Csernyánszky Judit cikke az Infovilágban. Beszédes alcíme, kiegészítése, tulajdonképpen végkövetkeztetése: Jelen világunk fenyegeti azt, amit eddig szólásszabadságnak hívtunk. Vélemények a CEU/Közép-európai Egyetem Budapesten megtartott szimpóziumán. (Az illusztrációk forrása: The New Yorker.)
A karikatúrák lecsupaszítják hétköznapjaink igazságait, amikor a ráción túli lényeget akarják visszaadni. Ám épp ezért van miattuk sok-sok per, ami általában a szólásszabadság melletti érveléssel zárul – jó esetben. De egyre gyakrabban nem. Át kellene írni a humor és a szatíra fogalmát, hozzáigazítani mai életünkhöz – erről vitatkoztak a Budapesten rendezett szimpóziumon, amelyen alkotmányjogásztól kezdve irodalmáron és pszichológuson át az érintett karikaturistáig – sokan részt vettek, s végül maguk is meglepődtek, milyen eredményre jutottak így közösen.
Szakértők és karikaturisták a Charlie Hebdo óta létező, egyre súlyosabb problémáról. LoL – azaz magyarul: Határtalan humor vagy Van-e határa a nevettetésnek? – címmel rendezett nemzetközi szimpóziumot Budapesten a CEU/Közép-európai Egyetem témában illetékes nemzetközi kutatócsoportja, amelyre egyrészt karikatúra-szakértőket, -elemzőket hívtak meg, másrészt két különösen rangos vendége is volt az eseménynek. Az egyik Laura E. Little, a Temple Law School Jogtudományi Egyetem professzora, aki nem egy könyvet írt a témában, de legismertebb és legfrissebb darabja a Guilty Pleasures: Comedy and Law in America, azaz Bűnös szórakozás – Vicc és törvény Amerikában; a kötet 2019-i keltezésű. A karikatúráiról is világhírű The New Yorker magazintól pedig a világhírű karikaturista, Bob Mankoff képviselte a műfajt, aki egykoron maga is a magazinnál dolgozott.
– A Charlie Hebdo, a francia szatirikus magazin szerkesztőségben 2015-ben történt vérengzés óta visszatérő téma a LoL, „a nevetés korlátai” máig megválaszolatlan kérdése. Csak emlékeztetőül: 2015-ben ismét (először 2011-ben) Mohamed prófétával a címlapon jelent meg a szatirikus magazin januári száma, amely szerint a próféta mindenkinek megbocsát, kezében az „Én vagyok Charlie” felirattal. A Francia Muzulmánbarátok Al-Kaidához tartozó szárnyából egy testvérpár 12 újságírót lemészárolt a szerkesztőségben, tizenegyet pedig megsebesített. Pár nappal később a párizsi kóserpiacon is hasonló vérengzést hajtottak végre, ott négyen haltak meg, és 19 túszt is ejtettek. Január 7-e, a gyilkosság időpontja után csak 4 nap telt el és Párizsban2 millióan, országszerte 4 millióan vonultak fel a szélsőséges iszlám szervezet gyilkos akciója miatt tiltakozók a világ számos tájáról mintegy 40 vezető politikussal együtt. Az általában 60 ezres példányszámú folyóirat hat nyelven csaknem 8 millió példányszámban kelt el februárban. Tavaly decemberben lezárult a per egyik szakasza, 14 segédkező bűntárs elítélésével, de messze még a vég. Magyarországon a helyzet attól különös, mi több, rendkívüli, hogy alapvetően és első helyen a kormány túlreagálja a karikatúrák keltette érzelmeket. Azaz a szimpózium tudásával felvértezve nyugodtan kijelenthető: a kormány korlátozza a szólásszabadságot.
– A tanulmányunk egyik alaptézise, hogy miként egyeztethető össze a törvényekkel, a szabályrendszerrel a humor és a karikatúra szó szerinti vagy tágabb, elvont értelmezése. Egyáltalán összeegyeztethető-e?
A kérdést Alberto Godioli, a Groningeni Egyetem irodalomprofesszora fogalmazta meg. A választ a Hustler és Jerry Falwell prédikátor peréből indította Laura E. Little, az amerikai alkotmány első kiegészítésének legnagyobb tiszteletben álló szakértője, aki felvezetőjében ekként fogalmazott: annyi évet eltöltött már ennek kutatásával és a gyakorlatban, a való életben való alkalmazásával, hogy nem is meri bevallani.
