A brüsszeli politika alapvetően most is abból áll, hogy de facto kiszervezik a migránsok/menekültek kezelésének nehéz, hálátlan és költséges feladatát az unió kelet-európai és mediterrán periféria országaiba.
A fehérorosz erdőkben a lengyel határon az utóbbi hónapokban kialakult migráns válságért, erőszakos összecsapásokért és a humanitárius katasztrófával fenyegető állapotokért nagy felelősség terheli Alekszandr Lukasenko belarusz elnököt és orosz támogatóit a háttérben. Az utóbbi két hétben némileg csökkent a feszültség a határsávon azzal, hogy a fehérorosz hatóságok eltávolították a migránsok többségét a „dzsungelnek” nevezett rögtönzött sátortáborokból. Ám ez csak átmeneti szélcsend, annál is inkább, mert az ország területén tartózkodó, közel húszezerre becsült migránstömegből csak kevesen akarnak visszatérni Irakba és a többi közel-keleti országba, ahonnan java részük származik. Újabb jelentős áttörési kísérletekre számítva a lengyel hatóságok változatlanul hatályban tartják a határvidéki szükségállapotot, ahová még a közmédia képviselőit sem engedik be.
Lukasenko az odacsábított migránsokról két bőrt is lehúz egyszerre: nemcsak az Európai Unió által Minszkre tavaly kirótt politikai szankciók feloldása érdekében használja fel őket a Brüsszelre gyakorolt nyomás eszközeként, de még – állami szinten szervezetten – pénzügyileg is jól megsarcolja a szerencsétlen emberek ezreit. Az ügy kapcsán a londoni The Economist egyenesen maffiafőnökként aposztrofálja a fehérorosz elnököt. (Az elnök pénzügyi számítása azonban a visszájára sülhet el, ha a krízis sokáig elhúzódik, és Belarusz nyakán marad a pénzükből kifogyott migránsok teljes ellátása, bármilyen alacsony szinten is.) Mindazonáltal úgy vélem, hogy Brüsszel is komolyan felelős a belarusz-lengyel határon kialakult bevándorlási káoszért, amely kísértetiesen hasonlít a 2015/2016-os, hazánkat is közelről érintő migrációs válságra. A mostani krízis napnál világosabban mutatja: Brüsszel menekültügyi politikája ugyanolyan diszfunkcionális, mint hat évvel ezelőtt, ami lehetőséget teremt a Lukasenko-típusú, autoriter erősembereknek, hogy hibridfegyvert kovácsoljanak az EU-ba irányuló illegális határátkelés szervezett támogatásából.
A brüsszeli politika alapvetően most is abból áll, hogy de facto kiszervezik a migránsok/menekültek kezelésének nehéz, hálátlan és költséges feladatát az unió kelet-európai és mediterrán periféria országaiba. Már hat évvel korábban sem értettem, hogy mi akadályozta meg Németországot (a menekültek fő, akkor még „hívogató” célországát) abban, hogy például Törökországból (egy baráti NATO-országból) rendezett körülmények között maga szállítsa el az ott megszűrt menekülteket közvetlenül Németországba. Amivel elejét vehette volna, hogy tízezrek kényszerüljenek – gyakran az életük kockáztatásával – illegálisan és veszélyes utakon a Balkánon és Közép-Európán keresztül Németországba és Skandináviába vándorolni, menet közben zsíros üzletet teremtve a szervezett embercsempészeknek.
És most mi akadályozza meg Brüsszelt vagy Berlint abban, hogy a migrációs útvonalak „forrásvidékén“ hozzanak létre a menekültkérelmeket rendezetten és hatékonyan feldolgozó központokat? Ahelyett például, hogy Brüsszel elkülönítő táborokat finanszíroz Líbiában, ahol a migránsok változatos erőszaknak vannak kitéve az EU-s pénzen kiképzett líbiai milíciák által. Az EU most is alapvetően csupán kemény szankciókban gondolkozik Minszk ellen, ami csak olaj a tűzre, miközben méretes humanitárius katasztrófa fenyeget a belarusz-lengyel határkörzetben. Szankciókkal nem lehet a mostani migrációs krízist kezelni, tárgyalásos megoldás kell. De ehhez jóval többre van szükség Angela Merkel, a leköszönő német kancellár Lukasenkóval folytatott – a „frontvonalbeli” EU-s államokkal nem is egyeztetett – telefonbeszélgetéseinél.
Úgy tűnik, hogy hat év sem volt elegendő az EU menekültügyi rendszerének szükséges reformjára. Pedig Brüsszel most már nem halogathatja tovább a közös és működőképes menekültügyi, menedékjogi és külső határvédelmi rendszer megteremtését. Nem késlekedhet azzal, hogy az eddig követett könnyebb út helyett a nehezebb utat válassza: az ellenőrizetlen, illegális migráció szabályszerű bevándorlásra váltását. Különösen, hogy Afganisztán rohamosan mélyülő belső válsága és gazdasági hanyatlása miatt az EU-s országok a korábbiaknál is fenyegetőbb migrációs kihívásnak néznek elébe. A kilátástalan helyzetben évente egymillió fölötti afgán politikai/gazdasági menekült indulhat útra. De a hagyományos irányokból (balkáni és mediterrán) sem fog alábbhagyni a bevándorlási nyomás, sőt minden előrejelzés szerint emelkedni fog. Ha Brüsszelben minden marad a régiben, nem fog hat év eltelni az újabb migránsválság kirobbanásáig. Lehet, hogy egy vagy kettő sem.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2021. december 1-jén.
