Lélekemelő és érdekes olvasmányok portálja az nlc.hu weboldal, amely szerényen „az egyik legnagyobb online női magazinnak” nevezi magát. Egyetértünk azzal is, hogy „Az nlct olyan, arcukat bátran vállaló újságírók készítik, akik nemcsak írni, de olvasni is szeretik az oldalt, és ez az első betűtől az utolsó képig meg is látszik rajta”.
Ez a tartalmas, képileg is színvonalas lap április 22-én olyan beszélgetést közölt – lejegyezte Farkas E. Lina –, amelyik bizonyára sokáig emlékezetes marad sokunk számára. Egy lebilincselő személyiséget ismerünk meg belőle, egy erős asszonyt, aki pszichológusként megfontolandó élettanácsokat is ad.
*
Edith Eva Egert, az Amerikában élő, magyar származású pszichológust, A döntés és Az ajándék című könyvek szerzőjét Orosz Györgyi kérdezte a Hősök tere legújabb élő beszélgetésében. (A Hősök Tere Kezdeményezés első Karantén Szalonjának – online beszélgetésének – meghívottja volt Barabási Albert-László is. Előrebocsátjuk, hogy aki szeretné videón megnézni/meghallgatni Edith Eva Eger inspiráló szavait, megteheti a Hősök Tere Facebook-oldalán.)
*
Íme a beszélgetés leirata, amelynek a címe a portálon: Edith Eva Eger: „Hét dédunokám van, ez az én bosszúm Hitlerrel szemben”.
Az ismert pszichológus tizenhat éves volt, amikor 1944-ben Kassáról deportálták őt és a családját Auschwitzba. Szüleit a hírhedt náci orvos, Joseph Mengele küldte gázkamrába, aki később arra kérte az (amúgy korábban balettozó) lányt, hogy táncolja el neki a Kék Duna keringőt – egy vekni kenyeret kapott jutalmul. Miután túlélte a lágert és a háborút, Amerikába emigrált és kisebb-nagyobb kitérők után, már középkorúan jelentkezett egyetemre, hogy pszichológiát tanuljon. Ám hiába kapott doktori címet, még hosszú évekbe telt, mire szembe tudott nézni a saját traumáival és igazán túl tudott lépni a múlt történésein. Ezt a mentális utat A döntés című könyvében dolgozta fel 90 évesen. A kötet világszerte nagy sikert aratott, és sok tekintetben újat mutatott. Ami a traumafeldolgozást vagy akár a holokauszt identitás megfogalmazását illeti, azt mondta: „Nem egy auschwitzi ember vagyok. Tagadom, hogy áldozat lettem volna.”
Edith saját bevallása szerint nem ragadt a düh csapdájába, az SS-őröket inkább sajnálta, amiért egyfajta agymosottként emberek tömegeit küldték a halálba. A háborús elkövetőkre nem mint eredendően rossz emberekre, magára pedig nem mint áldozatra tekint. Szerinte a saját helyzetünkért, az átélt traumáinkért egy ponton túl gyerekes viselkedés másokat hibáztatni, gyűlölködni. A pszichológus úgy véli, hogy nem másoknak, hanem nekünk kell tenni annak érdekében, hogy az átéltek alól feloldozást nyerjünk, hogy a múlt többé ne akadályozzon, ne determináljon minket.
„Ha mindvégig gyűlölködtem volna, a mai napig fogvatartott lennék, és nem lenne öröm, szenvedély az életemben. Mert ha gyűlölök, akkor ennek az érzésnek a foglya vagyok. A megbocsátás arról szól, hogy tudom, van választásom, hogy felismerem, akik gyűlölnek, azok dühösek, és nagyon sok fájdalmat hordoznak a dühük alatt. A túl sok félelem és a szeretet azonban nem tud együtt létezni, ezért meg kell szabadulnunk a dühünktől. Visszautasítom, hogy félelemben éljek” – magyarázta, és bár rengeteg emberi kegyetlenséget látott a koncentrációs táborban, ma is úgy gondolja, hogy az emberek alapvetően nem gonosznak születnek.
„Nem felejtem el azt, ami történt, nem is lehet elfelejteni, de igenis megbékélek vele. Ahogy azzal is, hogy vannak triggerek, amik előhozzák a régi élményeket, ugyanakkor mégsem vagyok a múltam túsza, nem hagyom, hogy a félelmeim irányítsanak. A legnagyobb erő az agyunk. Ezt az édesanyámtól tanultam, ő mondta azt Auschwitzba tartva: Nem tudom, hova megyünk, de emlékezz majd: senki sem veheti el azt, amit az agyadba plántálsz!”
