Bármennyire furcsa, tudománytörténeti tény, hogy „az ég megfigyelői” – ahogy Keats szavával Willy Ley a csillagászokat nevezi – sokáig elhanyagolták az ég számunkra legfényesebb objektumát, a legközelebbi csillagot. Bolygórendszerünk központi égiteste alig a tizenhetedik században, Galilei, majd Newton korában került a csillagászok érdeklődésének is a középpontjába. A Nappal kapcsolatos részletesebb megfigyeléseket először összefoglaló munka Jan Hevelius Selenographiája. Kepler és Newton égi mechanikájában a Napot, akárcsak a bolygókat, elég volt anyagi pontnak, tehát kiterjedés nélkülinek tekinteni. Mégis ebben az időben kezdődik úttörő szakasza: az asztrofizika az egyre magasabbra törő tudományos kíváncsisága „hozzáférhető” égitestek – így a Nap – kiterjedéses, fizikai valójának megismerésére törekedett
A napfoltokról 1610 körül tudomást szereztek, természetes tehát, hogy a további megfigyelések is a különös jelenség felderítését célozták. A napfoltok kialakulásának már a legkorábbi megfigyelések idején gyanított periodicitását a párizsi Akadémia 1713-ban – XIV. Lajos, a Napkirály uralkodásának utolsó éveiben – kiadott Mémories-jai kurtán-furcsán cáfolták meg: „Les temps de l’apparition des taches ne sont nullement réglés.” (A foltok megjelenésében nincs semmiféle szabályszerűség.) Csak 1826-ban bizonyítja be Heinrich Schwabe német gyógyszerész, amatőr csillagász, hogy a napfoltok „mintegy tízéves” időközökben jelennek meg.
Napfizikai ismereteink birtokában ma már így fogalmazunk: általában 11 éves (vagy, ha a mágneses polaritási viszonyokat is tekintjük, 22 éves) időszakokban a Napon nagyjából hasonlóan lezajló, de – mind mennyiségi vonatkozásokban, mind a részjelenségeket illetőleg – korántsem azonos módon ismétlődő eseménysorozatokat figyelhetünk meg: a napfoltok, a napkitörések, a napmágnesség, a részecskesugárzás, azaz a napszél változásait. Ezeknek a változásoknak az összességét nevezzük naptevékenységnek.
Több mint száz éve ismeretes, hogy a naptevékenység hatást gyakorol Földünkre. Meghatározható összefüggéseket azonban mindmáig talán csak egyes geofizikai diszciplínák körébe vágóan sikerült találni.
A magas földrajzi szélességeken tündöklő sarki fény gyakorisága a napciklussal együtt változik. Az aktivitás teljében a Napon keletkező zajkitörések félbeszakíthatják a Földön a távolsági rádióvételt, bár most, hogy jelentős részben mesterséges holdak látják el a rádióközvetítést, ez már nem okoz komoly zavart. Az viszont, hogy az éjszakai ég fénye erősebb a naptevékenység maximuma idején, már gátló körülmény a stelláris észleléseknél.
Összefüggés mutatkozik a fák évgyűrűinek vastagsága és a napciklus lefolyása között. Bár még nincs meggyőzően bizonyítva, feltehető, hogy a ciklusos naptevékenység valamilyen szövevényes befolyással van a földi időjárásra is. Mai ismereteink szerint a naptevékenység közvetlenül és elsődlegesen főleg a magnetoszférára és az ionoszférára hat, ám – jól tudjuk – hatásai sok esetben a Föld felületéig is lejuthatnak. Újabb kutatások azt bizonyítják, hogy a naptevékenységnek nemcsak geofizikai, hanem biológiai kihatásai is vannak. Íme, mennyi földi probléma megértéséhez szükséges a naptevékenység kiterjedt kutatása. E kutatás megszervezéséhez ma már elengedhetetlen a nemzetközi tudományos együttműködés.
