Évente egyszer-kétszer majdnem mindenki felkeresi a fogorvost. Az olyan ember, aki harminckét ép és egészséges foggal dicsekedhet, szinte biológiai csoda.
Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) statisztikája szerint a Föld népességének 90-95 százaléka szuvas fogú, tehát a fogbetegek száma a legjobb esetben is jóval több mint kétmilliárd. Ha figyelembe vesszük, hogy a szuvas fogak átlaga egyénenként öt-hat, egyszerű szorzással kiszámítható, hogy a kezelésre váró fogak száma 10-12 milliárd, s ha ezzel szembeállítjuk a világ összes fogorvosainak maroknyi csapatát, látható, hogy e tömegbetegség kezelése és leküzdése merő illúzió.
A CARIES SAJÁTOS KÓRKÉP
– analógiája a szervezet egyetlen más helyén sem található meg. A fogak koronáját a szervezet legkeményebb és nem regenerálódó szövetfélesége, a fogzománc borítja. Bármennyire erős ellenállású anyag ez, külső hatások következtében mégis megsérülhet. Apró, jelentéktelennek látszó lyuk keletkezik rajta, amely üreggé növekedhet, és megkezdődik a szuvasodás önmagától soha meg nem álló folyamata. A fogazat sajnálatos „rendellenessége” ez – az emberi szervezet valamennyi komponense közül a legkeményebb könnyenn szétmállik, elpusztul az élet folyamán, míg a halál után a felbomlásnak leginkább a fogak állnak ellen.
Különböző korokból származó exhumált tetemek fogászati vizsgálatából kiderült, hogy a caries
EGYIDŐS AZ EMBERISÉGGEL,
sőt távoli őseinknél is meglelhető, a pithecantropusoknál éppúgy, mint a carmel-hegyi neanderthali embernél. A paleolitikumban rendkívül ritkán, de a neolitikum gabonatermesztőinél már gyakrabban fordult elő. A neolitikumtól napjainkig a fogszú frekvenciájának óriási növekedését észlelni, mely egyenes arányban áll a népek történelmi, szociális és gazdasági átalakulásaival. A haladás és a társadalmi felemelkedés negatívuma, szinte elkerülhetetlennek tűnő jellemzője a caries, melyet Pikerril a civilizáció kísérőjelenségének nevez.
A történelem előtti korokban elvétve, a történelmi időkben is csak ritkán fordult elő, viszont az utóbbi másfél évszázad alatt oly nagy mértékben elterjedt a civilizált országokban, hogy ma
NÉPBETEGSÉGNEK MINŐSÜL.
A betegségek sorában szerény ugyan, de – nagy elterjedése, lehető következményei és a szinte megoldhatatlan betegellátási problémák miatt – hivatalosan nálunk is népbetegségnek nyilvánították.
Jóindulatú betegségnek mondható, tömeges előfordulása azonban drámai jellegű. Ez annál is inkább aggasztó, mivel nemcsak a felnőttek fogazata válik szuvassá, hanem a gyermekeké is károsodik. Magyarországi tudósok felmérései szerint száz bölcsődés gyermek közül tizennégynek, kiscsoportos óvodás közül ötvenötnek, nagycsoportosok közül nyolcvanhétnek és az általános iskolások közül kilencvenkettő-kilencvenháromnak van szuvas foga.
Nemcsak a szuvas fogú emberek száma növekszik, hanem a már szuvas fogazatúaknak is egyre több még ép foga válik szuvassá. Ilyen sok fog gyógyítása, illetőleg – részben – pótlása nemcsak sok időt rabol el a betegektől, de jelentős
SZOCIÁLHIGIÉNIAI GOND
elé állítja a társadalmat, nemzetgazdasági szempontból pedig komoly terhet jelent.
1951-ben az USA-ban az egészségügyre szánt költségek 14 százalékát fordították fogászatra, többet mint a tbc-re, a szív- és érbetegségekre összesen. Az Egyesült Államok Egészségügyi Felvilágosító és Gondozó szolgálatának adatai szerint az ipar évi 100 millió munkaórát veszít fogbetegségek miatt. Évente 300 millió szuvas fogat tömnek, a teljesen fogtalan amerikaiak száma körülbelül 25 millió. Becslések szerint csupán a fogtechnikai laboratóriumok évi forgalma 569 millió dollár. Ausztria tizenhat éven felüli lakói közül 350 ezer személy fogak nélkül él – jelenti a bécsi Kurier, és 1 millió 400 ezer osztrák műfogsort visel. 1960-ban Svájcban több mint 200 millió frankot „tömtek“ a fogakba.
