Kemény János amerikai állampolgárként született 1903-ban, de egész életében erdélyinek vallotta magát. A két világháború között marosvécsi birtokán szervezte meg a helikoni közösséget, amely a jobb- és baloldali erdélyi írók közös parlamentje volt. Báró Kemény János a hídember szerepét töltötte be az erdélyi szellemi életben. Saját vagyonából mentette meg a csődtől a kolozsvári színházat, Horthytól Corvin-koszorút kapott, majd a holokauszt idején az ő támogatásával jött létre a Zsidó Színház Kolozsvárott. Menekítette az üldözötteket. A háború után alapító mecénása lett a marosvásárhelyi teátrumnak, innen aztán politikai okokból kirúgták. A báró mészégetőként dolgozott a kommunista diktatúrában. Drámai kelet-európai sorsáról több kötetes önéletrajzi sorozatot tervezett, de ez is csak torzó maradt.
Báró Kemény János egész életében író akart lenni, ám főműve megírására már nem maradt ideje. Kalandos életét könyvsorozatban akarta elbeszélni, de csak az első kötet, a Kakukkfiókák készült el, ez is posztumusz, a halála után jelent meg 1971-ben. A gyermekkoráról szóló regényt így kezdte:
„Az 1904-es esztendő is meghozta a kolozsváriaknak a maga társasági szenzációját. Ennek az évnek decemberében érkezett meg a tengeren túlról a száműzött báró Kemény István özvegye négy gyermekével. Az amerikai nincstelenségből érkeztek Erdélybe – kegyelemkenyérre. A gyermekek közül a legkisebbik, István-János én voltam, egy és negyed éves nagy fejű fiúcska, akiről felnőttkoromban is sokan állították, hogy azért olyan lógósak a lépteim, mert járni a viharos tengeren tanultam.”
Az amerikai özvegy gyerekeivel egy kis faluba, Alsójárába költözött Kemény Ödön házába. Ő volt János nagyapja. A kisfiú Pittsburghben született, fogadott szülőhelyének azonban Alsójárát tekintette, itt nevelkedett tíz éves koráig. Többször is elvitték a közeli Marosvécsre, rokonai hatalmas birtokára. Az ottani várkastélyt még az erdélyi fejedelem, Kemény János építtette, aki nemcsak névrokona volt a kisfiúnak, hanem egyenesági felmenője is. Családi tradíció szerint a marosvécsi uradalmat mindig a legidősebb fiú örökölte generációkon át. E hagyomány szerint a várkastélyt János édesapjának, Kemény Istvánnak kellett volna örökölnie. Hogy miért mondott le erről, s miért hajózott át inkább az óceánon Amerikába, fia nem tudta. Szerette volna megfejteni a titkot, s végül összeállt a kép.
Kemény István annak idején katonatisztként szolgált Bécsben. Igen jó viszonyba került a feljebbvalójával, aki egyszer megkérte őt, hogy kezesként írja alá a váltóját. Kemény István jóhiszeműen aláírt mindent, mivel tudta, parancsnoka hercegi származású. Csakhogy amikor a banknak törleszteni kellett volna, a herceg eltűnt, örökre nyoma veszett, és a pénzintézet a tartozást a kezesen, Kemény Istvánon követelte. Az ifjú tiszt nem tudott ennyit fizetni. A marosvécsi rokonságához fordult kölcsönért, ők hajlandóak voltak kifizetni a váltót – azzal a feltétellel, hogy István lemond az örökségéről, és hogy a nemesi família becsületén folt ne essen, örökre elhagyja a hazáját, meg sem áll Amerikáig. A száműzött fiatalemberre a tengeren túlon nyomor várt: dokkmunkásnak állt, liftesfiú lett, éttermekben mosogatott.
Megismerkedett kint Ida Berenice Mitchell színésznővel, feleségül vette. A férj sokat beszélt neki az erdélyi arisztokrata rokonairól, s mikor váratlanul meghalt, özvegye nem tudta a gyerekeit eltartani. Nem maradt más választása, mint Erdélybe menni és segítséget kérni a nemesi rokonságtól.
Szegény diákból dúsgazdag erdélyi főúr
Édesapja sorsa olyan mély nyomott hagyott Kemény Jánosban, hogy évtizedekkel később, 1971-ben, élete legutolsó interjújában is kitért erre: „A világon a legkevésbé az Egyesült Államokba kívánkozom, oda, ahol születtem. Amerika apám nehéz és küzdelmes életére emlékeztet, talán ezért nem vonzott soha.”