A kooperatív napkutatások elősegítésére már 1904-ben létrejött egy nemzetközi tudományos társulás (a napfizikai kutatások egyik úttörőjének, G. E. Hale-nek a kezdeményezésére) , s az együttműködés – különösen az utóbbi évtizedben – egyre fokozódott az 1919-ben alapított Nemzetközi Csillagászati Unió keretein belül.
Az 1957–58-ban megrendezett Nemzetközi Geofizikai Évek, majd az 1964–66-os Nyugodt Nap Nemzetközi Évei eredményei után az állandó jellegű tudományos szervezet létrehozása nemcsak szükségszerűnek tűnt, hanem egyben érdemesnek is mutatkozott. Így alakult meg a Tudományos Uniók Nemzetközi Tanácsának égisze alatt – az űrkutatási COSPAR-bizottság mintájára – a Szoláris-Terresztikus Fizikai Unió-közti Bizottság.
Bár ezek a tudományos társulások máris jelentős eredményeket értek el, megoldatlan kérdés marad, hogy mi a naptevékenység „végső oka” , valamint több szoláris megnyilvánulás értelmezése is. Egyelőre nincsen olyan megbízható elmélet, amelynek segítségével előre lehetne számítani a naptevékenység alakulását, deduktív úton még minőségi előrejelzés sem adható; az empirikus extrapoláció az egyetlen lehetőség egy-egy prognózishoz – bizonyos különleges kedvező esetekben.
Ilyen kedvező alkalom az idén június 30-án bekövetkező napfogyatkozás, amelyet hosszú időtartama és megfigyelésének különlegesen jó lehetőségei miatt a század egyik legérdekesebb csillagászati eseményének tekintenek. A teljes napfogyatkozás 10 óra 30 perctől kezdődően több mint hat percen át figyelhető meg Mauritániában, ahol a Hold árnyékának átmérője mintegy 300 kilométer lesz. Északabbra, nehezebben hozzáférhető vidéken a jelenség 7 perc 3,9 másodpercen át tart. (Az egyenlítő mentén egy napfogyatkozás maximális időtartama 7 perc 30 másodperc – a mostanihoz hasonló kedvező megfigyelési körülmények bekövetkeztéig 2986-ig kell majd várni.)
A nagy esemény „fogadására” Mauritániában majdnem háromezer látogatót (tudósokat, újságírókat és turistákat) várnak a világ minden részéből. Angol, francia és amerikai szakemberek 80 percen át fogják követni az árnyékot egy Concorde-001 típusú repülőgép fedélzetéről. A hangsebesség kétszeresét elérő repülőgép 10 óra 45 perckor kerül árnyékba; 1900 mérföldes útja tizenegyszeresére növeli a megfigyelhetőség idejét a földi állomásokéhoz képest.
Június 30-án délelőtt 10 óra 33 perckor lövik fel Észak-Mauritániában az Aerobee nevű ballisztikus rakétát, amely az árnyékot mintegy 95 mérföld magasságban keresztezi. Tízperces repülése idején a benne található spektrográfok körülbelül ötven spektrumfelvételt készítenek a Nap ibolyántúli sugárzásáról. A rakéta a kilövési helytől 160 mérföldre ér földet, ütődésmentes leszállását ejtőernyők biztosítják.
A napfogyatkozás során minden bizonnyal értékes adatokat szereznek a naplégkör szerkezetéről és felmelegedéséről, a napkitörésekről (protuberanciákról) stb. – ezek feldolgozása remélhetőleg elvezet a Nap–Föld-kapcsolat számos kérdésének tisztázásához is.
A Nap és a naptevékenység vizsgálata tanulságosan mutatja a természet megismerésének útját. A Földről kell felderítenünk a Napban és felszínén zajló jelenségek törvényszerűségeit, hogy aztán ismereteinket felhasználva ismét a Föld felé fordulhassunk.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 25. számában, 1973. június 22-én.