És a fogak tömése még messziről sem oldja meg a fogszú problémáját. Az angol Fogegészségügyi Alap kiadványa szerint a szigetországban 12 millió munkanap megy veszendőbe fogászati kezelések miatt, a költségek messze meghaladják az évi 200 millió fontot. A francia iskolások szájában 50 millió olyan fog található, mely rögtöni kezelést igényel. A belgák sem sokat törődnek fogaikkal. Egy-egy család legfeljebb minden három évben cseréli fogkeféjét. Az eredmény: 1970-ben hatmillió menthetetlen fogat húztak ki a fogorvosok.
Betegség-e a caries vagy – állapot? Mit tudunk ma a fogszúról? Nagyon sokat és még mindig nagyon keveset. Mint minden plurikauzális betegségét, a caries keletkezését is elméletek és feltevések tengernyi variációja igyekezett magyarázni hosszú évtizedeken át. Mai ismereteink szerint a fogszú eredetének lényegét az eddigi teóriák és hipotézisek közül
MILLER ELMÉLETE
közelíti meg a legjobban. Lényege a múlt század nyolcvanas éveinek végéről származik, de ma is jól egyezik mind a klinikai tapasztalattal, mind a kísérleti caries-kutatás által felderített tényekkel. Miller kemoparazita felfogásának tartalma úgy foglalható össze, hogy a cariest a fogon megtapadt lepedék (plaque accumulation) okozza, mely mikroorganizmusok hatására bomlási, erjedési folyamaton esik át. Ennek során a lepedékben szerves savak keletkeznek, amelyek megbontják a kemény fogszövetek – elsődlegesen a külső köpenyt alkotó zománc – ásványi komponenseit. Az ásványi fázis részleges oldódása utat nyit a zománc szerves vázát pusztító kórokozóknak. Miller elméletének helyessége állatkísérletek során is beigazolódott.
Ismereteink szerint a caries teljes bizonyossággal nem endogén úton keletkezik, a sérülés csakis a fogzománc felületi rétegéből indulhat el, külső tényezők hatására. A cariogenézist úgy-ahogy magyarázó Miller-féle savelmélet szerint is
SZÁMOS TÉNYEZŐ JÁTSZIK ÖSSZE
ahhoz, hogy fogszú jöjjön létre. E tényezők sokrétűségére utal az a tétel, hogy a fogszú multikauzális megbetegedés, ami annak beismerését jelenti, hogy alapvető okát voltaképpen – nem ismerjük. Ha ez pont így napjainkban már nem érvényes is, tudjuk – s talán jobban mint valaha –, hogy a fog aktív támadássorozat szinte passzív áldozata. Azt is mondhatjuk, hogy – mint kóros állapotok alakulásában általában – itt is a támadó és a védekező erők közötti harc dönti el a betegség keletkezését, módját, helyét és idejét. A fogfelszínt szüntelenül támadó offenzív erőt az egyoldalú vagy hiányos táplálkozás, a baktériumok, vírusok, gombák, sérülések, kémiai és hőingerek képviselik. A szú elleni harcban a természet a rágást, a kemény fogszöveteket, a nyál tisztító hatását, a táplálék minőségét és szilárdságát sorakoztatja fel „várvédőként”. Mindezeket pedig nagymértékben egészíti ki az egyénileg végzett fog- és szájápolás.
A caries kóroktanának kutatásában újabban három fő tényező szerepel: a száj baktériumflórájának enzimaktivitása, a különféle rafinált szénhidrátok fogyasztása és a fog struktúrájának minőségi és mennyiségi változása. E tényezőket alapos vizsgálatok igyekeznek felderíteni világszerte, és az eredmények bepillantást engednek a szuvasodás eredetének sokrétű – mikrobiológiai, biokémiai és ultrastrukturális – problematikájába.
Mindezekről azonban bővebben a következőkben.
Megjelent A Hét V. évfolyama 36. számában, 1974. szeptember 6-án.