Edith megfogadta édesanyja tanácsát, és később sem félt másként gondolkodni, mint ahogy a többség, vagy ahogy mások kívánták tőle. Sok holokauszt-túlélővel szemben például visszament életének legnehezebb időszakának helyszínére. A nővére az ötlet hallatán azt mondta neki, bolond, sőt, nemhogy bolond, de mazochista is. Edith viszont úgy érezte, hogy szakmailag nem lenne hiteles, ha úgy próbálna meg traumatizált embereken segíteni, hogy ő maga nem ment le a saját történetének mélyére. Így tért vissza Auschwitzba, arra a helyre, ahol megannyi tragédiát látott és elszenvedett. A mai napig hiszi, hogy enélkül nem lett volna teljes a gyógyulása.
Bár a holokauszt kegyetlenségeit természetesen nem lehet összehasonlítani a koronavírus-járvánnyal, ugyanakkor Edith szerint olyan szempontból hasonló élményt élünk át a pandémia alatt, hogy nem tudjuk, mit hozhat a holnap, ahogy ő sem tudta, mi vár rá a hírhedt koncentrációs táborban. Szerinte érdemes a világjárványra és annak negatív hatásaira úgy gondolni, mint egy időszakos, rossz helyzetre, amit nehezen, de túlélünk.
„Meg kell tanulni elfogadni azt, ami fölött nincs kontrollunk. Ez történt velem is Auschwitzban – és úgy véli, mindig a saját választásunk, hogy a bensőnket megvédjük vagy átadjuk a külső erőknek. – Nekem naponta mondták azt a fogvatartóim, hogy nem fogok a lágerből élve kikerülni, de én elhatároztam, nem fogják megtörni a lelkemet. Az az elkötelezett elhatározás tartott életben, hogy nem hagyom, hogy valaki a belsőmet megkapja. Arra gondoltam, akárhogy is, de túl fogom élni”.
„Nem érdekel, mennyi a kronológiai korom” – szögezte le, amikor arról beszélt, mennyire fontos a tetteinket nem elodázni, hanem mihamarabb meglépni őket. Tapasztalatból beszél, hiszen negyven felett kezdett el pszichológiát tanulni, akkor, amikor az emberek nagy része legyintve annyit mond, minek, túl késő. Erről így mesélt az interjú során: „A műszakvezetőm ajánlotta, hogy szerezzek doktorátust, mire kifakadtam, hogy de hát mire meglesz a doktori címem, ötvenéves leszek. A főnököm erre csak annyit mondott: – És? Úgyis ötvenéves leszel, ha nem próbálod meg.” A 93 éves, ma is praktizáló pszichológus egyébként nem tervezi feladni a munkáját: „Nem hiszek a nyugdíjba vonulásban” – mondta.
Edith azt is tanácsolta, hogy amikor úgy érezzük, túl nehéz, amit az élet ránk pakolt, ne azon gondolkodjunk, hogy mindez miért velünk történik meg, hanem hogy mi legyen a következő lépés, ahogyan az is fontos, hogy ne adjuk fel könnyen. „Nekem öt orvos mondta, hogy a fiam visszamaradott lesz, majd egy hatodik szakember, egy kedves neurológus azt mondta, olyan lesz a fiam, amilyennek én megteremtem” – emelt be egy kézzelfogható példát a korábbi életéből, hozzátéve, hogy a fia a legjobb tanulók között végzett az egyetemen.
Ugyanennyire fontos szerinte az is, hogy amikor másokhoz viszonyulunk – legyen az a családtagunk, szerelmünk, barátunk, vagy egy munkatársunk –, legyünk tisztában azzal, hogy dönthetünk: negatív vagy pozitív aspektusból vizsgáljuk a személyt. A mi választásunk, hogy arra figyelünk, ami hiányzik belőle, vagy arra, ami megvan benne. Edith úgy véli, a reakciónkat mi magunk határozzuk meg, ehhez viszont tudatosságra és az érzelmektől való eltávolodásra van szükség.
„Megtanultam együttérző hallgatóság lenni, azért van két fülünk és egy szánk, hogy kétszer annyit hallgassunk, mint beszéljünk” – vallja Edith, és mindenkit arra buzdít, hogy gondolkodjon a gondolkodásán, mert a legtöbb, amit tehetünk önmagunkért, ha a folyamatos fejlődést, a változást választjuk, és nem ragadunk bele a múltunk bénító momentumaiba.
Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy magunkba nézzünk, megvizsgáljuk, hol érzünk magunkban melegséget, hol találunk keménységet, térképezzük fel magunkat, nézzük meg: jelenleg túlélők vagy áldozatok vagyunk. Van-e befejezetlen emocionális feladatunk, meg kell-e gyászolnunk valamit, hogy újraéljük a tapasztalatot, és feldolgozzuk azt, ami történt velünk? Igenis menjünk az árnyékba, de ne ragadjunk ott, a dühünkben, a félelmünkben, ne feledjük dr. Jung szavait: revolúció vagy evolúció.
Kiemelt fotó: Richard Juilliart / AFP