Kemény János Kolozsvárott végezte a középiskoláit, majd a családja őt is Bécsbe küldte, erdőgazdálkodási főiskolára. Csakhogy egyáltalán nem érdekelte az erdészet. Nyomorúságos bécsi körülményeire így emlékezett vissza később: „Igen csekély anyagi támogatásban részesültem. Majdnem egész ottani diákoskodásom alatt fűtetlen kis odúban laktam, gyakran éheztem. Itt kaptam gyomorbajomat, amellyel sokat kínlódtam, és amelytől mind a mai napig teljesen megszabadulni nem tudtam.” (Kemény János életrajza, 1949.)
A fiatalembert már akkor is az irodalom és színház vonzotta. No meg a lovaglás. A cirkusz lovardájában vállalt alkalmi munkát: a lovasbemutatókon ő ülte meg a hátasokat. Két évet végzett el a főiskolán, amikor 1921-ben a családja sürgősen hazahívta Erdélybe. Nagybátyja, a marosvécsi kastély akkori birtokosa meghalt, és mivel fiúgyermeke nem volt, az örökség unokaöccsére, Jánosra szállt. A szegény diákból egycsapásra dúsgazdag erdélyi főúr lett. Boldogságát más is tetézte: Marosvécsen megismerkedett leendő feleségével, a skót-görög származású Augusta Patonnal, aki épp Erdélyben vakációzott. Hamarosan összeházasodtak és beköltöztek a történelmi birtokra.
A korábban „rongyos báróként” gúnyolt Kemény Jánosnak első dolga volt összehívni a gazdaságában dolgozó munkásokat. Így írt erről az életrajzában: „Kijelentettem, hogy a rám szállott örökséget nem tekintem magántulajdonnak, célom minél jobb megélhetést biztosítani egyfelől azoknak, akik a földet megművelik, másfelől minden esetleges jövedelmet a művelődés és az emberi haladás szolgálatába állítani. Az idők folyamán igyekeztem is ezen fogadkozásomnak eleget tenni, vagyonomnak túlnyomó részét közcélokra fordítottam.”
Az ifjú báró Marosvécsen oktatási reformot vezetett be: a szegények gyerekei lényegében ingyen tanulhattak, míg a „magántulajdonnal bírók jövedelmük arányában járultak hozzá az iskolai ügyekhez”. Emellett falusi könyvtárt alapított, és kultúraszervezői teendőit is komolyan vette.
Noha megjelent első novelláskötete, őt inkább az foglalkoztatta, miként tudna segíteni írótársainak, és megszervezni a Trianon után nehéz helyzetbe került erdélyi írók közösségét. Céljairól így szólt életrajzában: „Az a politikai tény, hogy jelentős számú magyarság került át a békeszerződések révén Romániába, nemcsak gazdasági és társadalmi szempontból teremtett új helyzetet, hanem az irodalom és művészetek szempontjából is. A magyar íróknak nem voltak kiadóvállalatai, csaknem teljesen megszűntek kapcsolataik azokkal az írói körökkel, akik a magyar irodalmi életet mozgatták. Az egyes író önmagára maradva házalni kényszerült előfizetésekért.”
Helikoni találkozók
Kemény János mindössze huszonhároméves volt, amikor 1926-ban a legjelentősebb erdélyi írókat három napos tanácskozásra hívta kastélyába. Az írók eleinte bizalmatlanul méricskélték egymást, de a házigazda vendégszeretetében lassan mindenki feloldódott. A helikoni találkozókat azután 1944-ig minden évben megrendezték, és a magyar írók parlamentjének tekintették. Gróf Bánffy Miklós vezetésével, Kemény János anyagi támogatásával létrehozták saját kiadójukat, az Erdélyi Szépmíves Céh Könyvkiadót. Ez adta ki például Szerb Antal Magyar irodalomtörténetét, s a szerző munkáját a báró százezer lejjel honorálta.
Kemény János fontosnak tartotta, hogy a helikoni találkozókra különböző világnézetű írókat hívjon meg. Integratív személyisége odavonzotta a baloldali írókat, a nyugatosokat és a nemzeti oldalhoz tartozókat egyaránt. A helikoni közösségnek tagja volt egy ideig a később munkaszolgálatban meggyilkolt Szerb Antal, az Auschwitzban megölt Karácsony Benő. De meghívta Marosvécsre Nyirő Józsefet és Wass Albertet is. Az irodalmi kör tagjai voltak még többek között: Áprily Lajos, Dzsida Jenő, Kós Károly, Reményik Sándor, Tamási Áron, Jékely Zoltán, Bárd Oszkár, Hunyady Sándor és Kádár Imre is.