Tudósok, orvosok és az egyszerű emberek is – empirikus megfigyelések alapján – évszázadok óta tudni vélték, hogy a fogak felületét rágja, pusztítja és mállasztja „valami”. A fogfájás eredetével kapcsolatos hiedelmek között
AZ ÓKORBAN AZ A HIT
terjed el, hogy a szenvedést kukacok okozzák. Már az egyiptomi Anasztaziusz-papirusz (i. e. 1400 körül) említést tesz a fogakban élősködő kukacokról. A babilóniaiak is átvették ezt az elméletet, mely szerint az odvas fogba bújt élősdi szívja a vért és pusztítja a fogkoronát. Ők is, akárcsak az egyiptomiak, a fogfájást okozó démont kukacként ábrázolták. Egészen a XVI. századig a tudósok meg voltak győződve a „kukacteória” helyességéről. Pápai Páriz Ferenc neves orvosdoktorunk 1690-ben Kolozsvárott megjelent Pax Corporisának X. fejezete a fogfájásról szól. Ebben ez áll: „…hogy féreg legyen a fogban, annak odvassága, rothadt büdössége, a fájdalomnak is ottan-ottan megszűnése és viszontság megeredése alkalmasint bizonyítják”.
A kukacelméletet mintegy alátámasztotta a beléndekfüstölés, melyet gyakran használtak fejfájás ellen. A beléndek (Hyoscyamus Niger) égésekor fehér szálacskák röpködnek a levegőben, és ezekben az elűzött fogkukacokat vélték felismerni a tudatlan szenvedők. Nagyon kínozhatta a fogfájás az emberiséget, mert a kukacűző gyógy- és csodaszerek sora hosszú oldalakat tesz ki a századok előtti patikuskönyvekben. A XVI. századbeli kolozsvári kódex odvas fogú olvasói például 52 féle gyógyszer közül válogathattak. Mutatóban egy: „Fehér beléndekfűnek a magvát tedd az eleven szénre, csövön annak parazsát bocsásd a fogadba, elveszi fájdalmát, s ha féreg lészen benne is, megöli.”
MAI ISMERETEINK SZERINT
a caries keletkezésének körfolyamatában a száj baktériumflórájának enzimaktivitása játszik döntő szerepet. A szájüreg – mint az emésztőrendszer kezdete – nagyon alkalmas életfeltétele számos különféle mikroorganizmusnak. A csecsemő fogatlan szájában még aránylag csekély a mikrobapopuláció, de ez ugrásszerűen növekszik a tejfogak áttörése közben és közvetlen utána. A felnőttek szájüregének vegyes flórájában számos mikroorganizmus-féleség számtalan fajtája fordul elő, s igen nehéz, a közelmúltig gyakorlatilag szinte lehetetlen volt felismerni, hogy közülük melyik áll kapcsolatban a caries körfolyamatával. A kutatást megnehezíti, hogy a fogfelszínen erős savas vegyhatás mutatható ki. Ebben a közegben a szájflóra egyes tagjai jól megélnek, mások elpusztulnak. A savas közegben is megélő, sőt szaporodni tudó mikroorganizmusokat közösen acidophilus (savkedvelő) vagy acidotoleráns (savtűrő) jelzővel illetik. A szuvas fogban található népes baktériumtörzsek közül eddig kétszázötvenkettőt sikerült izolálni. Értékelésük
KOMPUTEREK SEGÍTSÉGÉVEL
történik, amelyek eddig 50 ezer adatot dolgoztak fel – olvassuk egy londoni kutatóközpont jelentésében. A mikroflóra képviselői közül a lactobacilusok nagyobb számban mutathatók ki olyan szájban, amelyben szuvas fogak vannak. A savtűrő mikroorganizmusok jelenléte a szuvas gócokban még nem bizonyítja, hogy a cariogenézishez megkívánt savi közeget ezek hozták létre. A savképző és a savtűrő képesség nem áll szükségszerű kapcsolatban egymással. Először Goadby és Klinger, majd a michigani kutatócsoport – McIntosh, Bunting és Rodriguez – foglalkozik behatóan a fogszúban lelhető lactobacilussal.
A cariogenézis szempontjából nem annyira a savtűrés a fontos, hanem a savtermelés mennyisége és sebessége. Ez a felismerés másfelé terelte a figyelmet. A foglepedékben is nagy számban előforduló streptococcusok kerültek a kutatók kémcsöveibe, mikroszkópok lencséi alá, majd az így nyert adatok a számítógépek magnetikus szalagjaira. A streptococcusok huszonnégy óra alatt „in vitro” annyi savat termelnek, mint a lactobacilusok három-hat nap alatt, nyolc óra alatt pedig háromszor annyi kalciumot oldanak ki a fogzománcból.
