A Rajna széles völgyét keleti irányban elhagyva, majdnem átmenet nélkül érkezünk egy festői szépségű hegyvidékre. Hegyipatakok kőről kőre szökkenő vizének ezüstös csillogása feledteti az erősen iparosított tájak fárasztó hatását. Ragyogóan tiszta községeken és városkákon keresztül vezet utunk. A települések a gondosan művelt parcellák, a kaszálók és a legelők üde foltjai vidámítják a hegyvidék fenyveseinek sötétzöld, messziről majdnem feketének tűnő színét. A Scwarzwald-ban, a Feketeerdőben vagyunk, a népeket összekapcsoló öreg Duna szülőföldjén. Oberwolfach városkát elhagyva Walke községbe érünk. Itt letérünk a patakmederben kígyózó útról. Meredek szögben emelkedik a mintegy kilométernyi hosszú mellékút egy tisztásig. A tisztáson két épület. Emelik a harmadikat is a Volkswagen üzemek költségén. Az oberwolfach-i Matematikai Kutatóintézethez érkeztünk.
Az intézet jelenlegi villái mellett állott egy kastélyszerű épület. Ezt szemelték ki sok évvel ezelőtt arra, hogy matematikusoknak nyugodtabb légkört, biztonságot nyújtson munkájukhoz. Alkotóház szerepét töltötte be, majd lépésről lépésre kutatóintézetté nőtte ki magát.
A világ minden táján működnek tudományos kutatóintézetek s így matematikai kutatóintézetek is. Magam is többnek vendége voltam, még többet ismerek munkásságáról. Feltehető tehát az a kérdés, hogy miért éppen erről az „isten háta mögöttiről” írok. Nos, azért, mert ez az intézet profiljában eltér a megszokottól. Úgy érzem, hogy a kutatás szervezésének olyan formáját ragadta meg, amelyet a jelenlegi feltételek szabtak meg. és amely egyben a jövőbe mutat.
Az intézet négyemeletes főépülete hátsó oldalán földszintessé szelídül – a hegyoldal meredeksége miatt. Ez képezi az intézet munkásságának tulajdonképpeni színterét, a másik épület a családdal érkező kutatók villája. A földszint nagy részét az előadóterem és az attól könnyed spanyolfallal és bárpultokkal elhatárolt ebédlő foglalja el. Az emeleteken egyszerű, de kényelmes garzonok, társalkodósarkok, és ami a legfontosabb: egy ragyogóan és minden technikai eszközzel ellátott könyvtár. És az intézet állandó munkatársainak dolgozószobái? – kérdezheti az olvasó. Nos, ilyen nincs – mert ennek az intézetnek nincs állandó kutatógárdája. A majdnem észrevétlenül dolgozó takarító- és konyhaszemélyzeten kívül egyetlen állandó lakója a titkár, aki itt mindent elintéz.
Az intézetet a freiburgi egyetem patronálja, igazgatója ennek az egyetemnek egyik professzora. Ő kér fel a matematika minden szűk, gondosan elhatárolt diszciplínájában két-két szaktekintélyt arra, hogy az intézet munkáját az illető szakterületen megszervezzék. Ezek közül az egyik általában – a hazai viszonyokkal ismerős német matematikus, a másik idegen. A diszciplína vezetői az intézet igazgatójával egyetértésben hívnak meg a világ minden tájáról egy aránylag kis számú, 35-45 főnyi matematikusgárdát egyheti tanácskozásra. A vendég, amikor az intézet kapuján belép a hallba, egy névsort pillant meg, amelyből azonnal meg tudja, hogy melyik kis lakosztály várja őt. Kulcsra nincs szüksége, a garzonok kívülről nem is zárhatók. Szobájának íróasztalán várja a tanácskozás munkaprogramjának idő- és helybeosztása s általában minden olyan felvilágosítás, amelyre előreláthatólag szüksége lehet. Többek között azt is megtudja az érkező, hogy hol és mikor található az intézet titkára, akitől különböző költségekhez való hozzájárulás címén átvehet egy bizonyos összeget, amely egy hétre minden anyagi gondtól mentesíti. (De azt is, hogy a postát hány órakor hozzák-viszik.)
A vendég a megérkezés pillanatától a tanácskozás befejezéséig, a nappalok és éjszakák bármely pillanatában korlátlanul használhatja „önkiszolgáló” módszerrel az intézet könyvtárát, másolóberendezését, írógépeit s általában mindazt, amire a kutatás érdekében szüksége lehet.
