Maurice Carême (1899. május 12., Wavre – 1978. január 13., Anderlecht) belga-francia költő és író. Verseiből már közöltünk ez év januárjában.
Maurice Carême: Ce que nul n’avait prévu
D’un modeste débris de marbre,
Il arrivait qu’il fȋt un arbre.
Et cet arbre était si content
Qu’il couvrait de nids le printemps.
Les vents las d’avoir tout brisé
Venaient s’y asseoir, apaisés.
Le ciel n’était jamais si bleu
Que lorsqu’il le touchait par jeu,
Et le soleil faisait, surpris,
Tourner son ombre autour de lui.
Comme cet arbre avait une âme,
Il en fit, un jour, une femme.
Il n’eut pas à s’en repentir,
Car elle avait, dans son sourire,
Le vent bleu, le ciel du printemps,
Le soleil, charmeur de bruants,
Et, ce que nul n’avait prévu,
La colombe, sur son poing nu.
Maurice Carême: Amit senki se látott előre
Emberünk, kis márványdarabból
Gyönyörűséges fát varázsol.
S a fa nagyon elégedett,
Lombja közt fészket rejteget.
A szél, ha sokat fújdogált,
Lombjában pihenőt talált.
Az ég, ha hozzáér kicsit
Ágával, kékebben virít.
És a nap, megilletődve,
Árnyával vette körbe-körbe.
S mivel a fának lelke volt,
Belőle asszonyt faragott.
S e tettét soha meg nem bánta,
Ott rejlett a nő mosolyába’:
A kék szél, a nap, tavasz ege,
Aranysármány bűvölete,
És, amit senki se látott előre:
Egy galamb szállt a tenyerére.
Il vieillissait
Il se disait:Il se disait
Si je pouvais vivre hors du temps,
Jamais plus je ne vieillirais.
Et il se demandait
Ce que pouvait ȇtre le temps.
Et, tandis qu’il cherchait
De plus en plus passionnément,
ll oubliait qu’il vieillissait,
Le jour, la nuit, bon an, mal an,
Qu’il vieillissait en oubliant
Ses noirs soucis, ses cheveux blancs.
Megöregedett
Azt mondta magában
Sosem öregednék meg,
Ha az idő keretein kívül élhetném az életemet.
Lássuk csak hamarjában,
Az az idő mi a csuda lehet?
És így, a kutatásba
Egyre szenvedélyesebben belemelegedvén
Elfelejtette, hogy közben megöregedett.
Elfelejtette a nappalt, az éjszakát, jó éveket, rossz éveket,
Úgy öregedett meg, hogy elfelejtett
Sötét gondokat, fehér hajfürtöket.
L’âme
Il lava longuement son âme
Qu’il rinça, blanchit avec soin,
Puis il la tendit au jardin
Sur un fil entre deux platanes.
Et il s’assit en souriant
Pour regarder se balancer,
Comme un linge neuf dans le vent,
Son âme encor mal essorée.
Et, tout à coup, il aperçut
Comme une marque dans un coin
Et il la rinça avec soin.
Mais l’âme à peine rependue,
La tache aussitôt reparut.
Rouge comme l’est une fleur,
Elle avait la forme d’un coeur.
A lélek
Lelkét kimosta hosszasan,
Kitisztálta, fehérítette,
És a kertben kiteregette
Két platán között, gondosan.
Utána leült mosolyogva,
Nézte, hogy feszül a szélnek,
Mint mosott hófehér gyolcs, hogyha
Szárad, az alig kicsavart lélek.
És akkor megpillantotta
Egyik sarkában a pecsétet.
„Gyerünk, újra mosásba, lélek!”
Ahogy újra kiakasztotta
Száradni, a lélek foltja
Mint rőt virág, előtte ott állt,
Jól kivehetően szívet formált.
Il parla
Il parla à la terre,
Parla à la lumière.
La terre lui cria:
„Je ne te connais pas.”
Il parla à la mer,
Aux bateaux, aux étoiles,
Et la mer ne daigna
Que rire en l’air amer.
Puis il parla au ciel,
Au vent, à l’arc-en-ciel,
Et le ciel répondit:
„Non, tu n’es pas d’ici.”
Alors, il s’adressa
Directement aux anges,
Puis à Dieu. Un dimanche,
Il devait être là!
L’écho lui renvoya
Le bruit sourd de sa voix.
Beszélt
Beszélt, beszélt a földhöz,
Beszélt a fényözönhöz,
A föld neki így felelt meg:
„Én téged nem ismerlek.”
Majd beszélt a hajókhoz,
Tengerhez, csillagokhoz,
Keserű nevetéssel
Válaszolt rá a tenger.
Aztán beszélt az éghez,
Szivárványhoz, a szélhez,
Az ég meg ezt felelte:
„Sose jártál te erre.”