Kemény János emellett az erdélyi magyar színjátszást is segélyezte. A Janovics Jenő vezette kolozsvári társulat állami támogatások híján 1931-ben tönkrement. A Helikon irányításával szervezték meg a Thália Rt-t, amelynek elnöke, Kemény János vállalta, hogy a kolozsvári színházat modernizálja, gazdaságilag rendbe teszi. Hogy a teátrum felhalmozott adósságait kifizesse, 25 ezer hold erdejét adta el, az árából tíz évig fenntartotta a társulatot. Főrendezőnek Kádár Imrét nevezte ki, vezető színésznek szerződtette Kovács Györgyöt. Mindketten zsidó származásúak voltak.
A báró kivételes diplomáciai érzékét az erdélyi kultúra javára hasznosította.
Bizalmi kapcsolatba került Horthy Miklóssal: amikor a kormányzó 1940-ben bevonult Erdélybe, a báró marosvécsi kastélyában szállt meg. Még ugyanabban az évben Corvin-koszorúval tüntették ki Kemény Jánost, majd 1942-ben megválasztották a magyar országgyűlés felsőházi tagjának. A báró ugyanakkor minden eszközével küzdött a faji megkülönböztetés ellen. „A bécsi döntést követő években igen nehéz problémák előtt állottunk – írta életrajzában -, ugyanis a kolozsvári Thália Magyar Színház pontosan azt a szellemet jelentette, amely Hóman Bálint magyarországi kultuszminiszter szemében a «destrukciót« képviselte. A társulat olyan összetételű volt, melyben zsidók és nem zsidók legnagyobb egyetértésben, kollegialitásban dolgoztak közös célokért.”
Zsidó Színház és Székely Színház
A hatályba lépő zsidótörvények miatt Kemény kénytelen volt elbocsátani a kolozsvári társulat izraelita származású tagjait, de nem hagyta őket magukra. Az állás nélkül maradt művészek létrehozták Kolozsvárott a Zsidó Színházat, és Kemény János segítségét kérték a hivatalos megalapításukhoz. A báró másnap Budapestre utazott, onnan a Zsidó Színház megalakításának engedélyével tért vissza. Ő gondoskodott a társulat anyagi alapjairól, díszletekkel, jelmezekkel látta el őket. A bárót közben megválasztották az Erdélyi Bank Rt. elnökének, és a teljes fizetését felajánlotta az üldözött zsidó művészek javára. A pici színház 1944-ig működhetett. A náci megszállás után a társulat tagjait gettóba hurcolták és deportálták. Csupán négyen élték túl a holokausztot.
Egyikük Kovács György volt. Kemény János intézte el, hogy régi barátját mint „nélkülözhetetlen mezőgazdasági munkást” a birtokára hozassa, s ezzel kimentse a munkaszolgálat alól. Ő intézte el azt is, hogy Kovács fölkerüljön az úgynevezett „Kasztner-vonatra”, amely a zsidókat – jelentős fizetségért – nem Auschwitzba, hanem svájci munkatáborba szállította. Főrendezőjének, Kádár Imrének is segített, erről is írt életrajzában: „Sikerült Imrét anyagi áldozatok árán hozzájuttatnunk ahhoz, hogy feleségével és nevelt lányával kiszabadulhassanak a Gestapo kezéből. Több írónak iratokat szereztünk, akik ezek alapján mentesültek a zsidótörvény alól. Munkatáborba került munkatársak és ismerősök támogatásában is eredményesen részt vettem. Több kellemetlenségem volt ilyen ügyekből kifolyólag. Egy alkalommal a kolozsvári német konzulátusra vitt fel két Gestapo ügynök, és ott megfenyegettek »nagynémet« ellenes viselkedésemért. Jobboldali lapokban goromba támadások jelentek meg ellenem. Feleségemet a kolozsvári állomáson nyilasok inzultátták, engem számtalanszor éjjel feltelefonáltak ismeretlen nyilasok és akasztófával fenyegettek meg.”
A háború utolsó hónapjaiban Kemény Budapesten tartózkodott, náciellenes tevékenységét a felszabadulás után többek közt Major Tamás, Gobbi Hilda, Timár József, Bajor Gizi igazolták. Az írók közül Illyés Gyula.
Sütő András segítséget nyújt
1945-ben Kemény Jánost felkérték a marosvásárhelyi Székely Színház megvalósítására. Az alapítók között volt Tompa Miklós főrendező és Pittner Olivér festőművész, a helyi kommunista párt elnöke. A báróra részben a kapcsolati tőkéje miatt volt szükség, másrészt egyedül neki voltak komoly színházvezetési tapasztalatai. Ő dolgozta ki a marosvásárhelyi színház működési tervét, költségvetését. És bár a kommunista pártba is belépett, az erősödő diktatúrával szemben ez sem védte meg.