A Hustler magazin 1983-ban, a nagy nemzetközi Campari-reklámkampány idején egy egész oldalt szentelt a hirdetésnek, és ismert embereket kérdezett arról, milyen volt az első alkalom… A nyitó és egyetlen fotó az italon kívül a prédikátor, Jerry Falwell tele-evangelista volt. A trükk a kérdésben az volt, mivel a Hustler magazinról van szó, az ’első alkalom’ kérdést általában mindenki az első szerelmi légyottjára értette, pedig hát arról lett volna szó, hogy milyennek találta a Camparit, amikor először megkóstolta. Falwell válaszát egy álinterjúval rakták össze, amelyben arról beszél, hogy az első alkalom az anyjával a mellékhelyiségben történt, és mindketten nagyon részegek voltak.Mondanunk sem kell, hogy 45 millió dolláros kártérítést követelt rágalmazás miatt Jerry Falwell, aki egyébként G.W. Bushnak is jó barátja volt, de konzervatív politikai nézetei miatt a demokratákkal mindig összetűzésben állt. Clintonék elleni gyűlölete egy könyv formájában csúcsosodott ki.
A pert első fokon megnyerte, de Larry Flynt, a Hustler tulajdonosa itt nem állt meg. Az ügy az alkotmánybírósághoz került. És láss csodát, az alkotmány első kiegészítésére hivatkozva a Hustlernek adott igazat a 8 fős testület, méghozzá a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságára hivatkozva, pontosabban arra, hogy a paródia nem feltétlenül igaz tényeket állít az adott illetőről, aki egyébként közszereplő is, ezért még kevésbé jogos a felháborodása. Bár a szándékos lelki sértés vádpontban Flyntéket bűnösnek találták, ezért 150 ezer dolláros kárpótlás ütötte Falwell markát.
Viszont Falwell és Flynt össze-összejártak, hogy nézeteiket ütköztessék, és még ha nem volt is mindenben teljes egyetértés közöttük, amikor 2007-ben Falwell szívelégtelenségben meghalt, Larry Flynt barátjaként, őszinte barátjaként búcsúzott el tőle.
Az Emberi Jogok Európai Bíróságára is sok ehhez hasonló ügy került. Például 2002-ben a spanyol szakszervezeti lapban megjelentek alapján közismertté lett Sanches versus Spanyolország ügye. Az egyértelműen félreérthető, szexuális helyzetben ábrázolt munkások a HR-menedzser társaságában azt jelzik, mennyi áldozatot kell hozni egy-egy állásért vagy annak megtartásáért, a jó fizetésért. Elbocsátották a karikatúra készítőit, akik nem nyugodtak bele a döntésbe, és innen vett új fordulatot az ügy. Végül a paródia, a karikatúra műfaji jellegének nem tudtak érvényt szerezni, 12 igen 5 bírói nem ellenében, az európai bíróság úgy találta, hogy az elbocsátás jogos volt, mert kollégáiknak és a cégnek is aránytalan kárt okoztak a rajzzal. Az ítéletben a paródia szó tulajdonképpen nem is szerepelt, bár az öt ellenvélemény erre alapozta döntését.
A probléma ma is sokszor abban áll, hogy a bíróságok gyakran humorként értékelik a karikatúrát és azt úgy tekintik, mint a valóság felnagyítását, túlzó megjelenítését, azaz konkrét – adott esetben – igaz esetek hiperbolikus ábrázolását. Ettől viszont különbözik a szatíra, a paródia és a karikatúra, ami ennél elvontabb, azaz metaforikus. Ezt a bíróságoknak döntéshozatalukkor sokkal alaposabban szemügyre kellene venniük.
A holland Tjeerd Royaards a Cartoon Movement nemzetközi oldalt szerkeszti, és számára, mint gyakorló karikaturista és elméleti szakember számára is érdekes a karikatúra határainak feszegetése:
– Valószínűleg mindenki tudja, mi történt az elmúlt szűk két hétben Izrael és a palesztinok között. Egy ausztrál karikaturista képe óriási vihart kavart, mert a holokauszt áldozatait hozta párhuzamba azzal, amit most a palesztinok átélnek Gázában. Másik példaként viszont azt a képet hozom fel, ahol egy palesztin férfi – mint öngyilkos merénylő – a mellére erősített robbanószerkezetet gyerekek tucatjával helyettesítette. Mi tartunk elfogadhatónak? Mit nem? Meddig mehetünk el a humor és a szatíra határát meghúzva?
Brazil művész Bolsonaro elnököt és Netanjahut, Izrael kormányfőjét ábrázolja, amint egymást átölelik és összefonódott kezük szvasztikává alakul át. Ezek mind per alatt álló alkotások. A mozgalmunk most a karikaturisták véleményét kéri ki, mert fontos, hogy megértsük őket épp úgy, mint a feljelentőket és kettejük viszonyát kellene mérlegre tenni, hogy a perek elkerülhetőek legyenek, illetve a szabályozások egyértelműbbek.
Két előadó megerősítette, hogy a bíróságokon most használt paródia, szatíra és humor fogalmának használata elavult; már réges-rég modernizálni kellett volna őket. De – mint kiderült – azért egy ízig-vérig karikaturistát a legkevésbé érdeklik az ilyenek és a hozzá hasonló elméleti – még ha szakmairól van is szó – problémák.
