitás-struktúrák kialakításának és fenntartásának a korai változatai voltak már akkor is, most pedig ennek a magasiskoláját látjuk.

Képletesen szólva, az egész magyar nemzetpolitikát úgy is fel lehet fogni, mint egy önmagát beteljesítő jóslatot a fogalomnak abban az értelmében, amelyet a kultúrák-közi pszichológia irodalmában használnak a sztereotípiás gondolkodásmód egyik jellemző mechanizmusának a leírására. Erre az jellemző, hogy létezik egy markáns elvárás arra nézve, hogy egy bizonyos embercsoport tagjainak hogyan kell viselkedniük, és egy idő után az elvárás elkezd valóságként visszaköszönni. A jelenlegi magyar nemzetpolitikában nagyon nyilvánvalóan megfogalmazódik egy igen határozott elképzelés arra vonatkozóan, hogy nekünk, erdélyi magyaroknak mi jó, és hogy milyen kérdésekhez miként kellene viszonyulnunk annak érdekében, hogy jó magyarokként ítéltessünk meg. Ezen én mindig felháborodok, mert legalább három évtizede tapasztalom folyamatosan, hogy Budapesten egyszerűen nem értik Erdélyt, még azok a kiváló történészek és kutatók sem, akik egyébként sokat tudnak ennek a vidéknek a történelméről és jelenéről. Ezenkívül Ablonczy Balázs vagy Pál Judit írásait olvasva szerezhetünk tudomást arról, hogy valahányszor Budapest saját logikája szerint avatkozott be az erdélyi viszonyokba, abból mindig baj lett utóbb, leginkább azok kárára, akik itt éltek, és itt képzelték el gyerekeik jövőjét is. Nem alaptalan tehát azt feltételezni, hogy az a markáns beavatkozás az erdélyi magyarság jövőjébe, aminek ez idő szerint vagyunk tanúi, maga is elhibázott. Ennek ellenére és ezzel együtt az erdélyi magyarság egy ideje minden kétséget kizáróan úgy viselkedik, választott vezetőinek példáján is felbuzdulva, ahogy az elvárások vele szemben megfogalmazódtak.

Én folyamatosan annak a tapasztalatnak a súlya alatt élek, hogy egészében véve ilyen típusú megfeleléskényszereket produkál a magyar nemzetpolitika. A NER-t én egy magas színvonalon üzemeltetett lélegeztetőgép-hálózatnak gondolom, amely révén nagyon hatékonyan lehet elérni, hogy az erdélyi magyarok tudják, hogy bizonyos dolgokról hogyan kell gondolkodni, hogyan kell helyezkedni, viselkedni ahhoz, hogy ne álljon le az „oxigén”.

Kiss Tamás: Levente, Te még jóval korábban használtad az erdélyi magyar civil szféra infantilizációja kifejezést. Ez azért volt akkor lényeges megállapítás, mert a magyar támogatáspolitikának is van története. Nem a mostani az első olyan periódus, amikor a Magyarországról érkező pénzek szerepe relatíve nagy. Például az első Orbán-kormány alatt a kilencvenes évek végén is egy ilyen korszakot éltünk meg. Az RMDSZ ekkor Bukarest felé orientálódott, és az erőforrás-allokációs képessége jóval a mostani fölött volt. Azonban a Magyarország és Románia közti különbségek ekkor voltak a legnagyobbak. A román gazdaság a padlón volt. (…)

Salat Levente ekkor fogalmazta meg az infantilizációs elméletet, amit sajnos az idő vissza is igazolt. A lényeg, hogy a magyarországi támogatások nem teljesítmény-elvre épültek, hanem klienteláris struktúrákra. A pénzek reális tartalmi elszámolás nélkül lehívhatók voltak. Levente akkor mondta, hogy ennek nagyon nagy ára lesz, mert az ebben a mezőnyben szocializálódott szervezetek egy más viszonyrendszerben életképtelenek lesznek. Sajnos ez is lett, amikor az uniós források megnyíltak. A magyar szervezetek általában képtelenek voltak egy uniós pályázatot megírni vagy lemenedzselni. Most tegyük félre, hogy mekkora anomália, hogy az uniós pályázatok futtatására külön projektokrata réteg alakult, illetve hogy az uniós pályázati rendszer maga is egy teljes képtelenség. A lényeg, hogy a magyar szervezetek, de hasonlóan például a székely önkormányzatok komoly versenyhátrányba kerültek. A magyar támogatáspolitikához hozzászokott társaság semmilyen formában nem volt. (…)

Működni fog-e hosszú távon a jelenlegi, „fizikailag Romániában, fejben Magyarországon élünk” állapot?

Salat Levente: Hogy hosszú távon működhet-e, illetve ha igen, hova vezethet, az megint olyan kérdés, amellyel kapcsolatban csak találgatásokba bocsátkozhatunk. Én személy szerint azt gondolom erről, hogy egyre inkább indokolt azt feltételezni, hogy az erdélyi magyar közösség olyan helyzetben van, amelynek jellemzésére alkalmazni lehet – egy kisebb fogalmi erőszaktétel árán – a kognitív disszonancia fogalmát.

