Hódolat M. I.-nek…

Száraz tónak nedves partján
döglött béka kuruttyol.
Hallgatja egy süket ember,
ki a vízben lubickol.
Sej, haj, denevér, bennünk van a kutyavér.

Vak meglátja, hogy kiugrik,
sánta utánaszalad,
kopasz ember haját tépi,
a néma meg óbégat.
Sej, haj, denevér, bennünk van a kutyavér.

Nem sok magyarázat kell e versike elolvasása után ahhoz, hogy az ember rájöjjön a ‘nonszensz’ (non sense) szó értelmére, az irodalmi kifejezés jelentésére is.

Mielőtt azonban erről elmélkednénk, lássuk a (méghogy naiv!) népi költészetnek ezt a remekét. A Wikipédián ezt találjuk róla: a Száraz tónak nedves partján kezdetű magyar népdalt Kodály Zoltán gyűjtötte Hódmezővásárhelyen, 1932-ben. Kánonban is énekelhető, akár négy szólamban is, még a (C dúr) kottáját is láthatjuk:

Az igaz, magunkon tapasztaltuk, amikor még boldogok voltunk, hogy a nonszensz serkenti a gyermeki fantáziát, aki üde gyerekkacajt akar hallani, mondja el a kölyöknek a Száraz tónak nedves partjánt… Ezért is kész csoda ez a versike. A „műfaj erejét” bizonyítja ugyanakkor, hogy a nép egyszerű magyar fiai is milyen remeket tudtak összeállítani, ahogy az iskolában tanultuk, bájos képzavarral: szájról szájra csiszolni.

Az irodalmi nonszensz megteremtője – és ezen nincs mit csodálkoznunk – egy angol férfiú. Egy nagyon furcsa angol matematikus: Lewis Carroll. A nonszensz „ősatyjára” jellemző a precíz logika a lehetetlen következtetések levonásában, vagyis hogy remekeiben a racionalitás önmaga ellen fordul. Carroll (igazi nevén Charles Lutwidge Dodgson) mutatta meg először, hogy a józan ész önmaga paródiájává válhat. (Ilyesmit napjainkban is tapasztalhatunk politikusi érvelésekben, kivált kampányok idején…)

A nonsense irodalomban a tiszta forma diadalát képviseli Edward Lear (csak névben rokona az öreg királynak) költő és grafikus, az irodalmi tréfák kedvelőinek egyik kedvence mind a mai napig, minthogy ő terjeszette el a limerick kultuszát. [Volt egy öregúr Gretnába, beleesett az Etnába. „Nagy a meleg odabenn?” Erre azt felelte: „Nem!” Hazudós öregúr Gretnába! Fordította: Gergely Ágnes.][Kovács András Ferenc: TALIGÁS KANDÚR Egy kandúr alacsony taligán gurult át Balatonaligán… Egy cicus is állt ott, s utánakiáltott: „Mi újság Aradon, Palikám?”] Nagyon zárójelben: magunk is több limericket szereztünk (innen-onnan, ahonnan lehetett), a saját költésünk szerencsére mind elveszett (bár nem volt benne élvezet).

De említsük meg a magyar nonszensz mestereit is. Karinthy Frigyes a magyar logikai abszurd virtuóza: erőssége a nyelv mint gondolkodási csapda, a félreértés mint rendszer; nála a nonszensz leleplező eszköz. Weöres Sándor, nagy játékos költőnk a metafizikai nonszensz művelője: a nyelv mint önmagába visszatérő kör, értelmen túli rend. Nála a nonszensz a kozmikus harmónia felé nyit. Örkény István fordulópontot valósít meg: egyperceseinek világa átmenet irodalom és valóság között, számára a nonszensz már nem játék, hanem társadalmi állapot, normává vált abszurd.

