A levelek utóirata mintájára: talán szabad olykor utóankétot készíteni egy már elhangzott riport margójára…
A televízió 1974. janúár 7-i magyar nyelvű műsorában közvetített Megkérdeztük a gyermekeket is című ankétomhoz számos hozzászólás érkezett szerkesztőségünkbe és A Héthez is – A Hét pedig néhányat le is közölt. A fiatal műsor kezdő riportere persze pirulva örül, hogy ankétja visszhangot váltott ki, és nem átallja bevallani: jó érzés ez, majdnem függetlenül attól, hogy a hozzászólók dicsérik vagy bírálják. Pusztán az a tény, hogy beláthatatlanul sok lakásban, családban vitatkoztak és vitatkoznak a fölvetett kérdésről, hogy álláspontok csapnak össze, és közben az emberek megfogalmazzák-tisztázzák nézeteiket, ez máris némi erkölcsi közhaszon.
A hozzászólók egy része – így A Hétben Gottlieb Erzsébet és Sándor Ágnes – úgy érzi, hogy a riport egyoldalú volt: elmarasztalóbb az anyával, mint az apával szemben. Noha tudom, hogy egy filmriport kicsengése a hangvételtől, a képek „szemszögétől”, a hangsúlyoktól is függ, engedjék meg, hogy idemásoljam a hangszalagról riportom – „a végén csattan az ostor” elgondolásból született – zárószövegét; az ankét egyetlen olyan passzusát, amelyben a riporter kommentál és állást foglal. Nézzük meg, vajon valóban azt tartotta-e az ankét egyedül üdvözítő megoldásnak, hogy a gyerekek a nagyszülőkhöz kerüljenek? Vajon valóban súlyosabban ítélte el az anyát, mint az apát – miként a hozzászólók érezték? Íme, a kimásolt szöveg:
„… A Maros megyei bíróság ebben az ügyben ítéletet hozott… A gyerekeket az apai nagyszülők gondjaira bízta, a két szülőt pedig fejenként 300 lej tartásdíj fizetésére kötelezte. Az ítélet nem jogerős. Az ügy ezzel egyelőre lezárult, de nem oldódott meg. Szocialista társadalmunk célja – és törvényeink is ezt húzzák alá – a család megőrzése, összetartása. Ezért ez a megoldás, noha pillanatnyilag a legszerencsésebb, nem mentesíti a szülőket a felelősség alól. Mert a család egysége, az anyai-apai szeretet nem helyettesíthető, nélkülözhetetlen és nem szerezhető be bírósági döntések útján. A házasság nem személyvonat, amelyre az egyik állomáson felszállunk, s ha úgy tetszik, a másikon kiszállunk belőle. Elítélendő minden olyan anya, aki tiszavirágéletű kalandokra fecsérli életét, ahelyett hogy gyerekeit nevelné. És minden olyan apa, aki az alkoholmámorba menekül, csak hogy ne kelljen számot adnia arról, hogy családja szétzüllik, szétesik…”
Ismétlem, lehet, hogy nézőink egy része – emlékek, gondolatok, élmények önkéntelen hozzáfűzése révén is – úgy érezte, hogy élesebb volt az ítélet az anya, mint az apa fölött; most feleslegesnek tartom az utalást arra is, hogy a férfit saját édesapja is megbírálta, meg arra is, amit a kesztyűgyár pártbizottságának titkára mondott…
Nyilván, erősebb még a folklór hagyománya nyomán is a gyerekeit elhagyó anya elítélése. (Budai Ilona); talán nem is az ankétban tolódott tehát el a hangsúly, hanem a nézők ismeret-raktárában, érzelmi beállítottságában keresendő az arány változása. (Az ivást lelkük mélyén, úgy látszik, nem érezték olyan véteknek, mint az asszony hibáit…)
Felróják a riporternek, hogy magánügyekben vájkál, „méghozzá kisvárosban”, ahol mindenki mindenkit ismer, és erős a pletyka és a kompromittálódás lehetősége.
Nos, ehhez néhány megjegyzést. Először: közönségünknek nyilván még szokatlan maga a műfaj is. Ha jól meggondoljuk, a magyar műsor eddigi négy esztendeje alatt talán mindössze öt, erkölcsi-társadalmi kérdéseket élesen fölvető ankétunk volt.
Másodszor: kis- és nagyvárosban az erkölcsi normák azonosak kell hogy legyenek. A különbség mindössze annyi, hogy kisvárosban az ankét nélkül is „mindenki tud az ügyről”. Legfennebb torzan, hamisan tudja. Még jobban kiszínezve. Ezért nem árt. hanem használ, ha tiszta vizet öntünk a pohárba.
Harmadszor: a „vájkálás” kapcsán hadd valljam be, hogy a képernyőre végül a birtokomba került anyagnak (vallomásoknak, dokumentumoknak) legfennebb ha egytizede került… Épp azért, hogy elkerüljek minden ízléstelenséget. Épp azért, mert egy ilyen ankétnak nem az az igazi célja, hogy az adott, konkrét esetet megoldja – hanem hogy megelőzzön más hasonló eseteket, befolyásolja a közvéleményt. Az Orosz család helyzetéből nem mi „csináltunk ügyet”.
Idézek Orosz József egyik volt osztálytársának leveléből: „Mi, az emberek megkérdeztük-e saját magunkat: mit tettünk azért, hogy a fenti családi dráma ne történjen meg. Vajon én, mint Öcsinek (Jóskának) volt osztálytársa, tettem-e valamit? Próbáltunk-e segíteni? Tegyük szívünkre kezünket, és valljuk be őszintén, nem sokat vagy talán semmit”.
Negyedszer: a kamera előtt megkérdezettek döntő többsége valóban elsősorban az asszonyt ítélte el. Alig-alig jutott azonban vallomásaikból valamicske a riportba.
Végül egy furcsa vallomás: Miért ne vallanám be: nagyon megszerettem az Orosz családot. A gyerekeket, a nagyszülőket – és horribile dictu: bizony Editet és Józsefet is! Szurkolok, drukkolok: hátha mégis rendbe jön náluk minden.
Remélem velem tartanak a szurkolásban. A sok Orosz család ügyében…
Máthé Évának az Orosz családról készített tévéankétjához számos hozzászólás érkezett szerkesztőségünkbe. A lapunkban is közölt, illetve a helyszűke miatt kimaradt olvasói vélemények a hasonló műsorok iránti óriási érdeklődésre, a tévériporter felelősségére hivatkozva elsősorban azt tették szóvá, hogy miként hatott az ankét a nézőkre: nem a riporter szándékát, csupán a megvalósítás mikéntjét, a képernyőn látott életsorsok beállítását kifogásolták, s ilyen értelemben bíráló megjegyzéseikkel egyetértünk. Máthé Éva válaszcikkével a vitát lezárjuk.
SZERK.