Ezt a kifejezést a pszichológusok használják azoknak az eseteknek a leírására, amikor egy személy, rendszerint egy nagyon invazív, huzamosan tartó információs leterheltség következtében tudatmódosulást szenved, és olyan képzetekre tesz szert, amelyek nem adekvátak azokhoz a körülményekhez, amelyekben az illető személy él. Noha a fogalmat nem közösségek jellemzésére találták ki, én azt gondolom, hogy a Budapest-centrikus médiatér kiterjesztése az erdélyi magyarok egy igen jelentős hányadára, vagy a magyar állampolgársággal is rendelkező romániai magyarok beemelése a magyar politikai mezőbe például a jelenleg zajló választási kampány során egy ilyen invazív információs beavatkozás, amely azt az illúziót keltheti az érintettekben, hogy problémáik kulcsa máshol van, mint ahol azt keresni kellene valójában.

Noha nagyon nehéz dolog ezt kimondani éppen ezekben a hónapokban – lassan években –, amikor azt kell tapasztalnunk, hogy az erdélyi magyar közösség minden vállalható, szalonképes és kellő befolyással rendelkező politikai partnerét elveszítette, de látni kell, hogy bűnös illúzió azt elhitetni az itt élőkkel, hogy az erdélyi magyarság helyzetét konszolidálni lehetne a román közvélemény, a politikai elit, az államapparátus akarata ellenében vagy akár attól függetlenül.

Kiss Tamás: Abban egyetértünk, hogy a Románián belüli politikai jövőkép hiánya óriási probléma. Lehet, hogy ez a legnagyobb probléma. Én is úgy érzem, hogy a magyar politikai osztálynak ötlete sincs, hogy milyen irányba induljon el. Ugyanakkor a közösség szintjén a kép sokkal árnyaltabb és ezen a szinten óvnék például a kognitív disszonancia használatától.

Bakk Miklós: Annak idején, amikor jómagam, de még sokan mások is, benne voltunk az autonómia-tervezetek megfogalmazásának a versenyében, sokan azzal bíráltak bennünket, hogy – bibói kifejezéssel – túlfeszült lényeglátók vagyunk, állandóan jövőképet termelünk, olyan messzeségekbe tekintünk, amelyeknek a közvetlen holnapjáról, a most megtehető lépésekről nem sokat tudunk mondani. Most meg az a baj, hogy nincs, aki jövőképet termeljen. Nem tudom, hol van a dolog optimális szintje, ki mondja meg, hogy mi a reális, milyen mércével, módszerrel döntöd el, hogy reális. A politikus azt látja reálisnak, amit egy-két év alatt el tud érni, egy kutató viszont azt, amiről történelmi ismeretei, habitusa alapján úgy gondolja, hogy hosszú távon hasznos lehet. Egyik sem igazán járható út. Itt ismét a hamis realizmus és a túlfeszült lényeglátás bibói ellentmondása van a kérdésben.

Kiss Tamás: Szerintem a reális politikai jövőkép azt kellene jelentse, hogy ha nem is a legapróbb lépéseiben, alapvonalaiban mégiscsak vezetnie kellene a politikai folyamatokat. Szerintem a kilencvenes években az RMDSZ-vezetőknek volt jövőképük. Ha megnézzük a neptuni dokumentumokat, onnan azért az jön le, hogy Borbély, Frunda és Tokay rendelkezett jövőképpel. Ezek az emberek valahonnan valahova akartak eljutni (még hogyha ez az irány nem is tetszett mindenkinek, vagy ha így utólag nem tűnik is valami nagy ötletnek).
Ma viszont nincs semmi ilyesmi. A DNA olyan szintű bizonytalanságot teremtett, hogy a kontroll-kooptációs modell légüres térbe került. Egyszerűen nem működik, mivel senki nem védi be azokat a szereplőket, akik az erőforrás-alkukat vagy egyéb partikuláris megállapodásokat megkötik. Azt mondhatjuk, hogy a kontroll-kooptációs modell annak idején ahhoz a realitáshoz igazodott, hogy Románia egy úgynevezett patronázs-demokrácia. Egy ilyen rendszerben inkluzíve a kisebbségi jogi keret alkalmazása is informális politikai alkuk folyománya.

Változott-e a magyarországi, határon túli magyarsággal kapcsolatos percepció a szavazati jog, valamint az utóbbi évek kiugró összegű támogatásainak tematizálásával?

Kiss Tamás: Megfordítanám. Inkább az van, hogy az állampolgárság és a szavazati jog (ami hivatalosan a magyar politikai közösség részévé emelte az erdélyi magyarokat) nem írta át a hétköznapi azonosulási sémákat. Megmaradt egyfajta kettősség. Adott kontextusban az erdélyi magyar az nemzettárs. Ki lehet állítani egy ünnepségen, vagy utalni lehet rá mint sokat szenvedett magyarra. Más kontextusban azonban idegen, például ha munkaerőpiaci konkurenciát jelent, vagy félő, hogy hozzáfér a jóléti ellátórendszerhez.

Ez a kettősség szerintem folyamatosan jelen van, és ezen alapvetően nem változtatott Orbán nyolc éves regnálása. Gyurcsány annyit tett, hogy ezt ismét instrumentalizálta politikailag, ahogy ezt már megtette 2001-ben és 2004-ben. A paradox az egészben, hogy mindenki az idegenellenességet próbálja instrumentalizálni, ki-ki a saját nemzetképének megfelelően. A Fidesz a szíriai menekültekkel, Gyurcsány a határon túli magyarokkal szembeni elutasításra és irigységre épít. Ahogy korábban a Jobbik a magyarországi romákra fókuszált. Ezeknek az érzelmeknek szerintem elég hasonló az eredetvidéke.