A tanácskozás vezetői felkérnek húsz-huszonöt résztvevőt egy-egy félórás-órás előadásra. A titkár gondoskodik arról, hogy a résztvevők idejében értesüljenek a másnapi előadásokról. Ezek nyelve természetesen szabadon választott, de gyakorlatilag majdnem kizárólagosan angol. Természetesen minden előadó saját kutatásainak eredményeiről számol be, a vezetők feladata az előadókat úgy megválasztani, hogy lehetőleg kölcsönösen kiegészítsék egymást. Ezeknek az előadásoknak az anyagai képezik a tanácskozás vezetői által ajánlott konverzációs téma alapanyagát.
Eszmecserére pedig az elég zsúfolt előadási program mellett is nagyon sok alkalom van. Elsősorban vacsora után vagy a déli szünetben. De étkezések alatt is. Ez utóbbi esetben is megnyilvánul az intézet irányító gondoskodása. A titkár az étkezések ülésrendjét – a résztvevők nevét viselő asztalkendőtartók más és más elhelyezésével – úgy határozza meg, hogy mindenki mindenkivel „kénytelen” legyen beszélgetni.
A késő éjszakába nyúló eszmecserék közben a partnerek olykor megéheznek, megszomjaznak. A bárpultokon mindent megtalálnak, amire szükségük lehet: szendvicseket, süteményt, csokoládét, üdítő- és szeszesitalt. Automata berendezés forral vizet kávéhoz és teához. Mindenki kiszolgálja magát, s közben és utána folyhat tovább a társalgás. Ugyanígy láthatja el magát mindenki cigarettával, képeslappal, bélyeggel, és hasonló könnyedséggel teremthet telefonkapcsolatot a külvilággal.
A külön szolgáltatásokért természetesen fizetni kell. A fogyasztó a kifüggesztett árlisták szerint nyílt dobozokba helyezi a vásárolt árucikk ellenértékét. Minden más vonatkozásban is a teljes fesztelenség jellemzi az intézetben zajló tevékenységet.
A tanácskozás vezetői – sokszorosítás céljából – bekérik az előadások tartalmi kivonatát. De az előadókat arra is megkérik, hogy egy-egy albumba kézírással jegyezzék le előadásuk rövid tartalmát és azt lássák el aláírásukkal. Az évek és évtizedek szűrőjében majd fennakadnak a valódi gyöngyszemek. És az intézet a jövőbe is lát. Tudja, hogy az albumoknak nagy jelentőségük lesz a matematika története szempontjából.
Vasárnap érkeznek az intézet vendégei. Pénteken délután hangzik el az utolsó előadás. Szombaton délig elutaznak a résztvevők. Egy napi szünet után egy újabb szakterület két vezetője várja egy újabb kutató „család” tagjait a közben megújult környezetben.
Milyen elszigetelten dolgoztak a múltban a kutatók! Bolyai, Gauss és Lobacsevszkij hosszú ideig semmit sem tudtak egymás munkásságáról, amelynek során a nem euklideszi mértan alapjait fektették le – egymástól függetlenül. A matematika fejlődése mindinkább szükségessé tette a kutatók gondolatcseréjének biztosítását. Ezt szolgálják a folyóiratok, a kölcsönös látogatások, a tanácskozások. Ezek a rendezvények az idők során mind intenzívebbekké váltak. S a szervezési formák visszahatnak a tudományág fejlődésére, meggyorsítják azt.
A kutatók találkozását előbb nagyobb centrumokban szervezték. Hamarosan rájöttek arra, hogy a nagy központ sok figyelmet von el. Ezért – főleg az utóbbi egy-két évtizedben – általános tendenciává vált a tudományos tanácskozások szűkebb keretben, gyakran kellemes üdülőhelyeken való szervezése.
A kongresszusok, tanácskozások szervezése már eleve annak a felismerésnek a következménye, s mind világosabban kikristályosodik, hogy a kutatók közvetlen eszmecseréje a gondolatok fejlődésének útja. Megszületett egy – munkamódszereit fokozatosan tökéletesítő – intézet, amely a matematika területén kizárólag ennek az elvnek a megvalósításán fáradozik, mégpedig úgy, hogy az optimális lélektani és munkafeltételek biztosításával rendszeresen gondoskodik a világ különböző tájain, ugyanazon kutatóterületen dolgozó matematikusok közvetlen eszmecseréjének létrejöttéről.
A csak részletes térképeken feltüntetett kies fekvésű városkát, amelynek közelében az intézet rejtőzik, talán csak a Schwarzwald szerelmesei ismerték a múltban. Ma a nevét minden kutató matematikus megtanulta.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 51. számában, 1973. december 21-én.
