Egy rövid ismertetésből, Tabák László Tékozlás című írásából (A Hét, 32. sz.) értesülök arról, hogy „Rémy Chauvin francia tudós könyvet írt a csodagyermekek sorsáról, amelyben azt állítja, hogy minden tízezredik gyermek különleges adottságokkal születik, de a zseniális pólyások több mint fele középszerű felnőttként éli le az életét.“

Az írás szerzője arról is tudósít, hogy „Chauvin egy neves lélekbúvár, Lewis Terman munkájára is hivatkozik, aki negyven esztendőn keresztül 4000 csodagyermek viselkedését és sorsát követte figyelemmel, és azt bizonygatta, hogy a felnőttek az esetek jelentős részében nem ismerik fel a rendkívüli adottságokkal rendelkező gyermekek lehetőségeit. Ezért jó részük elkallódik.“

Bevallom, sem Chauvin, sem Terman kutatásait nem ismerem. De több mint negyedszázados tanári pályafutásom alatt nagyon sok ifjúval kerültem kapcsolatba: nemcsak az egyetemen tanulókkal, hanem érettségizőkkel, különböző versenyvizsgákon résztvevőkkel, ifjúsági matematikai lapban jelentkezőkkel stb. Tapasztalataim alapján a fenti adatok túlzottaknak tűnnek. Talán az emberiség kultúrtörténete is alátámasztja ezt a megállapításomat. Gondoljunk a valóban forradalmat előidéző gondolatok viszonylagosan kis számára.

Főképpen Termant csodálom, aki négyezer csodagyermekkel került közvetlen vagy közvetett ismeretségbe. Én ugyanis egyetlen olyan ifjúval találkoztam – gyermeknek mondanám, ha meglepően felnőttes, érett gondolkodása nem tartana ettől vissza –, akit ebbe a kategóriába sorolnék. Azt hiszem, hogy a nagy különbség a „csodagyermek“ fogalmának különösen szubjektív megítéléséből származik. Helyettesítsük talán ezt a kifejezést a „különlegesen tehetséges gyermek“ kézzelfoghatóbb, szerényebb megjelöléssel. És akkor az idézett nagy szám is valószerűbbnek tűnik.

Nos, a különleges adottságok felismerése és kiművelése sokrétű probléma. A feladat megoldása nyilvánvalóan elsősorban a pedagógusra hárul, akit természetesen nagy mértékben segíthet a szülő is, amennyiben tudatosítja azt, hogy a különleges adottság csupán odaadó munkával válik értékes tőkévé.

A tehetséges ifjak kiművelésére a keretek adottak: középiskolai szakkörök, speciális profilú osztályok, főiskolai tudományos körök, szakmai versenyek, iskolai és ifjúsági folyóiratokstb. Ezeket a szervezési formákat kihasználni minden pedagógus kötelessége.

Tavaly Szatmáron érettségiztettem, s az egyik reál osztály tanulóinak magyar irodalmi szereplése megközelítette egy irodalmi verseny színvonalát. Idén Nagyváradon ugyanezt tapasztaltam a vegytan vonatkozásában az egyik – kémia profilú – osztályban. Tavasszal Udvarhelyt jártam s a matematikaoktatás olyan programozott dokumentációs központja kialakulásának körvonalait láttam, melynek megalkotói dicséretet érdemelnek. Nagyenyeden olyan fizikai előadótermet és laboratóriumot találtam, amelyet akármelyik egyetemünk szívesen átvenne, s amelynek felszerelése tanártól és diáktól is komoly erőfeszítést és szaktudást igényel. Nos, a példaként felsorolt szakkörvezető pedagógusok tudnák megmondani: mennyi időbe és energiába került mindez – amire pedig szükség van ahhoz, hogy minél kevesebb tehetség vesszen el. A pedagógust nyilván érdekeltté is kell tenni az ilyen irányú munkában – legalább társadalmi elismeréssel.

A különleges adottságokkal rendelkező ifjút nyilvánvalóan a kor problémái érdeklik. Matematikai és fizikai vonatkozásban tapasztaltam, hogy a gyors megismerésre vágyva, hajlamos a felületességre. Olyan számítási apparátust sajátít el, amelynek mélyebb, elvi alapjait legfennebb csak sejti. Ettől feltétlenül óvni kell. Körültekintéssel és tapintattal olykor fékezni is. Mindezt a pedagógus csak akkor tudja elvégezni, ha állandó önképzéssel szellemileg fiatal marad.