Székely István Gergő: Szerintem történt némi elmozdulás. Fontos, hogy abból, amit baloldali politikai pártok blokkjaként tartunk számon Magyarországon, azokból most már egyedül a DK az, amelyik ezt a dolgot tényleg nyíltan fel meri vállalni. Igazából szerintem ennek az instrumentalizációnak valószínűleg az volt az egyik fő oka, hogy Gyurcsány számára világos volt, ez egy olyan téma, amivel a baloldalon ki tud tűnni a többiek közül.

Hogyan látja most az erdélyi magyar közösséget a romániai politikai elit? Ez mennyiben változott a 2010 előtti időszakhoz képest? Hogyan alakult az RMDSZ bukaresti mozgástere a Fidesszel való kiegyezés után? Volt-e egyáltalán ennek a közeledésnek valamilyen kimutatható hatása az RMDSZ bukaresti politizálására?

Bakk Miklós: Én úgy látom, hogy a szemléleti alapállás, ahogy a román politikai elit, általában a román elit az erdélyi magyarságra tekint, alapvetően nem változott. Ennek az elitnek a fő problémája, a meghatározó szemléleti kerete egyben a román nemzetépítés alapvető történelmi kérdése is.

A román nemzetépítésnek két történeti modellje alakult ki. Az erdélyi modell, amely a XVIII. századtól kezdődően a kultúrára, a civil társadalomra, az „öntudatot ébresztő” román elitre alapozott, és az ó-romániai, amely viszont az állam bürokratikus eszközeire épített. Nagy-Románia megteremtésével igazából a bürokratikus nacionalizmus győzött, ez örökítette át mind a mai napig alapvető szemléletét, amelynek a fő kérdése az, hogyan tudnánk mi, románok az erdélyi magyarokból jó román állampolgárokat csinálni.

Korábban a román bürokratikus nacionalizmus abban a belpolitikai problémalátó közegben mozgott, hogy itt vannak ezek a magyarok, ezek az irredenták, akik ezt nem akarják, azt nem akarják, és időnként odaátról, Magyarországról kapnak támogatást. Most úgy tűnik, hogy ez a dolog kezd egy geopolitikai fenyegetettség-érzésbe átcsapni, melynek lényege, hogy Románia nem találja a geopolitikai helyét, nagy veszélyeknek van kitéve, és ebben a veszély-összességben a magyar tényező komoly faktor.

Salat Levente: Én ehhez a kérdéshez még azt tenném hozzá, hogy a román politikai elitnek az erdélyi magyarságról kialakított megítélését nem elhanyagolható mértékben befolyásolta és befolyásolja jelenleg is az, hogy miket tud, illetve miket gondol ez az elit az RMDSZ szerepéről, politikai teljesítményéről. Ebből a perspektívából ítélve, kétségkívül voltak jó időszakai ennek a megítélésnek, leginkább az RMDSZ korai kormányzati szerepvállalásaihoz köthetően.

Ami még azt a fura körülményt is elfogadhatóvá szelídítette a román politikai elit mérvadó része számára, hogy az RMDSZ-t amolyan kétarcú politikai realitásként fogták fel, amelyik autonómiázik időnként a választók megszólítása céljával, de ezt a kérdést nem hozza soha szóba a politikai tárgyalások során, és azért egy viszonylag olcsó és kiszámítható politikai partner.

Az RMDSZ és ezzel párhuzamosan az erdélyi magyarság megítélése akkor kezdett el romlani fokozatosan, amikor az erdélyi magyarság képviseletét biztosító szervezet a politikai következetességet nélkülözve vállalt kormányzati szerepet a legkülönfélébb összetételű kormánykoalíciókban anélkül, hogy ennek az okait és indokait meggyőző módon el tudta volna magyarázni a román közvéleménynek, a koalíciós helyzetekben pedig egyre gyakrabban kényszerült arra, hogy céljai elérése érdekében a politikai zsarolás eszközeihez folyamodjék.

Az RMDSZ megítélésében fordulatot jelentett továbbá, hogy a szervezet 2014 őszén nyilvánosságra hozta a saját székelyföldi autonómia-tervezetét. Ez volt az a pillanat véleményem szerint, amikor az RMDSZ fokozatos elszigetelődésének a folyamata elkezdődött, és viszonylag gyorsan visszafordíthatatlanná vált, értelemszerűen nem függetlenül attól, hogy az RMDSZ egyre gyakrabban bukkan fel azóta a román nyilvánosságban a Fidesz-érdekek feltétlen kiszolgálójaként.

A politikai marginalizációból megítélésem szerint az sem jelent kiutat, hogy a jelenlegi kormánykoalíciónak több ízben is szüksége volt már az RMDSZ szavazataira a politikai stabilitás bebiztosításához. Ezekben a politikai játszmákban az RMDSZ rendkívül színvonaltalan kommunikációs teljesítménnyel lavírozta magát abba a pozícióba, hogy olyan politikai elemzők-kommentátorok, akik korábban nagy empátiával és adott esetekben akár elismeréssel írtak a szervezet teljesítményéről, most az RMDSZ-t a román demokrácia kerékkötőjének, egyenesen sírásójának látják. Érdekes egyébként, hogy ezekben a kontextusokban az a gondolat is felbukkan időnként, hogy az erdélyi magyarságról alkotott képet immár függetleníteni kellene az RMDSZ megítélésétől. Kommunikációs szempontból pedig úgy érzem, hogy az RMDSZ egy lefele tartó spirálban van, amit a Horváth Anna elleni ítélet csak erősíteni fog.