Vajon mi az, ami a nonszensznek, az „értelmetlennek” olyan erős szellemi töltetet ad? Induljunk ki Wittgenstein egyik késői felismeréséből, aminek érvényességét a mai politikai gyakorlat, a hatalomgyakorlás változatos példái is alátámasztják: a nyelvnek a határai nem a világ határai, hanem a játék szabályai. És e szabályok tudatosan fel vannak rúgva, vesd össze: újbeszél! Van-e nonszenszebb nonszensz, mint az orwelli „A háború béke, a béke háború”-nak is a tovább züllesztése: az agresszor a békepárti, a megtámadott áldozat a háborúpárti?! Európa háborút akar, mert nem hagyja, hogy az Európát védő Ukrajna megszűnjön, Orbán Viktor – aki a gázvásárlással közvetlenül támogatja Putyin háborúját, finanszírozza az orosz hadigépezetet, ukránok meggyilkolását – a béke apostolának szerepében tetszeleg.

Ennyi minden következnék egy pajkos gyermekversből? Ennél is több!

Az idézett versike a magyar abszurd–nonszensz hagyomány egyik iskolapéldája. Furcsasága nem abban áll, amit mond; nem a „jelentésében”, hanem a jelentés módszeres felfüggesztésében rejlik. Filozófiailag-tartalmilag alapelve a logikai ellentmondás, a szövege egymást követő kategoriális paradoxonok halmaza: száraz tó – nedves part, döglött béka – kurutytyol, süket ember – hallgatja, vak – meglátja, sánta – utánaszalad, néma – óbégat. Ezek nem egyszerű képtelenségek, hanem episztemológiai provokációk: a nyelv megszokott jelentéskapcsolatai felbomlanak, a vers nem azt mondja, hogy „a világ ilyen”, hanem azt, hogy a nyelv bármire képes, még saját logikájának felszámolására is.

Az emberi állapot szatirikus torzképével van dolgunk, az érzékszervi és testi fogyatékosságok halmozása groteszk módon általános emberképpé válik: mindenki „hiányos”, mégis mindenki cselekszik – de a cselekvés értelmetlen. Mindez olvasható úgy is, mint egzisztencialista paródia: az ember tesz, beszél, reagál – de nincs garancia arra, hogy ezeknek bármiféle célszerű vagy morális értelme lenne. (És, kedves barátaim, ha erről sem a világ ura jut az eszünkbe…)

Véleményünk szerint azonban a sok bravúr után ebben a versikében a legdöbbenetesebb a refrén, az, hogy erre is volt gondja a szerzőnek: a „poén”. Ez a felkavaró, ijesztő „bennünk van a kutyavér” mi akar lenni, hogyan értelmezhető? Bár a vers logikája szerint a denevérekben éppen lehet kutyavér, de hát „transzponálva”:) a „narrátor(ok)ban” is lehet: ez az ösztön, a durvaság, a civilizáció alatti réteg világa. („Le kell menni kutyába!” ugye.)

Lehet persze ironikusan is értelmezni az egészet, de most, hogy minket inkább a frász tör ki ettől a mélységtől, nem annyra valamiféle ironikus önleírás jut róla az eszünkbe, valahogy inkább arra asszociálunk a „bennünk van a kutyavér” olvastán, meglehet, a korszellemtől is mérgezetten, hogy „Az emberfaj sárkányfog-vetemény: Nincsen remény! nincsen remény!” Amit még a népdalos refrén, a „Sej, haj” sem old fel, annál is inkább (vagy kevésbé), hogy voltaképpen értelmezhetetlen, illetve szerepe – csupán? – az lehet, hogy a nonszenszből visszarángasson a „valóságba”. (A régiek még hittek benne, még hitték, hogy van valóság.) Az ismerős „Sej, haj” formula az értelem érzelmi pótléka, akkor élünk vele, amikor nincs mit mondani, de mégis mondani akarunk valamit – a jelentés hiányának rituális elfedése.

Nézzék el nekem, talán inkább a versike játékos jellegénél kellett volna maradnunk, de – annyi minden rossz tapasztalattal terhelten, elismerve, hogy bravúros, tudatos nonszenszről van szó, amelyik nem üzenetet közöl, hanem a közlés értelmét kérdőjelezi meg, és közelebb áll az abszurdhoz meg a nyelvkritikához, mint a puszta „történethez”, tudatában annak, hogy helytálló az értelmezés, miszerint a szövege nem a világról szól, hanem arról, hogy a nyelvvel bármit el lehet mondani – mindezekkel együtt nem szabadulunk a kényszerképzettől, hogy nem ő, az alkotás a nonszensz, hanem a világ és benne az ember.