Végül az angyalokhoz
Küldte szavát az ember,
Az Istenhez, magához,
Hol megjelen majd egyszer.
Hangja zaját a visszhang
Süketen küldte vissza.
C’est votre tour
Il se crut alouette;
Elle, miroir du monde.
Il chanta à tue-tête,
Elle se tut dans l’ombre.
Les seigles étaient mûrs;
Les bleuets, aussi bleus
Que n’étaient leurs yeux
Et le ciel, aussi pur.
La nature est un piège
Pour les âmes de neige,
Pour les coeurs ingénus.
Fracassée, l’alouette;
Brisé, le miroire; nu,
Le champ; moulu, le seigle…
Voici le pain d’ amour,
Allons, c’est votre tour!
A szó most a tiétek
A fiú hitte: ő pacsirta;
A lány: világ-tükör volt.
A fiú fújta, ahogy bírta,
A lány csak hallgatott.
A rozsvetés beérett;
A jégmadár tolla oly kék
Lett, hogy a szemük s az ég
Olyan tisztán nem kéklett.
A természet csak tőrt vet
A hófehér lelkeknek
És a szívnek, mely gyarló.
A pacsirta: összezúzva;
A tükör: darabokba’;
Üres a mező, a rozsvetés csak tarló.
Kenyerem vegyétek és egyétek.
Előre hát, a szó most a tiétek!
Je sais qu’il existe
– Mais vers quoi marchez-vous?
Lui demandait-on, étonné.
– Même les yeux bandés,
Je saurais où je vais,
Répondait-il.
– Et vers qui, lui demandait-on ?
– Je ne le connais pas,
Répondait-il,
Mais je sais qu’il existe,
Et cela me suffit.
– Et quand le rencontrerez-vous ?
– Peut-être tout à l’heure…
Je ne lui demande après tout
Que de pouvoir, dans le malheur,
Faire une lampe de mon coeur.
Tudom, hogy létezik
– De merre is tartasz te tulajdonképpen?
Kérdezték tőle csodálkozva.
– Bekötött szemmel is tudom
Az ösvényt, amelyen mennem kell,
Válaszolta.
– És kihez igyekszel? Kérdezték tőle.
– Nem ismerem,
Válaszolta,
De tudom, hogy létezik,
És az nekem éppen elegendő.
– És mikor fogsz rátalálni?
– Lehet, hogy most, azonba’…
És, végül is, a hozzá intézett kérésem csupán annyi,
Hogy lámpást készíthessek majd a szívemből
Nagy nyomorúságomban.
Une homme simple
Il puisait de l’eau,
Il cassait du bois.
L’ombre des oiseaux
Étoilait son toit.
Il semait du blé,
Il fauchait du foin.
Le coteau entier
Riait dans son pain.
Il était si simple
Que ses yeux, en mai,
Pour tous fleurissaient
Comme des jacinthes.
Et, quand il priait,
Tout seul sous son toit,
Jésus, dans son ombre,
Regardait le monde
À travers ses doigts.
Egyszerű ember
Vizet mert a kútról,
Felvágta a fáját.
Madarak árnyéka
Csillagozta házát.
Földbe magot vetett,
Füvet nyírt a réten.
Az egész domboldal
Kacag kenyerében.
Olyan egyszerű volt:
Májusban két szeme
Csudakéken nyílott,
Mintha jácint lenne.
Kicsi hajlékában
Mikor fohászkodott,
Jézus a homályba’
Látta az imára
Kulcsolt ujjai közt
A kerek világot.
Deuil
Il dressa la table,
Il n’avait pas faim.
Il remplit la tasse,
Il n’avait pas soif.
Quand il prit le pain,
Au moment d’y mordre,
Il pensa soudain
Aux mains de la morte.
Quand il prit le vin,
Au moment d’y boire,
Il la vit soudain
Dans sa robe noire.
Il ouvrit. Le soir
Dorait la fenȇtre.
Le ciel dans le hêtre
Paraissait hagard.
Gyász
Terített asztalánál
Csepp éhséget sem érzett.
Tele csésze előtte,
Szomjúság nem gyötörte.
Amikor kenyerét
Befalni kézbe fogta,
A holt keze emléke
Mozdulatát lefogta.
Nem kivánta meg
A bort a poharában,
Mert úgy rémlett neki,
Látja őt gyászruhában.
Kitárta ablakát.
Bearanylott az este.
Riadt szemmel kereste
Az ég a bükkön át.
Les deux vieux
Ils avait vieilli ensemble.
Le vieux quelque peu bourru,
La vielle dont la maine tremble
Sur la tasse où elle a bu.
On les mit un jour en terre,
Elle et lui, sabots aus pieds.
Et, là, ils se retrouvèrent
Comme autour de leur café.