Az Eckstein vs. más RMDSZ-es vezetők közötti értelmetlen vitában kiütközik például az adekvát fogalmi rendszer hiánya. Lehet valami abban, amit Eckstein mond, hogy az ügyészség működésében nincs közvetlen vagy szándékolt magyarellenesség. A korrupcióellenes harc (járulékos) következménye azonban mégis az, hogy tönkretette azt az integrációs modellt, ami a magyar elitek és a többség közötti alkufolyamatot az elmúlt huszonöt évben szabályozta. Jelenleg pedig nincs helyette semmilyen más integrációs modell. Ez pedig egy olyan probléma, ami miatt a korrupcióellenes harcnak mégiscsak van specifikus etnikai hatása (még ha nem is szándékolt).

Toró Tibor: Nagyon fontos probléma ennek kapcsán, hogy olyan intézménnyel harcol, és az abba vetett hitet gyengíti ez a diskurzus, amelyet használni kellene alternatív stratégiaként. Jól látszik, hogy bizonyos kérdések (nyelvhasználati jogok végrehajtása, oktatási törvény bizonyos passzusainak végrehajtása) eseti alkuk segítségével nem megoldható, és az alternatív megoldási lehetőség az lenne, hogy megpróbáljuk igazságszolgáltatás útján érvényesíteni a jogok gyakorlatba ültetését. Nem azt mondom ezzel, hogy bízni kell a román jogállamban, azonban differenciálni kell a különböző perek, esetek és célok között. A román jogállam nem egy egységes valami. Egyelőre úgy tűnik, hogy jobban működik mondjuk nyelvhasználati kérdésekben, mint korrupciós kérdésekben.

—————– —–

Markó Béla: Nekünk rossz, ha Európában nemzetállamok fognak kialakulni – Ágoston Zoltán interjúja: 168 óra, 2018. június 1.

– Érvényesül még az RMDSZ-ben az egyenlő politikai távolságtartás elve? Az alapszabályban most is benne van.
– Soha nem sikerült teljes mértékben érvényesíteni. Követni kellett, mint elvet, de a mindenkori magyarországi kormány általában neheztelt, ha úgy látta, hogy túl szoros kapcsolatot tartunk fenn az ellenzékkel. És fordítva. Szóval ezt az egyenlő távolságot – amit én úgy fordítottam le, hogy egyenlő politikai közelség elve – mindig erőszakolni is kellett. Mindig mindegyik pártnak meg kellett magyarázni, hogy ha szóba állunk a másikkal, az nem hűtlenség, hanem az erdélyi magyarság jól felfogott érdeke, mindenkinek a támogatására szükségünk van, és amúgy is, kettőn áll a vásár. A magyarországi politikai életben annyira megbillent az egyensúly, hogy tényleg erőszakolni kellene az egyenlőséget, de egyrészt nem érzem, hogy az RMDSZ-es kollégáim erőszakolnák, másrészt a magyarországi ellenzékben a határon túliak sorsával kapcsolatban is tanácstalanságot látok. Most valószínűleg egyfajta sértődöttség is uralkodik rajtuk, aminek a politikusok többsége hál’ Istennek nem ad hangot, de ehhez nem lehet így viszonyulni. Természetesen eléggé határozott véleményt tapasztalhattunk az ellenzéki pártokról a határon túl, de aki úgy gondolja, hogy ez fontos, annak meg kell próbálnia változtatni helyzeten. Ezt pedig csak úgy lehet, ha pozitív jövőképet kínálunk az itt élőknek.

– Ön többször nehezményezte, hogy a magyarországi pártok meg akarják mondani az RMDSZ-nek, milyen politikát kövessen. Érezhető ez most is? Milyen a Fidesz és az RMDSZ viszonya?
– Továbbra is RMDSZ-es vagyok, volt elnökként a szövetség több vezető testületének a tagja, és általában részt is veszek a tanácskozásokon. A napi politika alakításában viszont nem, tartózkodom is attól, hogy megpróbáljak beleszólni abba, hogyan politizál az RMDSZ, hiszen azért vonultam vissza, mert 2011-ben úgy gondoltam, hogy át kell adnom a vezetést. Utána négy évig még ott voltam a bukaresti parlamentben, egy általam elképzelt fokozatos visszavonulási stratégia alapján. Ma már a bukaresti parlamentnek sem vagyok a tagja. Nem veszek részt az RMDSZ és a Fidesz viszonyának az alakításában, és nem is ismerem ennek minden részletét. Tagadhatatlan, hogy a fideszes politikusok jelen vannak Erdélyben, és azt is lehet látni, hogy az Erdélynek szánt támogatások összege nagyságrenddel nőtt. Ezt helyeslem, de két problémára is fel szeretném hívni a figyelmet.
Az egyik az, hogy egy ilyen nagyságrendű támogatásra szükség lenne, de ha valaki akár az ellenzékből, akár máshonnan ehhez hozzászól, akkor szerintem nem arról kell beszélnie, hogy a magyar adófizetők pénzét kiviszik Magyarországról, mert az itt élő magyarok is magyar nyelvű kultúrát teremtenek, magyar nyelvű kultúrát működtetnek, az itteni szellemi élet is értékeket hoz létre magyar nyelven, és akkor bizonyos értelemben ezek az értékek visszaforgathatók Magyarországon, az ottani szellemi életben is. Ebből nemcsak mi, hanem Magyarország is profitál. Persze ez így bonyolultnak tűnik, és nehéz mindenkinek megmagyarázni, és én inkább arról beszélnék, hogy alakul-e koherens stratégiája annak, hogy ez az összeg tulajdonképpen milyen célokat szolgáljon. Oktatási, kulturális célokat kell szolgálnia.
A másik, hogy ezeket a valóban jelentős támogatásokat látva egyik-másik erdélyi magyar kezdte elhinni, hogy nincsen szükségünk a román költségvetési támogatásra. Most például látom, hogy miközben persze, a magyar többség megpróbál megtenni mindent azért, hogy Marosvásárhelyen újraindulhasson a magyar nyelvű római katolikus középiskola, vagy hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen ne csökkenjen, hanem nőjön a magyar oktatás súlya, és hogy az oktatási törvényt ott is alkalmazzák, legyenek magyar intézetek és magyar karok, hallok olyan véleményeket is, hogy nem baj, mert magyar állami támogatásból építünk majd kórházat, létrehozunk egy új egyetemet vagy az orvosi és gyógyszerészeti oktatást működtetjük a Sapientia Egyetemen belül.(…)