Az ifjú tehetségeket is fokozottabb mértékben kell érdekeltté tennünk adottságaik kifejlesztésében. Bár ezen a téren iskoláink, azok ifjúsági szervezetei gondosabbnak bizonyulnak. Különben automatikusan hat ebbe az irányba az is, hogy azok, akik az önképzést az iskolai kötelezettségen túlmenően végzik, könnyebben kerülnek be a főiskolákba.

De ez a probléma is bonyolultabb, mint amilyennek első látásra tűnik.

Ismeretes, hogy főiskoláink végzős diákjainak kihelyezése az elért általános osztályzat szerint történik. A felvetett probléma szempontjából helyes intézkedésnek tartom azt, hogy a diplomadolgozat érdemjegyét két évfolyam átlageredményével egyenértékűsítik. A diákok társadalmi munkájukért is kaphatnak, igen helyesen, bizonyos pontszámot. Nos, éppen az ifjú tehetségek kategóriájában nagyon sokan komoly tevékenységet folytatnak diák tudományos körökön. Helyileg és országosan jutalmaz ott dolgozatokkal bizonyítanak.

Ritkán ugyan, de előfordul magas szintű tudományos folyóiratban közölt dolgozat már diákkorban is. Úgy vélem, hogy ezeket is szükséges lenne bizonyos pontszámmal jutalmazni. Mert fel kell tenni a kérdést: elképzelhető-e egy ifjú számára nemesebb társadalmi munka, mint tehetségének optimális kifejlesztése – a társadalom érdekében?

Éppen a különlegesen tehetséges ifjakkal kapcsolatban gyakori jelenség az, hogy olykor elég korán beállanak bizonyos irányban. Mintegy tíz évvel ezelőtt ugyanazon az évfolyamon végzett két diákom, A és B. Határozottan állíthatom, hogy A a matematikai kutatás szempontjából összehasonlíthatatlanul többet ígért. De annyira lenyűgözte szakja, hogy más tárgyakból nem gondoskodott a jeles minősítés eléréséről. így maradt tudományos fejlődést biztosító környezetben, s lassan középszerű kutatóvá érlelte tehetségét, A pedig néhány sikertelen „közelítési“ kísérlet után – most már sajnálattal állapíthatom meg – a tudományos kutatás szempontjából elkallódott. Nem tudnék pillanatnyilag általános érvényű receptet adni a hasonló helyzetek igazságos megítélésére (az adott esetben habozás nélkül A-t tartottam volna meg kutatónak), de gondolkodnunk kellene: miképpen tudnánk az ilyen tehetségek kibontakozását biztosítani. Talán az előzőekben említett pontszámnövelés erre is valamelyes segítséget adna. A leírt esettel kapcsolatban szélsőséges példaként megjegyzem, hogy a geometriavizsgán csupán második nekifutásra ment át Riesz Frigyes, a modern matematikai analízisnek, az ún. funkcionálanalízisnek és a jelenkori matematika alapvető ágának, a topológiának egyik megteremtője.

Számomra különleges problémát jelent az írásom elején említett ifjú esete. Szellemi érettségben több évvel megelőzte életkorát. Tudja ezt és azt is, hogy tehetségét csak nagyon sok munkával gyümölcsöztetheti. Ilyen szempontból fékezni kellene – egészsége érdekében. Az elméleti fizika problémái érdeklik elsősorban. Maga látta be, hogy ezekhez csak komoly matematikai ismeretek révén juthat el. S áldozatkész tanárainak segítségét igénybe véve nekilátott… Most végezte a líceum első osztályát. Tavaly átadtam neki az érettségi vizsga matematikai feladatait: jelesre „érettségizett“. Őrzöm két évvel ezelőtt írt szakköri dolgozatát, melyben egyéni módon rájött a matematikai analízis egyik alapvető módszerére, a függvények ún. Taylor-sorba fejtésére. Kétszázötven kilométer távolságból igyekszem rajta tartani szememet. De valahogyan meg kellene találnunk a módját annak, hogy minél hamarabb az egyetem közelébe hozzuk – képességeinek harmonikus fejlesztése érdekében azért, hogy megvédjük az elsiklás veszélyétől. Persze mindezt a tanügyi hatóságok és szülők segítségével. (Ezzel kapcsolatban megszívlelendő a novoszibirszki kutatóközpont mellett létesített különleges iskola gyorsított ütemű képzése – lásd A Hét 36. szám – Olvasólámpa.)

Talán ötletszerű problémafelvetéseimnek lényeges mondanivalója: a különleges esetek különleges módszereket, különleges intézkedéseket igényelnek. Hajlékonyságot, rugalmasságot – a jövő érdekében, a társadalom érdekében.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 39. számában, 1975. szeptember 26-án.