Et, sans mots, ils se parlèrent
Comme ils l’avait toujours fait
Et, sans mains, ils se touchèrent
Comme près du lit défait.
Et, penchés à la fenêtre
Du ciel noir, sous les cyprès,
Emus, ils se demandaient
Si jamais leurs coeur mourrait.
Két öreg
És szépen együtt öregedtek.
Bár az apó kissé mogorva,
S az öregasszony keze reszket,
Ha ül a csészét kézbefogva.
Egy nap mindkettőt földbe rakták,
Feküdrek ott lenn facipőben .
És ott is egymást megtalálták,
Miként hajdan kávézás közben.
És egymás szavát megértették,
Mint máskor, bár egy szót se szóltak,
Kéz nélkül is megérintették
Egymást, hogy a vetett ágy előtt voltak.
S a ciprusok alól kinézvén
Az ég sötétlő ablakára,
Ámulva kérdezte a két vén:
Szívük elmúlhat valahára?
Puisque le monde…
Puisque le monde était en lui,
C’est donc lui qui était le monde,
Lui, qui était le jour, la nuit,
Le ciel et ses colombes.
Ainsi il cueillait les étoiles,
Comme des fleures dans son jardin
Et, du doigt, il poussait les voiles
Vers des golfes lointains.
Il faisait surgir des comètes
Du fond même de l’infini
Et leur indiquait les planètes
A contourner sans bruit.
Du moins, il le croyait sans peine
N’étant sorti de sa maison
Que pour aller chercher des faȋnes
Dans l’ombre du vallon.
Mivel a világ…
Mivel a világ benne élt.
Így egy lett a világgal,
Egyedül kitett napot, éjt,
Eget, galambrajával.
Mint virágot a kertben,
Csillagokat szedett,
S ujjal messzi öbölbe
Hajót terelgetett.
Üstököst fakasztott
Mélyén a roppant űrnek,
S hozzá bolygót parancsolt,
Mit hangtalan kerülget.
Róla a hír csak ennyi:
Alig jár ki a házból,
Csak néha makkot szedni
Az árnyas völgyi fákról.
Le romanesque
Enfant, il voulait être prince
Et régner seul sur cent provinces.
Mais dè qu’il fut adolescent,
Il eût aimé être Tristan.
Homme, il rȇva d’être poète,
Un poète aux yeux de prophète.
Et, tant de fois, il essaya
D’ être ceci, d’ être cela.
Que toute sa vie y passa.
Aujourd’hui, il ne rȇve plus,
En marchant le long du talus
Où il jouait dans la lumière,
Que de redevenir poussière.
Az álmodozó
Mint gyermek, herceg akart lenni,
Hét ország felett uralkodni.
Később, mint serdülőnek aztán
Az volt az álma: legyen Trisztán.
Költő lett volna mint nagy ember,
Nagy költő, próféta szemekkel.
Egyszer ez, máskor az, ennyi
Minden szeretett volna lenni.
És eltelt így az egész élet.
Egyébről nem álmodik már ma:
Lefele haladva a lejtőn,
Hol fürösztötte fény sugára,
Legyen miből lett: por valahára.
Une fée attendait
La forȇt avait une porte,
La porte avait un grand trou noir;
Le trou noir, une grille torse
Et la grille, un loquet d’ivoire.
Mais nul ne passait par la porte.
La forȇt n’avait pas de murs
Ni mȇme un semblant de clôture
Et ses allées paraissaient mortes.
Un jour pourtant quelqu’un frappa.
La porte s’ouvrit devant lui.
Et aperçut en contrebas
Un grand escalier de granit.
Il déboucha dans un palais.
Une fée l’attendait sachant
Qu’il ne devinerait jamais
Pourquoi depuis si, si longtemps
La forȇt avait une porte,
La porte avait un grand trou noir;
Le trou noir, une grille torse
Et la grille, un loquet d’ivoire.
Egy tündér várta
Volt egy erdő, és kapu rajta,
Fekete rés a kapuszárnyon,
A rést meg fonott rács takarta,
Elefántcsont-kilincs a rácson.
A kaput senki sem tárta ki.
Az erdőt nem zárta fal és
Semmi hasonló kerítés,
Kihaltak voltak útjai.
Mégis valaki kopogott
Egy nap, és a kapu kinyílt előtte.
Nagy gránit lépcsőfokok
Vezették lépteit a mélybe.
A palotába így jutott.
Egy tündér várt ott rá, aki tudta:
Nem fogja felfedni a titkot,
Hiszen olyan hosszú idő óta
Volt egy erdő, és kapu rajta,
Fekete rés a kapuszárnyon,
A rést meg fonott rács takarta,
Elefántcsont-kilincs a rácson.
L’enver du miroir (A tükör háta, A tükör mögött) című kötetből – GECIBIS LDT Éditeur, 40 esplanade Saint Helier – Jersey C.I.