– Hallotta Orbán Viktor negyedik beiktatási beszédét? A miniszterelnök azt mondta, hogy szabad nemzetállamok szövetségeként képzeli el Európát. Ön hogyan látja a homogén nemzetállamok jövőjét az európai konstrukcióban?
– A klasszikus francia terminus technicus, amelyet nem is nemzetállamként, hanem államnemzetként lehet fordítani, egyértelmű: arról szól, hogy aki Franciaországban él, az mind francia, ennek analógiájaként pedig aki Románia határain belül él, az mind román. Lehet szelídíteni azzal, hogy ez tulajdonképpen egy politikai nemzetfogalom, és ezen belül ki-ki élhet a maga nyelvi, kulturális, etnikai identitása szerint, csakhogy a francia példa azt bizonyítja, hogy ott ez nem így működik, a kisebbségi jogok gyakorlatilag nem léteznek, – csak Korzikán alakult valami az elmúlt évtizedekben. Kétségtelen, hogy én sem értenék egyet egy amerikaihoz hasonló európai olvasztótégely elvével, amely az identitást, a nyelvet és a kultúrát visszaszorítva és összemosva alakít ki olyan szövetséget, amelyben tulajdonképpen senki nem érezné jól magát, de lehet egy olyan határok nélküli Európát építeni, amelyben minden nemzet, minden etnikai közösség és minden vallás megtalálja a maga helyét. Én egy ilyen Európában szeretnék gondolkodni. Nyilvánvalóan akkora ellentmondás van a nemzetállam és az európai együttműködés gondolata között, hogy ha csak a gazdaságot vesszük, nincs esély egy bezárkózó, autarchikus nemzetállam felépítésére. Nem is hiszem, hogy Európában nemzetállamok fognak kialakulni. Ha igen, az nekünk rossz. Mert ha valaki azt hiszi, hogy Magyarország építhet úgy nemzetállamot, hogy közben Románia teljesen nyitott, multikulturális országgá válik – ebben a pillanatban nem az –, az téved.

————————

Keller-Alánt Ákos: Exportált orbánizmus 3.: így zajlik a Fidesz erdélyi térfoglalása – Magyar Narancs 2020. 05. 07.

Erdély különlegesen fontos politikai szimbólum Magyarországon. A Fidesz virtuális nemzetegyesítésének egyik legfontosabb terepe ez a térség, már csak azért is, mert Romániából érkezik a legtöbb határon túli szavazat.

A Fidesz erdélyi előretörését hátráltatta, hogy 2010-ben, a második Orbán-kormány hatalomra lépésekor az erdélyi magyarok legfontosabb politikai szervezetét, a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget (RMDSZ) 2011-ig még Markó Béla vezette. Markó irányítása alatt az RMDSZ ellenállt a Fidesz nyomulásának. Emiatt 2011-ben az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) a Fidesz hathatós támogatásával új erdélyi magyar pártot alapított az RMDSZ ellenében – ám hiába kapott jelentős támogatást Magyarországról, a Tőkés László-féle Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Amikor azonban Kelemen Hunor lett az RMDSZ elnöke, megkezdődött a Fidesszel való viszony rendezése, s 2013-ra már az RMDSZ-hez kerültek azok a honosítással kapcsolatos források is, amelyeket addig az EMNT kezelt. Vagyis az RMDSZ Magyarországról kapott támogatást arra, hogy segítse az erdélyi magyarokat szavazatukat leadni a magyarországi országgyűlési választásokon. Romániából 2018-ban 109 ezer levélszavazat érkezett, ez az összes határon túlról érkezett voks 65 százaléka. Noha ezen a választáson a mandátumelosztást érdemben nem befolyásolták a határon túli szavazatok, azok 96 százaléka a Fideszt támogatta.