A bárót, mint minden más arisztokratát, teljes vagyonától megfosztották, marosvécsi birtokát elvették. Két szobás, fürdőszoba nélküli, lerobbant lakásba költöztették Marosvásárhelyen családjával, öt gyermekével és feleségével.
1952-ben megkezdődött Romániában a purifikáció, azaz a közélet megtisztítása a jobbra hajló elemektől. Volt arisztokraták nem tölthettek be értelmiségi foglalkozást. A tisztogatás a Székely Színházban is lezajlott.
Az Állami Székely Színház alapszervezete 1952. június 22-én tartotta gyűlését, amelynek egyetlen napirendi pontja volt: „Harc a pártunk szüntelen megerősítéséért.” Azonnali hatállyal elbocsátották a színházból a gépírónőt „helytelen, reakciós megnyilatkozásai” miatt. Valamint kirúgták a színház alapító mecénását, báró Kemény Jánost is, akit előzőleg már lefokoztak irodalmi titkárrá. „Ma már nem tud lépést tartani a forradalmi szellemmel osztályhelyzete és felkészületlensége miatt. Munkakörét nem tudta úgy ellátni, ahogy azt a színház érdekei megkívánták. Munkája egyenlő volt a nullával” – sorolta vádpontjait a báró kollégája, Tompa Miklós akkori kinevezett igazgató. Felszólalt Szabó Ernő színész, főrendező is: „Azok az események, melyek a jobboldali elhajlás leleplezése után történtek, megnyugvással töltenek el, mert a párt megerősödését jelentik. Kemény János irodalmi titkár működése évek óta komoly probléma volt. Helytelenül és gyengén végezte munkáját.”
Elbocsátásáról a báró 1952. júniusi naplóbejegyzésében így számolt be: a színház igazgatója bement az irodájába, közölte, arra utasították, hogy mondjon fel neki, vagyis negyedórán belül el kell hagynia a színházat. Kemény Jánosnak annyi ideje sem maradt, hogy a személyes tárgyait összeszedje. Döbbenten kérdezte az igazgatótól: „És mit gondolsz, hova menjek?” „A téglagyárba. Ahova a többi.” „A többi? Oda azok menjenek, akik nem segítettek kihozni a téglagyárba hurcolt zsidókat. Én oda nem megyek.”
A kirúgott bárót a helyi mészégető üzembe vették fel talicskázni. Idővel kultúrbrigádot szervezhetett a mészégetőknek. Protekciós munkának számított ez, ő legalább Marosvásárhelyen maradhatott. Abban az időben a volt arisztokratákat a Duna-deltába száműzték munkatáborokba.
Furcsa a sors: két év múlva éppen Tompa Miklós intézte el, hogy a színházból eltávolított Kemény János a marosvásárhelyi színművészeti főiskolára kerüljön könyvtárosnak. Talán bűntudata volt egykori kollégája miatt? Egyikük sem nyilatkozott erről soha. 1958-ban származása okán a színművészetiről is kitették Keményt. Ekkor Sütő András sietett a segítségére. Az ő főszerkesztésével indult el a Művészet című lap, és a színházi rovat szerkesztésére kérte fel Kemény Jánost, aki hátralévő éveiben elsősorban az irodalomnak élt. Fiatalkorában írónak készült, de egész életében mások művészi pályjáját támogatta. A szerkesztőségben mindig késő estig írta novelláit, regényeit, otthon a szűkös udvari lakásban helye sem lett volna ehhez. Kemény János szerényen élt, de nagy tiszteletben, a marosvécsiek soha nem felejtették el „János urat”, aki annyi mindent tett értük: a Jóság Emberének nevezték. Gyakran felkeresték őt elemózsiákkal felpakolva, mert úgy gondolták: aki egykor enni adott nekik, az ne éhezzék.
Kemény János 1971-ben tüdőrákban halt meg. Koporsóját a marosvécsi emberek kísérték végig a faluban. Saját birtokán temették el a bárót, aki krónikásai szerint gazdagságában is szegény, szegénységében is gazdag tudott maradni.
Az 1920-as államfordulatok utáni magyar színháztörténettel foglalkozó cikksorozatunkat az MMA támogatja. Együttműködő partner: OSZMI. Külön köszönet Gajdó Tamás színháztörténésznek. E cikk megírásához nyújtott segítségéért köszönetet mondunk az idén 75 éves Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatójának, Gáspárik Attilának, aki a PIM-ben található Kemény János-hagyaték kutatója is.
Forrás: Fidelio.hu