Gnotobiozisos állatkísérletek – melyek során csíramentes állatokat valamely ismert törzzsel lehet fertőzni – megerősítették az eddigi eredményeket. Sieberth, majd Clarke és Belding izolálja először a Streptococcus ondentolitikust, mely szénhidrátdús környezetben önmaga által előállított poliszacharidát tárol, s ezt szükség esetén energetikailag értékesíti. Ily módon ez a streptococcus savat tud termelni az étkezések közötti szünetben is, meghosszabbítva a savtámadás idejét. Természetesen a fogszuvasodást nem lehet csak a lactobacilusok és a streptococcusok rovására írni. A szájflóra többi komponensei is termelhetnek savat vagy meghosszabbíthatják a savanyú médium időtartamát.
VÉDŐOLTÁS?
Ha elfogadjuk a fogszú bakteriális eredetét, rögtön a védekezés és a megelőzés kérdése kerül előtérbe. A fertőző betegségek példájára felvetődik a fogszú elleni immunológiai védelem gondolata.
Már 1927-ben előállítottak caries elleni oltóanyagot, de ez és a későbbi kísérletezési vakcinák vagy nem nyújtottak kellő védettséget, vagy súlyos mellékhatásaik mutatkoztak. A brit Medical Research Council, az Aspra-Nicholas gyógyszergyár és a Glaxo-konszern támogatja azt a svájci kezdeményezést, mely streptococcus-kultúrák megtisztított enzimjeiből új oltóanyag kikísérletezésére irányul. Viszont a streptococcus a cariesnek nem specifikus kórokozója, a fogszú nem tekinthető fertőző betegségnek – így kérdésessé válik az aktív vagy a passzív immunizálás fogvédő szerepe is. Lactobacilusokkal folyó kísérletek sem hoztak kézzelfogható eredményt, mivel ezek a baktériumok nehezen váltanak ki ellentesteket. Azokon a kísérleti alanyokon, akiken sikerült immunizálást létrehozni, nem észleltek sem caries-redukciót, sem a bacilusok számának csökkenését.
A mikroflóra teljes megsemmisítése megvalósíthatatlan, úgyszintén a szájüreg és a foglepedék sterilizálása. Logikusan az
ANTIBIOTIKUMOK
fogvédő szerepére terelődött a figyelem. Fosdick kutatásai alapján bebizonyosodott, hogy penicillint tartalmazó fogpor használata lényegesen csökkenti a további caries-szaporulatot. Zander egy éven át napi 500 egységnyi penicillinport adagolt egy gyermekcsoport fogporába, és 50 százalékos caries-csökkenést észlelt. De a pozitív eredmények mellett Hill és Welch felhívja a figyelmet arra, hogy az antibiotikumok huzamos használata felboríthatja a szájflóra egyensúlyát, rezisztens törzsek alakulhatnak ki, az allergizálódás lehetősége pedig még kétségesebbé teszi e megelőzési módszer széles körű alkalmazását.
Antibakteriális hatást viszont nemcsak antibiotikumokkal lehet elérni, hanem fertőtlenítő szerekkel is. Ám az egészséges szájnak és ép fogsornak semmiféle fertőtlenítőszerre nincs szüksége, a beteg fogakat pedig nem lehet csírátlanítani. Ha a szájat fertőtleníteni akarnánk, olyan töménységű oldatot kellene minden zugába eljuttatnunk, mely a nyálkahártyát feltétlenül megbetegítené.
Azok a csodás „fertőtlenítő ábrándok”, amelyeket a különböző fogpaszták, fogporok és szájvizek reklámai hirdetnek – valljuk meg őszintén – főleg üzleti célokat szolgálnak. A szájban és a fogakon állandóan jelenlevő baktériumok és a bennük rejlő veszedelem fogkefével és langyos vízzel, egyszóval gondos ápolással elhárítható. A tiszta fog soha nem szuvasodik – vallja Stepahan.
De létezik-e abszolút tiszta fog? Huszonhárom zürichi fogorvos Study Club néven egyesületet alapított, ahol félévenként gondosan felülvizsgálták ötvenkét gyermekük fogazatát. A csemeték hároméves koruk óta betartják a szúmegelőzés kettős aranyszabályát: nem esznek cukorkát, és naponta háromszor gondosan fogat mosnak. Az eredmény fantasztikusnak tűnik, de igaz: húsz év alatt egyetlen szuvas fogat nem találni a gyermekek szájában.
Megjelent A Hét V. évfolyama 37. számában, 1974. szeptember 13-án.