Az RMDSZ és a Fidesz közötti kiegyezés szükségszerű volt: egyrészt Kelemen Hunor felismerte, hogy nem tud szembemenni a Fidesszel. „A párton belül ezt meg nem támadási szerződésnek tartják. Az erdélyi magyarok alapvetően jobbközép beállítottságúak, és a magyarországi pártok közül a Fideszt támogatják. Az RMDSZ vezetése pedig el akarta kerülni azt a helyzetet, amikor a Fidesszel való konfrontáció károkat okoz a pártnak” – kommentálta a fordulatot a Narancsnak az RMDSZ ügyeit ismerő forrásunk.

Szimpla meg nem támadási egyezségnél azért többről van szó a két párt között, hiszen például az RMDSZ nyíltan kampányolt a magyar kormánypárt mellett a választás előtt. A párt képviselői rendre a Fidesznek kedvezően szavaznak az Európai Parlamentben és az Európai Néppártban is. Kelemen Hunor is hajlamos átvenni a Fidesz migránsellenes retorikáját, ami amúgy nem jellemző az erdélyi közbeszédre – hívták fel figyelmünket többen is. Ugyanakkor a Fidesznek is szüksége volt az RMDSZ-re, és nem csak a brüsszeli szavazatok miatt. A román politika ugyanis az RMDSZ-t tekinti a magyar kisebbség hivatalos képviselőjének – fordítva viszont már nem ilyen egyértelmű a helyzet, mert a Fidesznek az erdélyi magyarságon belül több szövetségese is akad az RMDSZ mellett. (…)

A legfontosabb forrás, ahonnan erdélyi szervezetek magyarországi közpénzeket kapnak, a Bethlen Gábor Alapkezelő (BGA) Zrt. A BGA-n keresztül kifizetett pénzek 2015 után pörögtek fel látványosan. Míg 2015-ben 10,7 milliárd forint érkezett innen Erdélybe, 2016-ban már 33 milliárd fölé emelkedett az összeg; egy évvel később 46,7 milliárdra, 2018-ban pedig 47 milliárd forint fölé nőtt az Átlátszó Erdély összesítése szerint. Sem a magyar kormánynak, sem a BGA-nak nincs olyan átfogó adatbázisa, amely az összes határon túlra érkező forrást tartalmazná. „Az egyes bizottságok döntései beszkennelt PDF-ekben elérhetőek a BGA honlapján, ezeket kell egyenként végignézni, hogy megtudjuk, végső soron ki mennyi pénzt kapott. Néhányszor Budapesten is voltam iratbetekintésen, hogy megnézzem a konkrét elszámolásokat. Ha nehezen is, de lehet információhoz jutni arról, kinek és mennyi pénzt ad a BGA” – mondta Sipos Zoltán, az Átlátszó Erdély főszerkesztője. „Nagyobb probléma viszont, hogy a pénzelosztás módja egyáltalán nem transzparens. Ráadásul az utóbbi időben nagyon megnőtt az »egyéb támogatások« kategóriába sorolt pénzek nagysága, és semmilyen információ nincs arról, hogy ezekről a rendszerint nagy összegű támogatásokról milyen kritériumok szerint döntenek” – tette hozzá az egyetlen erdélyi magyar nyelvű oknyomozó portál vezetője.

A BGA-tól a legnagyobb pénzeket az erdélyi egyházak kapták. A támogatások mintegy fele templomfelújításokra és egyéb ingatlanberuházásokra ment el, s tetemes összegek jutottak oktatási intézményekre (bölcsődétől az egyetemig), illetve az egyház által fenntartott szociális és közösségi programokra. Ezt a kiemelt támogatást több tényező is magyarázza. Egyrészt az egyházak társadalmi beágyazottsága Erdélyben igen erős. Minimális a felekezeten kívüliek száma, ráadásul számos magyarok lakta településen egyedül az egyházak vannak jelen társadalomszervező erőként. Az oktatási intézmények szinte mindegyike kötődik valamilyen módon hozzájuk. A támogatáspolitikára rálátó egyik forrásunk ennél pragmatikusabb szempontot is megnevezett a forrásbőség okaként. „A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a román állam könnyen ráteheti a kezét egy civil szervezetre, egy állami iskolánál pedig nem lehet garantálni, hogy a magyarok oktatására fordítják a támogatásokat. Az egyházi vagyont viszont nem olyan könnyű kisajátítani, és a keresztény iskolákban magyar nyelvű az oktatás.”

A Kató Béla vezette Erdélyi Református Egyházkerület (EREK) az elmúlt években mintegy 50 milliárd forintot kapott Magyarországról, a 2017-es támogatásoknak például a 60 százaléka vándorolt a reformátusokhoz. Kató Béla kifejezetten jóban van Orbán Viktorral. A püspök a Maszolnak (az Új Magyar Szó című lap internetes portáljának – K.-A. Á.) úgy fogalmazott, hogy „a személyes viszonyokat, az emberi tényezőt soha nem szabad semmiből kihagyni”.

A jellemzően műemléknek minősülő templomok felújításának szükségessége nemigen vitatható, a pénzek elköltése viszont teljesen átláthatatlan. Sipos Zoltán arról beszélt a Narancsnak, nem tudni, hogyan választja ki a beruházókat az EREK, ahogyan arról is minimális az információ, hogy ki és mi alapján dönti el, mit újítsanak fel. „Azt viszont tudjuk például, hogy egy 942 millió forintos, magyar támogatásból megvalósuló ingatlanfelújítás kivitelezője a Constructii Comert Ilcom nevű cég, amelynek 50 százalékos tulajdonosa egy Kató elnökölte alapítvány.” De nem csak templomok és iskolák felújítására kell gondolni az ingatlanoknál. A református egyház magyar támogatásából jutott olyan közösségi tér felújítására is, amely ma piaci alapon működő kávézó és rendezvényközpont. A református egyház nyugdíjintézete egy 1,3 milliárd forintos beruházási költségű parkolóház építésébe is belevágott Kolozsváron. A magyar támogatásokból létrejött székelyföldi hokiakadémia tulajdonosai is egyházi intézmények, igaz, nem a reformátusok, hanem két római katolikus plébánia: a csíkszeredai és a csíkkarcfalvi.