– Meg lehet-e húzni a határát annak, hogy meddig mehet el a gúny? Nem, nem ismerek ilyet – fogalmazott a legendás Bob Mankoff, a The New Yorker volt karikaturistája. És ezt nem is szeretném hasznossági elvek alapján megközelíteni. Mivel emberek vagyunk, nem vagyunk tévedhetetlenek. Valóban rajzolhatunk olyat, amitől az emberiség rosszabb lesz. Ám a szólásszabadság korlátozása is csak ártana az emberiségnek. Amikor az emberek azt kérdezik tőlem, hol léphetem át a határt, akkor én csak annyit mondok nekik, csak bátran. Lépd át! Akiket megsértettem eddig életemben, azoktól mindig megkérdezném, na és mi történt utána? Megetted másnap az ebédedet? Tudtál aludni az éjszaka? Nem vagyok anarchista, és nem vagyok nihilista sem, és az is lehet, hogy tévedek. Akkor is ez a véleményem.
A magazin egyik botrányos karikatúrája: egy férfi pisztolyt tart a fagyis fejéhez; a szöveg: Nem szeghetem meg a fogyókúrámat, de nem szeretek veszíteni. Bob Mankoff szerint ez a maffiózó tipikus ábrázolása. Elmondja, az internet világában minden eddiginél több fenyegetést, akár életveszélyeset is kap, és általában véleményt a megjelent rajzokról.
Ugyanakkor legyünk már viccesebbek! Legyen humorérzékünk! Én szimplán szeretem a humort, miért kellene mindent komolyan venni a humorban? Nem viselem el, ha cenzúrázzák a klímaválság miatti rajzokat csak azért, mert az most fontos téma. Nem viselték el az emberek azt sem, amikor Mózes menetét mutattuk be, amint fémdetektorral keresi a pénzt az úton haladva. Pedig hát tudnia kell mindenkinek, hogy a The New Yorker zsidó magazinként van elkönyvelve. És mi mégis megengedtük magunknak ezt gúnyt. Azonban ma már nem biztos, hogy megjelentetném ezt a karikatúrát, mert végletesen megosztott lett a társadalmunk. Ráadásul ennek megvan a maga pszichológiája is. A depressziós ember, akivel ma gyakran találkozunk, nem tud nevetni. Nem érti a humort. Pedig a humor segít saját magunkat is másképp látni, láttatni. Ha képes vagy magad kívülről látni és humor segítségével értékelni, akkor az segít a problémádon, enyhíti, akár meg is szüntetheti a depressziót.
Az emberiességtől kezdve a butaságunkig, a sérülékenységünkig sok mindent felsorolhatnék, ha megváltozott világunkban a karikaturista feladatát akarnám megfogalmazni. Hogy mi az? Mindaz, ami a racionalitáson túl van, amire már nem tudsz ésszerű magyarázatot adni, mert igenis számtalanszor kerülünk ilyen helyzetbe.
A Klubrádió kérdésére, hogy a feladatán kívül, milyen felelősséggel tartozik egy karikaturista, amikor másokat sodor életveszélyes helyzetbe, de egy gúnyos rajz akár a saját életébe is kerülhet, Bob Mankoff elmondja:
– Nem nagyon értem, amikor az emberek extrém helyzetet kreálnak egy-egy gúnyrajz kapcsán. Ez most a maszk viselése miatt számos esetben felvetődött. Szerintem, például, akik nem viselnek maszkot, azok veszélyeztetik mások életét, nem pedig a karikatúra vagy az alkotója. Ennek értelmezése Timothy Garton Ash új fogalom-meghatározására is visszavezethető, aki a gyilkos vétójáról beszél. A gyilkos azzal nem ért egyet, amit ábrázol a kép. S aki a gyilkost veszi ezért védelmébe, az másokat kerget aztán halálfélelembe. Igen, amikor én az autópályára kirajzolom, hogy zsákutca, akkor azt miért nem lehet elfogadni? Lásd most az izraeli–palesztin konfliktust.
Azzal teljesen egyetértek, hogy nem lehet felelősségre vonni a karikaturistát, ha nem tartja meg az adott határokat. Viszont rögtön felvetődik a második világháborús antiszemita rajzok sokasága, amiben azonban nagy felelőssége van az alkotónak. Vitathatatlanul. Propagandája volt ez a náci ideológiának és a gyűlöletnek.
Bob rögtön közbevág, ez az, amit mondtam, hogy nem vagyunk tévedhetetlenek, még ha nem akarom is őket a védelmembe venni. A halandóságunk itt ütközik ki.
És az online világban most már senki sincs többé kontroll alatt. Ez a szólásszabadság? Amikor visszaüt ránk…amikor dezinformációk és konspirációs elméletek temetnek be minket?! Az a baj, hogy ez demokráciánk lényegét is megkérdőjelezi. Tehát mégis csak korlátozni kellene a szólásszabadságot. És akkor most saját magamnak is ellent kell mondjak? Mert jelen világunk fenyegeti azt, amit eddig szólásszabadságnak hívtunk.