Az oktatási szervezetek közül a legtöbb támogatást a négy erdélyi magyar történelmi egyház által alapított Sapientia Alapítvány kapta. A Sapientia Egyetem működésre, illetve ingatlan- és eszközfejlesztésre 2018-ban majdnem 14 milliárd forinthoz jutott Magyarországról. Érdemes megemlíteni az RMDSZ által alapított, oktatási és kulturális programokkal foglalkozó Iskola Alapítványt: a 2018-as 2,5 milliárdból az oktatási programok mellett egy angol nyelvű honlapot is létrehoztak a külföld tájékoztatására.

Azért is nehéz teljes képet kapni az Erdélybe érkező magyar adófizetői pénzek mértékéről, mert a BGA-n túl számos csatornán keresztül mennek források a határon túlra. Például a Köldökzsinór Program keretében a határon túli magyarok is jogosultak magyarországi családtámogatásra. Számos magyar állami vállalat szponzorál erdélyi szervezeteket, a Molnak társadalmi felelősségvállalási (CSR) programja is van Romániában. Két fociklub, a Sepsi OSK és az FC Csíkszereda pedig nemcsak a BGA-tól, de az MLSZ-től is kap komoly összegeket stadionépítésre és fociakadémiára – az utóbbiaknál a felcsúti Puskás Akadémia a szakmai partner. A Csíkszereda tavaly nyár óta egyébként a Mészáros Lőrinc-féle 2rule mezben játszik.
A Sepsi OSK többségi tulajdonosa Varga Károly, Mészáros Lőrinc korábbi üzlettársa, aki aktív szerepet játszott Habony Árpád körének szlovéniai médiabevásárlásainál is.
A Magyarországról Erdélybe irányuló támogatásokról többféle véleménnyel találkoztunk. Kiss Tamás „intézményesen fenntartott etnikai párhuzamosságról” beszélt. „A cél egy olyan intézményrendszer létrehozása és fenntartása, amelyben a magyarok úgy élhetik a mindennapjaikat, mintha nem Romániában lennének. Az oktatástól a médiafogyasztásig magyar nyelvű közegben akarják tartani az erdélyi magyarokat. Idővel akár a gazdasági szereplők között is létrejöhet egy magyar enklávé” – magyarázta a szociológus. A magyarországi támogatások jelentős része ezen párhuzamos intézményrendszer bővítését szolgálja: „A sportberuházásoknak van egy olyan hatása, hogy míg tíz évvel ezelőtt Kolozsváron a román és magyar gyerekek vegyesen jártak futballozni például, addigra ma már minden magyar gyerek az etnikailag szegregált struktúrákban sportol. De a már meglévő párhuzamosságok is tovább mélyülnek, például az oktatásban. A román–magyar vegyes szekciók lassan kifutnak, és egyre inkább homogén magyar intézmények jönnek létre. Ilyen az óvodaprogram, amit az egyházakra bíztak, és ez azt is jelenti, hogy onnantól kezdve a magyar és a román gyerekek külön helyre fognak járni.” Kiss Tamás ugyanakkor fontosnak tartotta kiemelni, hogy az etnikai párhuzamosságot nem a magyar kormány erőlteti, hanem az erdélyi magyar elitek programja már Trianon óta. (…)

Eckstein-Kovács Péter jogász, korábbi kisebbségügyi miniszter viszont azt mondta a Narancsnak, hogy „az a segítség, amit a magyar kormány Erdélynek juttat, tökéletesen rendben van. Lehetne több is, ezek az összegek aprópénznek minősülnek ahhoz képest, hogy Erdély mit adott Magyarországnak az idők folyamán – utalt Eckstein-Kovács elsősorban az Erdélyből Magyarországra költözők nagy számára. Vannak azonban olyan területek, ahol valóban szégyenteljes, ahogy a magyar kormány haveroknak juttat hatalmas összegeket, és itt elsősorban a sajtóra gondolok.”

Az anyagi támogatás mellett a „virtuális nemzetegyesítés” legfontosabb eszköze a megfelelő kontroll alatt tartott magyar nyelvű média. Az erdélyi magyarok szinte kizárólag magyar nyelvű médiából tájékozódnak a felmérések szerint. A legfontosabb források a magyarországi tévék: a Duna, az M1/M2, a Tv2, valamint az RTL Klub. Utóbbi kivételével mindegyik a magyar kormány propagandájának szolgálatában áll, és ennek számos következménye van. Egyrészt az erdélyi magyar politikusok, ha a saját választóikhoz szeretnének eljutni, akkor azt a magyarországi médián keresztül tudják a legkönnyebben megtenni. „Ez aztán óvatosságra inti az RMDSZ politikusait” – fogalmazott a párt ügyeit ismerő egyik forrásunk. Hozzátette, hogy ezt az „óvatosságot” az is indokolja – túl a két párt közötti „meg nem támadási szerződésen” –, hogy a Fidesz egyre több erdélyi sajtótermékre van befolyással; jóval többre, mint az RMDSZ.

A romániai magyar nyelvű sajtó a többi határon túli magyar médiapiachoz hasonlóan alulfinanszírozott. Románia 19,5 milliós lakosságához képest az 1,2 milliós magyarság aránylag kis piac. A helyzetet tovább rontja, hogy a magyarok nagyjából fele falvakban él, a másik fele nagyvárosokban, így a nagy hirdetőknek egyszerűen nem éri meg ezzel foglalkozni. És persze Romániát sem kerülte el a hirdetési bevételek globális visszaesése, ami lehetetlenné tette a kisebbségi sajtótermékek piaci alapú fenntartását. Ebben a forráshiányos környezetben nagyot robbant a hír, amikor 2017-ben és 2019-ben összesen 3,35 milliárd forintot kapott az Erdélyi Médiatér Egyesület a magyar kormánytól. Ez a szervezet addig csupán a Főtér nevű kisebb portál kiadója volt, és évi mintegy 40 millió forintból működött. Hamar kiderült aztán, hogy a támogatás – és az erdélyi sajtóprojekt mögött – a Petőfi Irodalmi Múzeum élére 2018 végén kinevezett, székelyföldi születésű Demeter Szilárd áll. A támogatások bejelentése után nem sokkal az Átlátszó Erdélynek nyilatkozott terveiről, ahol komoly fejlesztésekről, „21. századi erdélyi magyar webről, Erdély 3.0-ról” beszélt. Demeter azt mondta, a „koncepció lényege nem az, hogy az Erdélyi Médiatér Egyesület felvásárolja az erdélyi médiapiacot”. Pedig valami ilyesmi körvonalazódott az elmúlt években. Az egyesületé lett a leglátogatottabb erdélyi magyar honlap, a Székelyhon, valamint a Székelyföld legfontosabb sajtótermékeinek számító helyi napilapok (Vásárhelyi Hírlap, Udvarhelyi Híradó, Csíki Hírlap, Gyergyói Hírlap), amelyeket aztán, e lapok helyi jellegét megszüntetve, Székelyhon néven egyetlen színes újsággá gyúrtak össze. A csoporthoz tartozik a legfontosabb erdélyi napilap, a Krónika, számos kisebb, illetve tematikus kiadvány és azok online oldalai (Előretolt Helyőrség, Nőileg, Nethuszár, Erdélyi Napló, Háromszék stb.), néhány helyi rádió- és tévécsatorna, valamint egy álláshirdető portál. A kiadványok mögötti céges háttér is kezd egységesülni, a portfólió hirdetési felületeinek értékesítésére külön cég jött létre. Mindezek ellenére az, hogy mire ment el a több mint 3 milliárd forintnyi támogatás, egyelőre nem nagyon látszik, mert komolyabb fejlesztések egyik lapnál sem történtek, és az anyagilag nem túl nyereséges kiadók felvásárlása sem kerülhetett milliárdokba. Ami e lapok tartalmát illeti, a Magyarországon megszokott propagandának nincs nyoma, de a Fideszről vagy az RMDSZ-ről semmiféle kritika nem jelenhet meg. „A cenzúra nem úgy történik, hogy megmondják, konkrétan mi legyen benne a cikkben, hanem a szerzők maguktól tudják, mi az elvárás, és nagyon sokan öncenzúrát gyakorolnak” – fogalmazott egy forrásunk. (…)

A magyar nyelvű közmédia Romániában az RMDSZ közvetett irányítása alatt van, az ottani szerkesztők jelentős része kötődik a párthoz. A Székelyhon után a második legolvasottabb híroldal Erdélyben a Maszol, amelynek az RMDSZ a kiadója. A lap nemcsak az RMDSZ-t, de a „meg nem támadási szerződés” értelmében a Fideszt sem bántja, mondta a Maszol működését ismerő, névtelenséget kérő forrásunk. A Maszol igazgatója Kelemen Hunor kabinetvezetőjének a felesége, Nagy-Debreczeni Hajnal, aki korábban az RMDSZ sajtófőnöke volt. „Nem kell letelefonálni a pártból, másképpen érvényesül a befolyás”, tette hozzá forrásunk. Persze a Maszolon megjelenő vélemény nem feltétlenül az RMDSZ véleménye; „megjelenik egy cikk, másnap hívják a Fidesztől az RMDSZ-t, hogy »mi történt, mi a bajotok velünk?«, de nincs baj, csak a sajtó így működik”, meséli forrásunk. Fontos honlap még a Markó Bélához köthető Transindex, ahol a véleményrovatban jóval nagyobb teret kapnak a kritikus írások is.

A Narancsnak több erdélyi szakértő is beszámolt arról, hogy az utóbbi években teljesen kiszorult a nyilvánosságból: míg korábban rendszeresen kikérték véleményüket különböző kérdésekben, az ilyen jellegű megkeresések mára teljesen elmaradnak – ennek oka az, hogy kritikusan nézik a Magyarországon történteket és azt, hogy ennek az RMDSZ is a támogatója. Eckstein-Kovács Péter például azt mondta, őt technikai hibára hivatkozva szerkesztették ki az Erdély Tv egyik adásából, pedig valójában a véleményével volt problémája a szerkesztőknek.